Ugyan Orbán Viktor híres, első gazdasági bevándorlózása óta tudom és mondom is, hogy baj lesz, évek óta citálom ide-oda Niemöller arra vonatkozó sorait, hogy kik jöttek kikért és hogy a lírai én mit nem csinált, de értem még nem jöttek. Aztán, ma délután én lettem a migráncs.

A történet ott kezdődik, hogy egészen március első hetéig a francia Sciences Po-n töltöttem az Erasmus-évemet, távol a londoni anyaegyetem talpraesett vezetésétől, és az addig járványügyileg relatíve érintetlen Magyarországtól. A francia helyzetről annyit érdemes tudni, hogy sorra követték el akkor ugyanazokat a hibákat, amiket a magyar kormány is elkövetne, ha mások mellett a franciák már nem követték volna el őket – és ezt nem tenné szóvá mindenki, aki tud írni-olvasni párthovatartozástól függetlenül (gondolok itt pl. a megkésett iskolabezárásokra).

Ennek köszönhetően én úgy döntöttem, hogy nem várom meg, hol van az a pont, amikor meglépik, amit már rég meg kellett volna, és bezárják az egyetemet, hanem amint látszott, hogy ebből márpedig járvány lesz, elkezdtem szervezni a hazautazásomat.

Épp abban az órában szállt le a gépem Ferihegyen, amikor itthon kihirdették a veszélyhelyzetet.

Mivel otthon fokozottan veszélyeztetett családtagom is van, ezért oda nem mehettem haza. Közeli barátomtól és családjától kértem segítséget, akiknek szerencsére volt egy üresen álló lakásuk, amit készséggel oda is adtak, hogy még véletlenül se fertőzzem meg jártamban-keltemben a vírust a szülői házban kibekkelő családtagomat. Előzékeny, bár utóbb kissé naivnak bizonyuló barátaim tájékoztatták a lakókat, hogy ne ijedjenek meg, ha találkoznak velem boltba menet, vagy ha épp a szemetet viszem ki: nem házfoglalósat játszom, hanem azért vagyok ott, mert a veszélyeztetett családtagomat (bár minden valószínűség szerint nem vagyok fertőzött) nem szeretném megfertőzni. Hogy nem fogom végigpuszizkodni velük az előttünk álló heteket, hogy maszkot hordok és hogy szobatiszta vagyok már nem tették hozzá, gondolván, hogy ez talán kézenfekvő.

Több se kellett a szomszédoknak, szaladtak is volna a hatósághoz, hogy engem azonnali hatállyal el kell innen távolítani, mert hogy én nem tölthetem a karanténomat itt náluk (habár nem az ő lakásukban vagyok), mivel ez a karanténszabályok kijátszása (habár nincsenek semmiféle szabályok abban az esetben, ha valaki tünetmentes), és hogy én közvetlenül veszélyeztetem őket, akikkel amúgy két nap alatt még nem sikerült összefutnom, nem is terveztem összefutni és ezek után sem tervezek, hiszen pont arról szól a járványmegelőzés, hogy ne nagyon fussunk össze senkivel.

A történet tetőpontján azt találták állítani, hogy mert én olyan vagyok, mint az iráni egyetemisták, így aláhúzva, akik a vírust behozták, mivel az kérem szépen nem itt termett – így, hangsúlyozva.

(Ezzel azt az előző levélre adott választ cáfolandó, hogy a jelen helyzetben talán szolidárisnak kellene lenni, és úgy amúgy is oda kellene figyelni egymásra, mert hogy nem tudhatjuk, hogy ki fertőződött már meg, ezen a ponton már az is lehet, hogy majd ők fertőznek meg engem és a barátaimat, szóval mi lenne, ha mindannyian odafigyelnénk egymásra azzal, hogy az eddiginél is jobban tartjuk a távolságot.)

Egy elkeseredett próbálkozást még tettek vendéglátóim a békülésre, de hiába. Ugyan elmesélték, hogy én és fokozottan veszélyeztetett családtagom voltunk azok a gyerekek, akik annak idején közvetlenül a fölső kertből gesztenyét dobáltak ide az alsó kertbe, mikor játszani hívtuk a barátomat, és azt is, hogy valószínűleg sokszor találkoztunk bölcsődébe vagy oviba menet, még amikor mi oviba meg bölcsibe mentünk, velük pedig még nem hitették el, hogy mindentől és mindenkitől rettegni kell, ők puffogtak tovább. Mivel a jegyző értelemszerűen majd hatáskörén kívülinek fogja nyilvánítani a kérdést, így a dolog ennyiben marad. Aki puffogni akar, az úgy is puffogni fog.

Szóval így esett, hogy életemben most először, két év London és hat hónap Franciaország után, tizenöt méterre a szülőházamtól lettem én a migráncs– az arctalan idegen, akitől félni rettegni kell, már csak azért is, mert létezik.

Különösebben nem viselt meg a kérdés, hiszen pontosan tudom, hogy a törvény mellettem áll, és azt is, hogy október 13-át követően nem fordulhat elő, hogy egy budapesti önkormányzat jegyzője úgy határoz, ahogy amúgy nem határozhat.

Ezt is csak azért írom le, hátha magára ismernek benne nem csak az érintettek, hanem az is, aki „te jó isten b+, menjél már innen”-nel kommentálja, ahogy valaki szájmaszkban lép be a bankba, és az is, aki lövetni akar a határon, és mindenki más is, aki 75 éve nem látott nehézségek előtt állva a szomszédjaitól, meg a buszon mellette ülőtől, meg az eladótól, meg mindenkitől retteg már, mondván, hogy sose lehet tudni, ahelyett, hogy a másikat segítve próbálná átvészelni az előttünk álló időszakot.

Vagy ha másért nem is, mert 48 órája nem mentem ki az utcára (holnap majd lemegyek a közértbe tejért meg kifliért) és fogalmam sincs, hogy hogyan lesz az előttünk álló egy két hónap, de arra elég volt ez a 48 óra, hogy lássam: erre most először még a nagymamám sem mondja azt, hogy valahogy majd csak lesz, hanem csak annyit mond, hogy majd valahogy megoldjuk – anélkül, hogy felhívnám. Nem magyarázom. Azért felhívom.