Az elmúlt hónapokban sorozatos tüntetések és utcai összecsapások rázták meg a latin-amerikai térséget, a karib-tengeri, régóta csak negatív hírekkel szolgáló Haititól a sokáig szabadpiaci mintaállamnak tartott Chiléig. A tiltakozások nemzetközi, dominószerű jellege miatt a jelenséget a helyi elemzők mérsékelt kreativitással az arab tavasz után latin-amerikai tavasznak nevezték el.

Az eltérő égövi sajátosságok miatt valójában a kérdéses nemzetek nem mindegyike ismeri a „tavaszt”, és ez csak egy a sok eltérés közül. Az események elemzésekor természetesen figyelembe kell vennünk az egyes országok politikai és társadalmi jellemzőit, közelmúltbeli fejlődési pályáját. Azonban a történések hullámszerű lefolyása nem véletlen, ahogy a térség történetében korábban is számos példa volt „összehangolt” regionális politikai átmenetekre.

A baloldali fordulat részeredményei és egy törékeny középosztály felemelkedése

Ilyen átmeneteknek tekinthetők olyan periódusok, mint pl. a 80-as évek latin-amerikai demokratizálódási hulláma, amely a gazdaságban egybeesett az import-helyettesítő iparosító gazdasági modell végével és a neoliberális dogma diadalával. Vagy a későbbi baloldali fordulat, amely a venezuelai Chávez (1999) és a brazil Lula elnök (2002) felemelkedésével kezdődött, jelezve e neoliberális politikák sikertelenségét. Az előbbi átmenet kudarca a kilencvenes évek végére döntően három fontos okkal magyarázható:

1. A nyolcvanas-kilencvenes évek neoliberális reformjainak társadalmilag káros következményei (minimálbér zuhanása, munkanélküliség növekedése, társadalmi egyenlőtlenségek növekedése 1980 és 2004 között) és az ezeket követő tiltakozások. 1999-ben a latin-amerikai népesség kb. 9%-a volt munkanélküli és 43%-a a szegénységi küszöb alatt élt. A neoliberális gazdaságpolitika olyan országokban alkalmazta a washingtoni konszenzus pontjait, és építette le a még létező szociális hálót, ahol igazából soha nem is létezett jóléti állam, és az intézményrendszer eleve hiányosan épült ki, a hatalmas jövedelmi különbségek pedig több száz éves múltra tekintenek vissza.
2. A demokrácia kiüresítése és formális-reprezentatív funkcióira való szűkítése, az állampolgár politikai szerepének korlátozása, a népesség széles csoportjainak kizárása a piac és a „fejlődés” áldásaiból.
3. A multikulturális, plurális latin-amerikai társadalmak újfajta megnyilvánulásaira és az egyes csoportok (indián, afro, paraszti mozgalmak, emberi jogi és szexuális kisebbségek mozgalmai, stb.) politikai és társadalmi követeléseire adott elégtelen válaszok a politikai elitek részéről.

A baloldali fordulat tehát a neoliberális válságra adott regionális válaszként zajlott le, ennek megfelelően sokan az „állam visszatéréseként” vagy posztneoliberalizmusként írták le a jelenséget.

A főszereplők választási győzelmei kontinens-szerte szinte kivétel nélkül a gazdasági nyitás és liberalizáció kritikájára, valamint a kirekesztett tömegek elégedetlenségére épültek.

A „fordulat” szó földrajzi értelemben egyáltalán nem túlzott, tekintve, hogy 2008-ra e változások következményeként a tizennyolc latin-amerikai államból tizenegyben baloldalinak vagy balközépnek minősíthető kormányok voltak hatalmon, amelyek különböző mértékben szakítottak a washingtoni konszenzus politikáival.

A regionális trendekkel szemben áll, és örökös kivételnek tekinthető a természeti erőforrásokban és biodiverzitásban kiemelkedően gazdag, stratégiai elhelyezkedésű Kolumbia, ahol a formális demokrácia lassan évszázadok óta együtt él a politikai erőszak különböző formáival. A kolumbiai konzervatív elit mindig is vaskézzel tartotta kézben a gazdasági és politikai hatalmat, nem riadva vissza a fontosabb baloldali vezetők likvidálásától sem, ezáltal biztosítva saját privilégiumai mellett az Egyesült Államok regionális geopolitikai érdekeinek érvényesülését.

Az ország történetében eddig egyszer sem sikerült kormányra kerülnie a baloldalnak. A latin-amerikai „progresszív” kormányzás csúcsidőszakában, 2002 és 2010 között például a szélsőjobboldali, háború-párti, a gerillák fizikai megsemmisítését célul kitűző Álvaro Uribe volt az elnök.

A baloldali fordulat címkéje alatt történelmét, ideológiáját, politikai programját, társadalmi bázisát, pártpolitikai hátterét, reprezentációs jellegét és eredményeit tekintve különféle baloldali kormányok hatalomra kerülését értjük.

A legdivatosabb, egyszerűbb felosztás a radikális/populista vs. mérsékelt/szociáldemokrata választóvonal között húzódik. Általában az előbbiekhez sorolják Venezuelát, Nicaraguát, Bolíviát és Ecuadort, az utóbbihoz pedig Brazíliát, Uruguayt, Argentínát vagy Chilét.

Az első csoportot erősen nacionalista, kapitalizmus- és elitellenes retorika jellemezte protekcionistább gazdaságpolitikával, míg a második csoport óvatosabb, reformista, a fennálló neoliberális rendszerrel együttműködő és azt kevésbé megkérdőjelező hangot ütött meg.

Általánosságban elmondható, hogy a latin-amerikai baloldal gazdaság- és szociálpolitikái összhangban voltak a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolásának és az állam modernizációjának célkitűzésével, és jelentős eredményeket értek el a szegénység csökkentésében. A baloldal képes volt a gazdasági növekedést kapitalista keretek között a társadalmi különbségek csökkentésének szolgálatába állítani.

A gazdasági növekedés pedig nagymértékben köszönhető a latin-amerikai nyersanyagok, energiahordozók és mezőgazdasági termények magas világpiaci árának 2003 és 2012 között.

A CEPAL (ENSZ Latin-amerikai és Karib-térségi Gazdasági Bizottsága) statisztikái szerint 2002-ben a térség népességének 45%-a élt szegénységben, míg 2015-re ez a szám 23,6%-ra csökkent. 2015-re a népesség 34,5%-a tartozott a középosztályhoz, ami 2001-hez képest 21 százalékpontos növekedést jelent.

Létrejött egy szélesedő, ám továbbra is labilis, a leszakadással szembeni garanciákkal nem rendelkező, nagy nehézségek árán kivívott fogyasztói státuszához ragaszkodó, politikai identitásában és a demokráciához való viszonyában egyelőre kevéssé tudatos és érett új középosztály. A középosztály forradalma a latin-amerikai történelemnek ebben a szakaszában egyelőre jobban köthető a fogyasztói forradalomhoz, mint egy kollektív politikai projekthez.

A neoliberális politikákkal szembeni baloldali kritika változásokat hozott a gazdaság- és társadalompolitikai hangsúlyokban, ám nem vezetett valódi paradigmaváltáshoz, azaz fejlett és fenntartható ipari tevékenységeken, tudásalapú társadalmon alapuló demokratikus, erős, kreatív és produktív gazdaságok létrehozásához.

A kínai növekedés által fűtött pozitív nemzetközi gazdasági konjunktúra megfinanszírozta a baloldali fordulat első sikereit, azonban el is altatta a döntéshozókat, és konzerválta a nyersanyag-kitermelésen (extractivismo) és exporton alapuló gazdasági struktúrákat.

A nyersanyagáraktól való erős függés miatt az ár-zuhanás mint külső sokk válságba sodorhatja a nem diverzifikált gazdaságokat. 2012-től pontosan ez történt: a gazdasági problémákkal járó legitimációs válság több országban is komoly politikai krízist vont maga után, idesorolható pl. Venezuela és kisebb mértékben Brazília. Brazíliában az életszínvonal csökkenése és az ezt kísérő, a média által ügyesen tálalt korrupciós botrányok hatására vonultak utcára az emberek 2015 és 2016 között.

A világgazdaság által kiosztott „harmadik világbeli” vagy „fejlődő” országok szerepéből egyelőre nem volt képes kilépni a térség. Egy környezetileg és gazdaságilag is fenntartható, a lakosság valós potenciálját kihasználó, hozzáadott értéken alapuló fejlődési modell létrehozása Latin-Amerika jelenkori történelmének egyik kulcskérdése.

Az eredmények tekintetében sajnos egyelőre nem látszódik jelentős különbség baloldal és jobboldal között, amennyiben kormányon egyiknek sem sikerül meghaladnia a nyersanyag-exportra épülő gazdasági növekedés elvét, amely a 16. század óta utalja a térséget.

A baloldal az etnikai csoportok szószólójának tekinti magát, ennek megfelelően pl. a relatíve új ecuadori (2008) és bolíviai alkotmány (2009) számos olyan elemet tartalmaz, amelyek az indián népek életfilozófiából erednek: a természetet jogokkal ruházták fel, és a preambulumba foglalták a „jó élet” filozófiáját (a természettel való összhang, kecsuául „sumak kawsay”).

Azonban a gyakorlatban a brazil, ecuadori és bolíviai baloldal is előmozdított olyan törvényeket és fejlesztési projekteket (bányászati licencek, vízerőművek, a mezőgazdasági termőterületek határainak kitolása, stb.), amelyek szembe mennek ezekkel az elvekkel és rendkívül érzékenyen érintik a világ legnagyobb faji diverzitásával rendelkező régiójának ökológiai egyensúlyát.

A szociális és környezeti „mellékhatások” ismertek: a vízforrások kiapadása és szennyezése; paraszti közösségek és indián törzsek kitelepítése ősi területeikről; tradicionális életformáik, nyelveik és tudásuk fokozatos pusztítása; erdőirtás; a biológiai sokféleség drasztikus csökkenése. Mindez természetesen megkérdőjelezte a baloldal hitelességét, és erősítette azt a benyomást, hogy a kapitalista gazdasági növekedés árát továbbra is az élővilág fizeti meg.

Mindent összevetve ezek a latin-amerikai baloldali kormányok nem voltak radikálisak. A régi modellre támaszkodva és a világgazdasági konjunktúra által támogatva javították a lakosság anyagi feltételeit és életszínvonalát, többek közt új közlekedési, oktatási és egészségügyi infrastruktúrát hoztak létre, javították a lakhatást, és növelték a lakosság hitelképességét.

Tették mindezt a vagyon-koncentrációra épülő struktúrát évszázadokon keresztül fenntartó félfeudális elitek elleni támadások nélkül, vagy anélkül, hogy alapvetően megkérdőjelezték volna a nagytőke által uralt gazdasági szerkezeteket. Még a legszélsőségesebbnek tartott baloldali kormányok sem vittek végig komolyabb szerkezeti beavatkozásokat (pl. földreform vagy a gazdaság demokratizálása a monopóliumok felszámolásával).

Eduardo Viveiros de Castro, brazil antropológus ezt a következőképpen írja le, amikor a Brazil Munkáspárt (PT) politikáiról beszél: „A PT csak annyit akart elérni, hogy több morzsa hulljon le az asztalról az emberek számára. De soha nem gondolt arra, hogy fogja a süteményt, radikálisan felvágja és elossza. Egy mérsékelt újraelosztást folytatott anélkül, hogy a gazdagok zsebéhez hozzányúlt volna.”

Gazdasági visszaesés és jobboldali fordulat

Miután a baloldali kormányzás éveiben ezek az országok sikeresen átvészelték a világgazdasági válságot és annak negatív következményeit, a nyersanyagok és energiahordozók árának esése és az ezt követő gazdasági nehézségek 2015-től újra jobboldali fordulatot eredményeztek a térségben.

Mauricio Macri (elnök 2015-2019) győzelme Argentínában, majd a baloldali ex-elnök Rafael Correa által támogatott, és utána a baloldalnak nyíltan hátat fordító Lenín Moreno megválasztása Ecuadorban nyitották meg az utat a jobboldal újabb politikai térhódításához.

2017-ben Chilében a konzervatív Sebastián Piñera váltotta újból a szocialista Michelle Bacheletet, egy különös politikai váltógazdaság keretében (2010 után másodszor tért vissza Piñera a hatalomba). Ezt a folyamatot 2018-ban Brazíliában a szélsőjobboldali volt katonatiszt, Jair Bolsonaro, majd Kolumbiában Álvaro Uribe ex-elnök protezsáltja, Iván Duque megválasztása zárta. A kivételt ebben az esetben Mexikó képezi, ahol a hírnevét Mexikóváros kormányzójaként megalapozó Andrés Manuel López Obrador lett az elnök 2018-ban.

A jobboldal ebben a térségben nem szokott komolyabb meglepetésekkel szolgálni, ezúttal is a Nemzetközi Valutaalap szokásos neoliberális receptjével tértek vissza a színre: állami kiadások lefaragása és megszorítások, privatizációk, a természeti erőforrások kiaknázásának felgyorsítása (kifosztása), import megkönnyítése vámok felszámolásával, adóreform, nyugdíjreform, stb.

A kiábrándító eredmény ugyancsak követi a jól ismert történelmi mintát, Argentínában például az intézkedések által okozott szociális katasztrófa néhány év alatt eltörölte a baloldali éra vívmányait. Mindeközben Macrinak sikerült az IMF felé eladósítani Argentínát az ország történetének legnagyobb hitelével.

Az Argentin Katolikus Egyetem (UCA) egy tanulmánya szerint ebben az országban a szegények aránya az össznépességhez viszonyítva eléri a 33%-ot, és 5 millióval több szegény lett 2015 vége óta, míg pl. a fiatalkorúak 48%-a él a szegénységi küszöb alatt. Érthető módon itt már meg is történt a hátra arc: a 2019-es választásokon Alberto Fernández, Néstor Kirchner peronista ex-elnök egykori kampányfőnöke aratott meggyőző győzelmet.

A tiltakozások közös vonásai

A kilencvenes évek szomorú állapotaihoz való visszatérést annál is kevésbé veszi be az emberek gyomra, mert már megtapasztaltak egy jobb, stabilabb életszínvonalat, és ismerik a neoliberális politikák következményeit.

A történelmi előzmények megértése mindenképpen szükséges a „latin-amerikai tavasz” eseményeinek alaposabb átlátásához. Az egyes esetek tárgyalása előtt érdemes tehát kiemelni azokat a közös vonásokat, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak ezekhez az előzményekhez:

1. A tüntetések közvetlen kiváltó okai nemzetközi szinten a Nemzetközi Valutaalap „csomagja” a latin-amerikai térség országai számára, és az ehhez köthető megszorítások a gazdasági visszaesés időszaka alatt, egy hosszabb felívelő korszakot követően. Az Egyesült Államok külpolitikájában ugyanakkor fordulat következett be, és az Obama-éra puha politikái után visszatért regionális érdekeinek agresszívabb érvényesítéséhez, a Monroe-doktrína alkalmazásához.
2. A masszív társadalmi megmozdulás sok kis „rész-elégedetlenségből” áll össze, a tüntetők követeléseinek sokfélesége mutatja a tömegen belüli társadalmi csoportok és mozgalmak heterogén jellegét és az évtizedek alatt felgyülemlett problémák jelentős mennyiségét.
3. A tüntetések mögött rejlő elégedetlenségek összeadódása kritikaként értelmezhető nemcsak a jobboldali neoliberális intézkedés-csomagokkal szemben, hanem a baloldali politikák megalkuvó, a mélyebb strukturális megoldásokat elodázó, és sok esetben korrupt jellegével szemben is. A tiltakozásokban tehát fellelhető egy általános rendszerkritika és ösztönös útkeresés.
4. A fiatal generáció központi szerepe és befolyása az események alakulására, valamint a közösségi hálók intenzív használata a tiltakozásokkal kapcsolatos gyakorlatok megosztására, valamint a hatósági visszaélések publikálására és terjesztésére. Az információ-áramlást korlátozó és cenzúrázó mainstream médiával szembeni ellensúly sikeres létrehozása.

Cikkünk következő részében áttekintjük a „latin-amerikai tavasz” főbb helyszíneit és eseményeit.