Sebők Miklós új könyve, a Paradigmák fogságában^[1], nagyon sokat segít annak, aki meg akarja érteni a rendszerváltás utáni Magyarország történetét. Sőt – tágabban – igen jó esettanulmány arra, hogy hogyan képesek elitcsoportok a maguk érdekében sikerrel befolyásolni a választókat egy formálisan versengő demokráciában.

Sebők munkája egyszerre elitszociológiai vizsgálódás, illetve politikai gazdaságtani kritika az általa feltárt két elitcsoport ideológiai nézeteiről. Az olasz Antonio Gramsci hagyományába illeszkedik, akinek az volt a fő kritikája kora marxizmusával szemben, hogy az túlságosan passzívvá vált a kapitalizmus Marx által feltárt, hosszú távon elkerülhetetlennek vélt összeomlásának tudatában.

A baloldal nem igazán tudott mit kezdeni a létező polgári demokráciák világával, ezért nem tudott sikeres cselekvőként fellépni abban. Gramsci szerint ugyanis a polgári demokráciák formálisan versengő világában az elit különböző eszközökkel fenntartja a saját kiváltságos helyzetét alátámasztó hegemón kultúrát, olyan mértékben szűkítve a valóság értelmezését és szorítva ki a kritikai gondolkodást, ami biztosítja saját elitpozíciójának fennmaradását, újratermelődését.

Sebők munkája elképesztően jól feltárt esettanulmány ennek a hegemóniának a működésére a rendszerváltástól az Orbán-rendszerig. A magyar elit két meghatározó csoportját mutatja be precízen: a „modernizátorokat” és a „nacionalistákat”.

Azt is végigviszi, hogy az elit ezen két fele hogyan kapcsolódik az SZDSZ illetve a Fidesz sorsához. A két network befolyása ugyanis nem az általuk vívott ideológiai harc racionális vitákon keresztüli végigvitelétől függ, valamifajta „értékmentes tudományos igazság” széleskörű elfogadottságától, hanem a mögöttük lévő politikai pártok térfoglalásától. Az elemzés egyben azt is bemutatja, hogy az egyéb alternatív paradigmák, ideológiák hogyan szorultak a magyar közviták önértelmezésének, stratégiai gondolkodásának perifériájára. Így járt az ideológiai szcénán a progresszív szociáldemokrácia, a zöld ökopolitikai gondolkodás, a radikális baloldal, de akár még olyan heterodox tudományos megközelítések is, mint a keynesiánizmus, a modern monetáris elmélet, vagy a behaviourista és a komplexitás gazdaságtana. A liberális és nacionalista politika által megtámogatott két ideológiai hátország szinte mindent vitt.

Nézzük akkor a Sebők által feltárt két elitcsoportot:

A modernizátorok

Egy, a világgazdaság félperifériáján lévő országban, mint Magyarország, a modernizáció szinte magától értetődő, jól megtalált fogalom, mely könnyen befogadható széles körben. A rendszerváltás utáni elitnél azonban mindez a „neoliberális kapitalizmus mint a gazdagodás és demokrácia előfeltétele” képletre egyszerűsödik le. Ebből szinte semmi nem bizonyított, minden erősen vitatható, ahogy azt Sebők részletesen be is mutatja.

Az elérni kívánt „Nyugat” fogalmát először is illegitim a neoliberális dogmák (szabadkereskedelem, fiskális konzervativizmus, kis állam, alacsony adók, dereguláció, minimálbér- és szakszervezet-ellenesség stb.) szinonimájaként használni. A legtöbb nyugati gazdaság felzárkózása a világgazdaság centrumába ezeknek szinte az ellentétével történt (protekcionizmus, iparpolitika, vegyes gazdaság, jóléti állam, keynesiánus keresletmenedzsment, erősen szabályozott piac, magas hozzáadott érték elérése magas minimálbérrel, nemzeti/iparági bérmegállapodások stb.).

Valamint gyarmatosítással és nem egy esetben rasszista rabszolgamunkával. De a közelmúlt látványos felzárkózásaira (Szingapúr, Japán, Dél-Korea, Tajvan, Kína) sem igazak a neoliberális dogmák. Kínában például csak állami bankok vannak, tőkekontroll, államilag szabályozott kamatláb, anticiklikus keresletmenedzsment, masszív állami iparpolitika stb. Neoliberális felzárkózásra nem nagyon találunk nemzetközi példát.

Ráadásul a kapitalizmus és a demokrácia kapcsolata sem egyértelmű. A sikeres kapitalista felzárkózás egyáltalán nem garanciája a demokrácia létrejöttének: lásd Oroszország, Szingapúr vagy Kína. Sőt, ismert módon a demokrácia visszaszorulhat: lásd Magyarország, Lengyelország, illetve számos más ország világszerte.

A legerősebb demokráciák pedig kifejezetten azok, amelyek a kapitalizmus mellé masszív állami újraelosztó rendszereket társítottak. A legkisebb korrupció egyébként ugyanezekben az országokban van, ami kétségbe vonja a kis állam és az alacsony korrupció közötti feltételezett összefüggést. Hogy az alacsony korrupció a modernizáció nélkülözhetetlen feltétele lenne, arra pedig Kína, Dél-Korea és számos más ország az ellenpélda.

És akkor még szót sem ejtettünk a neoliberalizmus után a nagyvállalati szektor által foglyul ejtett államról, és annak hatásáról a globális klímaváltozásra. A modernizációval kapcsolatos kritikák irodalma hosszú, Sebők ezeket felis sorolja, mi itt ezt csak zanzásítva összefoglalni tudtuk.

A magyar modernizátorok azonban mindezekre a komplex vitákra mind a mai napig nem kényszerültek reagálni.

A szerző azt is részletesen végigviszi, ahogyan a liberális véleményformáló értelmiség hatalmi pozíciók elfoglalásával formálta a rendszerváltás közbeszédét. Mivel önmagában sosem volt képes többséget elérni, alapvetően az MSZP szavazói bázisára támaszkodott. Az állampárti múltjuktól távolodni igyekvő szocialisták sosem voltak képesek saját ideológiai alapállás kialakítására, ezért (részben belső komprádorjaik, a később SZDSZ programot társíró Békesi; a később jobboldali EP képviselő, saját piaci fundamentalista párttal megbukó Bokros; a folyamatosan háromszögelő Lendvai, illetve a DK-ba igazoló Vitányi szerepvállalásával) a modernizációs konszenzus kiterjesztésén keresztül voltak képesek a liberálisok informális hatalomgyakorlásra. A szocialisták Gyurcsány alatti összeomlásával aztán a liberálisok pozíciói is elvesztek.

A tartalmilag liberális, de „független szakértőként” tételezett elitértelmiség eszközei voltak Sebők szerint a forgóajtó (államigazgatási, akadémiai, bankszektorbeli pozíciók halmozása és váltogatása), a tanácsadás, a petíciózás, a királycsinálás, a hálózat- és intézményépítés (Demokratikus Charta, Reformszövetség, gazdaságkutató intézetek stb.), a sajtóban (ezen belül kiemelten a liberális folyóiratokban, mint Mozgó Világ, ÉS, Beszélő, ATV stb.)  folytatott „tudományos ismeretterjesztés” (valójában a neoliberális dogmák „józan észként” történő reprezentálása).

Működésükben szerepet játszott a TINA (there is no alternative – nincs más választás) thatcheri stratégiája, az állandó külső kényszerek tételezése. Ez egyben a „józan észt” és a „tudományos igazságokat” megkérdőjelező vitapartnerek felelőtlenként, sarlatánként, demagógként, populistaként való megbélyegzését is jelentette érdemi vita helyett.

Ahogy azt Sebők is kiemeli, a magyar társadalom túlnyomó többsége az oktatási rendszer sajátosságai miatt el volt és van zárva a közgazdaságtannal és a kapitalizmussal kapcsolatos ismeretektől. Ezért számukra hosszú időn át sikerrel jeleníthette meg a liberális közgazdász elit a saját szűk nézeteit a közgazdaságtan egészeként. Ahogy azt Fábry Ádám szintén fontos könyvében megírta, a neoliberális modernizációs elitideológia kialakulása évtizedekre nyúlik vissza, a tervgazdaság fokozatos piacosításának időszakába. Tanulságos, hogy milyen hosszú időbe telik egy-egy hegemón diskurzus hatalomra jutása.

Sebők maga is elemzi a modernizátor elit indulását. Miközben az általuk vallott piaci fundamentalista logika a versengésre épít, ezen csoport gyakorlatilag egyetlen egyetemről indult (az összes többi rendszerváltás utáni közgazdászképzés a budapesti Közgáz szellemi gyermeke volt). Az elitcsoport meghatározó figurái voltak a Pénzügyminisztérium nyolcvanas évekbeli KISZ-vezetőségének tagjai: Bokros Lajos, Draskovics Tibor és Csillag István.

Szintén a PM-ben dolgozott ez idő tájt a szintén párttag Békesi László. Ide tartoztak a Pénzügykutatási Intézet Antal László által felkarolt, ekkor még ifjú szakemberei, mint Lengyel László, Várhegyi Éva vagy Petschnig Mária Zita. A csoport többi tagja is ismerős Szalai Erzsébet vagy Fábry Ádám elitszociológiai írásaiból: Mihályi Péter, Surányi György, satöbbi.

Sebők csak a közgazdász elitet vizsgálja. A recenzorban azonban felmerül: ha már a közgazdaságtudomány közéleti reprezentációjában nem jött létre versengő pluralitás, ellensúlyt képezhetett volna a szociálpolitika vagy a szociológia. A szociálpolitika azonban Ferge Zsuzsán kívül nem vonultatott fel nagyágyúkat, viszont egy-két közepesen ismert személyiségében még a neoliberális szociálpolitikus világújdonságát is megalkotta. Ezen csak Lakner Zoltán, Szikra Dorottya, Misetics Bálint és az ifjabb generáció megjelenése változtatott.

A szociológia pedig – ahogy azt Éber Márk Áron és Gagyi Ágnes bemutatták – hosszú időn át teljesen lemondott az osztályalapú társadalomelemzésről, inkább az értékrendszer frontján állt bele a Fidesszel szembeni kultúrharcba, gyakran a modernizátor oldalon.

De vissza Sebőkhöz és a közgazdászokhoz. A modernizátorok alkonya szerinte az általuk képviselt ideológia fokozatos diszkreditálódásához és egyben a liberális párt felszámolódásához kötődik. Ennek elemei:

1. A felzárkózási stratégia kudarca: két évtizeddel a rendszerváltás után a multikra, alacsonyan tartott bérekre épülő, neoliberális stratégia látványosan nem hozott eredményt. A keleti és nyugati életszínvonal közti különbség fennmaradt, a keletiek nem vállaltak gyerekeket, és az uniós csatlakozás után fokozódott a Nyugatra vándorlás. Mindezt a magukat szakértőnek hirdető magyar modernizátor kormányok esetében tetőzte a többszöri gazdasági összeomlás, IMF hitel és megszorítási hullám (Bokros, Gyurcsány, Bajnai) is. A szakértői imázs hiteltelenné vált.
2. A rendkívül igazságtalan magyar társadalmi viszonyok: bár Sebők külön nem említi, a társadalom széles rétegeiben óriási elégedetlenséget váltott ki az, hogy míg az elit képes volt magának nyugati szintű életminőséget biztosítani, Magyarország vált az európai unió legigazságtalanabb, legkisebb társadalmi mobilitást biztosító társadalmává.
3. Korrupció: a modernizátorok tevékenységét korrupciós esetek láncolata övezte. Sebők megemlíti például Bokros Lajos átmenekítését az összeomló Budapest Bank éléről a pénzügyminiszteri székbe, ami masszív vagyonvesztéssel járt a bankot kistafírozó magyar államnak. De ide tartozik Horn Gyula lelepleződött akciója a Postabank megmentésére, a VIP-listák, a Tocsik-botrány, a Strabag esete („a koalíciós partner tele van korrupciós ügyekkel”), az elitet mélyen érintő K&H-botrány, Simor András ciprusi offshore számlái és még számtalan eset. Sebők szerint többek között azért sem megfelelő keretezés a Fidesz 2010 utáni tevékenységére a Magyar Bálint által jegyzett „maffiaállam” koncepció, mert nem reflektál a korrupciós fásultságot létrehozó 2010 előtti korszakra, illetve arra, hogy a maffiaállam könyvek több szerzője is befolyásos pozícióban volt ebben az időszakban, nem pártatlan külső elemző.
4. Csalódottság a célokban: a modernizátorok által a kilencvenes években a „szamár elé lengetett répák”, a NATO és EU csatlakozások végül nem hozták el a várt katarzist, sőt csalódást okoztak. Az utolsó cél, az eurózóna pedig mély válságát követően már nem képes betölteni ilyen teleologikus szerepet. Eltűntek a horizontról a modernizátorok intézményes céltételezései.
5. A „Nyugat” kép összeomlása: a világgazdaság majdnem teljes összeomlását hozó 2008-as pénzügyi válság, az offshore kiszivárogtatások, az eurózóna válsága, az iraki és afganisztáni kudarc, a Brexit, Trump elnöksége, Salvini, Le Pen és a többi nyugati populista előretörése, a menekültválság kezelésére való képtelenség, a globális klímaválság mind-mind aláásták a modernizátorok kedvenc horgonyának, az általuk tételezett ’Nyugatnak’ az imidzsét a magyar társadalom jelentős részében. Ezzel egyidejűleg előre nem várt módon ismét többpólusúvá vált a világ.

Mindezek után a modernizációs ideológia, illetve az azt megtestesítő elitcsoport sorsa ugyanúgy leáldozott, mint a liberális párté. A modernizáció mint keretezés egy szűkebb választói közegben természetesen tovább élt, de a szavazók kétharmada innentől tartósan a nacionalista ideológiát támogatta.

A nacionalisták

Ahogy a „modernizátorok” felemelkedése és bukása összefonódott a liberális pártéval, úgy a „pénzügyi nacionalisták” státusza is együtt járt a nacionalista politikai erővel. Sebők bemutatja, hogy ennek a tábornak a két meghatározó figurája Matolcsy György és Bogár László.

Mind a ketten Antall József kormányában jutottak először jelentős szerephez, majd ezután mindvégig a Fideszhez kötődött pályájuk. Míg gazdasági miniszterként majd jegybankelnökként Matolcsy elhíresült módon Orbán „jobbkezévé” vált, addig Bogár „globális háttérhatalommal” kapcsolatos elképzelései 2016-ra a hivatalos kormányideológia rangjára emelkedtek.

Sebők azt is bemutatja, hogy a jobboldali közgazdász elitből csak nagyon kevesen maradtak meg Matolcsy és Bolgár mellett. Chikánt Orbán először ugyan beemelte a kormányába, majd aztán amikor nem nagyon haladt előre a Nemzeti Fejlesztési Terv, elbocsájtotta. Mellár Tamás még a Matolcsy-féle Privatizációs Kutatóintézet munkatársa is volt, az első Orbán-kormány alatt pedig a KSH elnöke. Csaba László még 2010 után is Orbán tanácsadója, de magas rangú állami megbízatást nem kapott tőle. Urbán László a Fidesz pénzügyminiszteri posztjának várományosa volt egészen egy szerencsétlen kiszólásáig arról, hogy a választási program más, mint a kormányprogram.

Az olvasóban felmerül a kérdés, hogy mit lett ezekkel az emberekkel? Az egykor jobboldali közgazdászok ma már mind átigazoltak a modernizációs táborba, mondanivalójuk tőlük gyakorlatilag megkülönböztethetetlen: a neoliberális „észszerűség”. Ékes bizonyíték ez Sebők állítására, miszerint a magyar elit csak kétosztatú (modernitorok verzusz nacionalisták), további alternatív ideológiák nem rendelkeznek széles társadalmi beágyazottsággal, hálózatokkal, megélhetést és társadalmi státuszt adó elitpozíciókkal. Ékes bizonyíték arra is, hogy a magyar elitben a társadalmi státuszt a politikai háttér adja meg.

Ennek hiánya (a tény, hogy a magyar palettán nincs úgynevezett „mérsékelt konzervatív” politikai erő) oda vezet, hogy a jobboldali közgazdászoknak át kellett lépniük korábbi bírálóikhoz. Bár az általuk alkotott Eötvös Csoportban időnként felmerül, hogy pártot alapítanának, ez sosem valósult meg, hiszen sejthető, hogy ennek az atlantista és neoliberális csoportosulásnak minimális lenne a támogatottsága.

A régi jobboldali motorosok közül alig maradtak Matolcsy és Bogár mellett. Sebők is csak Boros Imrét, Lentner Csabát és Csath Magdolnát említi. Viszont kiemeli, hogy időközben azonban belépett egy fiatalabb generáció: Balogh Ádám, György László, Barcza György, az átigazoló Bankszövetség-elnök Patai Mihály, illetve a jegybank és a különböző MNB tanszékek munkatársai.

Sebők a pénzügyi nacionalisták karrierjét is visszaköveti. Bogár kezdetben a Hazafias Népfrontnál dolgozott vezető beosztásban, MSZMP-párttagságát 1989-ig megőrizte. Később Bod Péter Ákossal és Kádár Bélával együtt az Országos Tervhivatalban dolgoztak egészen addig, míg meghívást nem kaptak az Antall-kormányba. A szintén MSZMP-párttag Matolcsy a Pénzügyminisztériumban és a Pénzügykutatási Intézetben kezdte pályáját.

A szerző ezek után az ideológiájuk elemzését is elvégzi. Igazán komolyan vehető nacionalista közgazdasági irodalom hiányában mindkettőjük kiindulópontjai baloldali szerzők: Wallerstein világrendszer-elmélete, Keynes anticiklikus gazdaságpolitikája, Matolcsynál a fejlesztőállam irodalma, de Sebők még arra is hoz példát, amikor Bogár Rosa Luxemburgot méltatja. Arra azonban egyikőjük sem reagál, hogy ez baloldali irodalom, ehelyett inkább mindketten valamifajta miszticizmussal leöntve a nacionalizmus keretrendszerébe ültetik át ezeket a közgazdasági elképzeléseket.

Míg a modernizátoroknál a „Nyugat” kritikátlanul a jó szinonimája, a nacionalistáknál ennek ellentétpárjaként az elnyomásé és a kizsákmányolásé. Bogár „globális háttérhatalma” átfedésben van az antiszemitizmussal, és még az ismert antiszemita ponyvaírót, Drábik Jánost is hivatkozza. A fogyasztói társadalmat a baloldalhoz hasonlóan szintén kritizálják annak önpusztító volta miatt, viszont ebbe beemelik a nemzeti kultúrák és önazonosság úgymond tudatos tönkretételének vádját.

A neoliberalizmus kormányzást joggal kifogásolják az SZDSZ  oldalán, azonban soha nem tiltakoznak ellene, amikor azt Orbán Viktor folyatja (egykulcsos adó, rabszolgatörvény, humántőke-alrendszerek kivéreztetése, multik agyontámogatása stb.).

Az ideológiai szintéren nagyon rosszat tesz a baloldali világértelmezésnek, hogy ezek a szerzők valós globális és helyi egyenlőtlenségeket ragadnak meg, azokat azonban osztályalapú olvasat helyett etnicizáló formában interpretálják. Masszív erőforrások állnak rendelkezésükre ezen ideológia terjesztésére, amivel az alig létező baloldali olvasatokat elnyomják, a fejekben „megelőzik”.

A gazdasági nacionalizmus képes egyben tartani egy 2,5-3 milliós szavazói tábort, amely elég a kormányzáshoz még akkor is, ha közben a magyar kapitalizmus tulajdonviszonyainak gigantikus átrendezése folyik. Sebők bemutatja, hogy Lánczi András elhíresült mondása a „tudatos politikáról” tényleg hosszú távú stratégia. Orbán Viktor már 1994-ben arról nyilatkozott, hogy szükség van nyolc-tíz kormányközeli  hazai nagytőkésre. Azaz soha nem volt más képe a kapitalizmusról, mint hogy azt egy nagyon szűk, de gigantikusan gazdag elitcsoport birtokolja, nem pedig széles társadalmi rétegek.

A neoliberalizmussal szembeni ellenségessége ellenzékben (szociális népszavazás) tehát szimpla opportunista színjátszás volt. Kérdés, hogy akkor ’94-ben látta-e, hogy ez a nyolc-tíz mágnás ennyire közel lesz saját személyéhez és családjához. Miért nem veszít akkor népszerűségéből? Markáns baloldali narratívák hiányában a szavazók nagy része el sem tud képzelni igazságosabb kapitalizmust, így jobb híján annak örül, hogy legalább létrejön valamifajta „nemzeti tőke”.

A nacionalista elitcsoport egyébként Sebők szerint nagyon sokat tanul a modernizátoroktól.

Létrehozzák ugyanazokat az intézményeket: az államigazgatási pozíciók mellé saját médiát, think tankeket (Századvég, Pallas Athéné Alapítványok, Közjó Intézet), akadémiai pozíciókat (MNB tanszékek, Közszolgálati Egyetem, Kecskeméti Egyetem), valamint bankokat (MKB, Budapest Bank, Takarékbank, EximBank stb.) Ugyanakkor a modernizátorok intézményi hálójának tudatos visszaszorítását is elvégzik: a liberális sajtó (Népszabadság, Origo stb.) felvásárlása,  a CEU, MTA és más akadémiai kutatóhelyek kiszorítása, a könyvkiadók anyagi ellehetetlenítése.

Lesz-e alternatív elit?

Sebők Miklós elemzési keretét a jövőre vetítve szomorú képpel állunk szemben. Miközben Magyarország társadalmi problémáinak nagy részét a progresszív szociáldemokrata és zöld ökopolitikai világértelmezések lennének képesek megragadni, ezek életképes politikai alternatíva hiányában csupán akadémiai zárványokként léteznek. Látni kell, hogy egy polgári demokráciában egy ideológia megerősödéséhez nem elég annak racionalitása, igazsága. Szükség van arra, hogy képviselői megélhetéshez jussanak. Szociáldemokrata hálózatot Magyarországon sosem hoztak létre, az ökopolitika pedig azelőtt hajtott végre többszörös öndestrukciót, hogy kormányra kerülhetett volna.

A magyar politikai térképet továbbra is majd kétharmad  (Fidesz+Jobbik) arányban a nacionalista ideológia adja. Fennmaradt 10-15% arányban a modernizációs ideológia (Momentum és DK). A saját ideológiai identitással soha nem rendelkező MSZP a megsemmisülés szélén, ahogy az egykor jobb sorsra érdemes zöld LMP is.

A múlt modernizátorait a DK tömöríti, a jövőét a Momentum. A fiatal generáció liberális pártja sajnálatos módon ugyanolyan reflektálatlanul támaszkodik a modernizáció ideológiájára, mint generációs elődei. Példa erre a kritikátlan európártiság. Vagy az, ahogy Cseh Katalin EP-képviselő a NATO-tól, illetve az EU-tól várja a visszacsúszó magyar demokrácia problémájának rendezését. Az EU ezt a „modernizációs” szerepet látványosan nem volt képes teljesíteni sem Magyarország, sem Lengyelország vonatkozásában. Egyszerűen nincs meg erre a kompetenciája. A Törökországot is magában foglaló NATO-ról nem is beszélve. Az ifjú modernizátoroknak meg kell értenie, hogy egy országot nem lehetséges kívülről demokráciává tenni: ehhez meg kell nyerni a hazai szavazók szívét és agyát.

A Momentum magát ideológiamentesnek képzelő technokrata szemlélete egy az egyben a korábbi modernizátor elit hegemóniatörekvéseinek továbbvitele. Ez egyben a felső korlátja is: ezt a narratívát a korábbi generációk elutasítottá tették a többség szemében. Természetesen egy plurális demokráciában legitim dolog liberális pártot létrehozni, csak tisztában kell lenni avval, hogy ez önmagában sosem lesz képes a Fidesz leváltására.

Mindebből nem látszik egyelőre olyan kibontakozás lehetősége, amely visszaállítaná a politikai váltógazdaságot Magyarországon.

Sebők Miklós elemzése fontos és hasznos kiindulópontja a magyar valóság megismerésének. Magyarország problémáit nem valami „turáni átok” vagy „velünk élő feudalizmus” hozza létre, de nem is a „Nyugat” vagy a „globális háttérhatalom”. A magyar helyzet klasszikus példája a Gramsci-féle kulturális hegemóniának, amikor egy liberális és egy nacionalista ideológiájú, kétosztatú elit saját pozícióinak fenntartására olyan narratívákat terjeszt el politikailag biztosított erőforrásokból, melyekkel képes egy formálisan versengő demokráciát két használhatatlan paradigma egymásra utalt ellentétpárjává süllyeszteni.

Sebők Miklós könyvéről korábban Szalai Erzsébet írt kritikát a Mércére.