Európa öregszik. A gondoskodásra szoruló emberek (gyerekek, betegek, idősek), a társadalom egyre növekvő részét teszik ki, eközben a gondoskodás válsága egyre mélyül. Ezek azok a kulcsmondatok, amelyeket az idősgondozás témakörében mostanában egyre többet lehet hallani.

A mostani becslések szerint 2040-re Európa lakossága mindössze 10 millió emberrel lesz több, mint jelenleg.

Azonban 21 millióval kevesebben lesznek 15-64 év között, míg 30 millióval többen 50 év felett. Jelenleg 113.000 fős a száz éven felüliek száma, ez várhatóan eléri majd a 350.000 főt.

Ezzel párhuzamosana most egy idős ellátottra jutó három kereső felnőtt aránya kettőre csökken majd.

Forrás: saját számítás az Eurostat populáció-predikció adatai alapján – Tudatosoregedes.hu

Ilyen és hasonló statisztikákat szoktak a kormányok emlegetni akkor, mikor a gondoskodás válságával és a demográfiai tendenciákkal kapcsolatosan nyilatkoznak. A problémakör nyilvánvalóan nagy volumenű, a megoldásához a társadalom markáns gazdasági és strukturális átalakítására van szükség.

Csakhogy a társadalom öregedése és a születésszámok csökkenése alapvetően egyáltalán nem kellene, hogy problémát jelentsen, sőt. A bolygó túlnépesedett, a természeti erőforrásokat túlhasználtuk, gőzerővel dübörög az élővilág hatodik kihalása, melynek sajnos elsődleges okozója a túlnépesedett emberi faj és tevékenységei.

Az öregedő Európa társadalmi folyamatai ugyanakkor hallatlanul érdekesek. Már jelenleg is számos progresszív, előremutató gondolat, kezdeményezés, projekt van, melyek magukban hordozzák egy, a mostaninál sokkal fenntarthatóbban szervezett társadalom szerkezeti alapjait. Az élethosszig tartó tanulás, az ezüstgazdaság, a fenntartható közösségi lakhatás, a permakultúrás és CSA közösségek, a Magyarországon is egyre erősödő szövetkezeti mozgalom, az öregedő emberek autonómia iránti törekvései és tudatosodási mozgalmai, mind megannyi fontos részmegoldást kínálnak.

Ezeket egy jól integrált, fenntartható társadalmi vízióval, a társadalmi dialógus során egyeztetett új konszenzusokkal, felkészült politikai vezetéssel és az érintettek bevonásával, rendszerbe foglaltan meg lehetne valósítani.

Mindez, véleményem szerint – sajnos sok más kevésbé pozitív tendencia mellett – egyébként történik is, a maga organikus módján. Csak nagyon lassan.

Sok olyan részterület és kérdéskör van, ami alapos figyelmet, pontos terepi ismereteket, körültekintő gondolkodást, tervezést és megvalósítást igényel egyéni, családi, közösségi, nemzeti és EU-s, vagyis mikro- és makroszinten egyaránt. Ilyenek a teljesség igénye nélkül például a következő kérdések:

1. Mire van szükség annak érdekében, hogy az emberek minél tovább meg tudják őrizni egészségüket, autonómiájukat, egyre később és kevésbé szoruljanak mások gondoskodásra?
2. Mi és hogyan legyen az anyagi és munkaerőbeli fedezete az öregedő Európa növekedő gondoskodási igényének?
3. Hogyan szervezzük (át) a helyi, közösségi struktúrákat annak érdekében, hogy a kisközösségi autonómia növekedni tudjon?
4. Hogyan tudjuk elérni, hogy a nagyobb közösségi autonómia segítségével a helyi emberek hatékonyabban tudják szervezni mindennapjaikat, ideértve a létezés alapját szolgáló reproduktív munkák elvégzését is?
5. Hogyan szervezzük (át) a munkaerőpiaci viszonyokat egy olyan világban, ahol a mesterséges intelligencia és robotika állások tízezreinek megszűnését vonja maga után, ugyanakkor a gondoskodási munkák elvégzésére nincs elég ember?
6. Hogyan alakítsuk ki a gondoskodási munkák fizetési viszonyait annak érdekében, hogy az vonzó, valódi munkaerőpiaci lehetőséget és egzisztenciális megoldást kínáljon a munkavállalók számára?

Csupa izgalmas kérdés.

Ebben a cikkben elsősorban a magyarországi otthoni idősgondozás viszonyairól és a problémák lehetséges megoldásáról írok, néhány érintett-specifikus nézőpontból és gyakorlati tapasztalatból kiindulva.

Melyek ezek szempontok?

1. Az érintett családtagok, a szendvicsgeneráció tagjainak szempontjai: szendvicsgenerációnak nevezzük azokat a most középkorú embereket, akik egyszerre elfoglaltak a saját gyerekeik, unokáik gondozásának terhével, ugyanakkor az idős(ödő) szüleik, rokonaik is már gondoskodásra szorulnak.
2. Az otthoni fizetett ápolók szempontjai: bentlakásos idősgondozóként is dolgozom az Egyesült Királyságban 2015 óta. Látom, hogy hogyan szerveződik az egészségügy, a szociális ellátások rendszere, milyen terhek sújtják a családokat. Saját magam is tapasztalom, milyen szerepet vállal az állam, az önkormányzatok, milyen törvényi és informális szabályok, illetve struktúrák támogatják az időseket, az ápolókat, a családtagokat. Bár az UK gondoskodási rendszere is ezer sebből vérzik, mégis az a véleményem, hogy az idősgondozás struktúrájának néhány eleme nagyon is mintaértékű és jól alkalmazható lenne a jelenlegi magyar viszonyok javításában.
3. A magyar otthoni idősgondozás terepi valóságának és tapasztalatainak szempontjai: két és fél éve hoztam létre a „Házi idősgondozás, bentlakásos ápolás, otthoni betegápolás Magyarországon” nevű Facebook csoportot annak érdekében, hogy a magyar családok és ápolók egymásra tudjanak találni az idős rokonok gondozási ellátására. A csoportnak jelenleg 4900+ tagja van, állandó dialógus és vita zajlik a magyar helyzetről, a családok, az ápolók valóságáról, a problémákról, a megoldási lehetőségekről. Ezzel párhuzamosan folyamatosan kérnek tanácsot/segítséget tőlem mind a családok, mind az ápolók, így első kézből van módom megismerni az érintettek helyzetét.

Ezekből az ismeretekből kiindulva elemzem a magyarországi helyzetet és teszek megoldási javaslatokat. Emellett szorgalmazom a társadalmi dialógust a kérdésben, egy közös jövőkép kidolgozása érdekében.

Legsürgetőbb problémák az otthoni ápolás kapcsán

Magyarországon nincsen semmilyen értelmezhető rendszere az idősgondozásnak. Eseti megoldások vannak, melyek jellemzően csak kevés, jobban informált és jobb anyagi helyzetű családok számára kínálnak random megoldásokat.

Bővebben kifejtve:

Az általános az, hogy a családok maguk próbálják valahogy megoldani az idős, gondoskodásra szoruló rokon ellátását. Döntően nők, de meglepően sok férfi is.

A szereteten, kötődésen alapuló kapcsolatokban a családtagoknak nincs szíve magára hagyni a társat, a szülőt. A saját egzisztenciájuk fenntartása mellett, mivel semmilyen érdemi állami segítségre nem számíthatnak, a rászoruló rokont is igyekeznek ellátni. Ezek a családtagok gyakran katasztrofális egészségi, mentális és anyagi állapotban vannak. Ápolók Facebook csoportjaiban lehet találkozni a demens, önellátásra képtelen rokont ápolók megrázó, mindennapi valóságával.

Ugyanez vonatkozik azokra a (leginkább) nőkre is, akik felé társadalmi elvárás, hogy magukra húzzák az – adott esetben bántalmazó, elhanyagoló – szülők, házastárs, após-anyós ellátását is, akár a saját gyerekeik ellátása és munkájuk elvégzése mellett. Az a jobbik eset, ha az ápolás mellett meg tudják tartani a saját fizetős munkáikat. A hétköznapok láthatatlan rabszolgái ők, ennek megfelelő mentális, egészségi és anyagi állapotban vannak, nyomasztóak az életkilátásaik. Tudomásom szerint becslés sincsen arra, hogy ez a magyar lakosság mekkora részét érinti, de feltételezhetően sok-sok ezer nőről beszélhetünk.

Sok családtag messze él a gondoskodásra szoruló rokontól. Az ő helyzetük azért nehéz, mert nagy távolságból még bonyolultabb megoldani a rokon ügyeit, ellátását.

Az idősotthonok száma kevés, a szolgáltatások minőségére nagyon sok a panasz. Az ellátás ára – bár messze nem tükrözi azt, amennyibe ez a szolgáltatás megfelelő színvonalon végezve kerülne – a családok számára mégis nagyon nehezen (vagy egyáltalán nem) kigazdálkodható. Több éves várólisták vannak, a műfajban tombol a „bekerülési fekete piac”, ahogy azt egy érintett megfogalmazta.

Az idősotthonokban kevés az ápoló, és ők is borzasztóan ki vannak zsákmányolva mind anyagi, mind munkateher szempontjából.

Az, aki megteheti, próbálja az idős rokont az otthonában tartani és a (fekete) piacról alkalmazni az ápolókat. Ezekben az esetekben a kijárós, napi pár órás segítőtől a bentlakásos ápolásig mindenféle megoldás megfigyelhető.

Sajnos az is jellemző, hogy mivel sok ápolóként dolgozó nő bántalmazásból menekül (néha a gyerekeivel), vagy elveszítette a lakhelyét (pl. svájci frankos hitel bebukás után), így számukra például a bentlakásos ápolás egyfajta menekülési útvonal. Ez nemcsak rengeteg visszaélésre ad lehetőséget, de az otthoni ápolás szakmaiságának és árviszonyainak is nagyon árt.

Sokan szakképzettség nélkül vállalnak idősgondozási munkát. Egy kis gondozási igényű, nem problémás idős esetén ez nem feltétlen baj. Amikor azonban egy idős embernek speciális gondozási igénye van, ott mind az idős ember, mind a gondoskodó testileg és lelkileg is sokat sérülhet, és gyakran sérül is.

A jogi környezet egyáltalán nem teszi lehetővé a legális munkavégzést. Az otthoni idősgondozási szektor gyakorlatilag a feketegazdaság keretei közé van kényszerítve. Ebből az következik, hogy sem az ápolók, sem az idősek, sem a családtagok nem élveznek semmilyen jogi védelmet. Nincs minőségbiztosítás, nincsenek támogató struktúrák. Az otthonok mélyére bezárt öregek, családok és ápolók egymástól való függése és a hatalmi viszonyok miatt ez a tér a visszaélések, az abúzus, a lopás, a kizsákmányolás melegágya. Hajmeresztő történeteket hallok az érintettektől, de senki nem tud semmit tenni praktikusan.

Az idős emberek lakásai sokszor nem is alkalmasak arra, hogy oda egy bentlakásos ápoló be tudjon költözni. A szakmai minimum az lenne, hogy az ápolónak saját szobája és lehetőleg még saját fürdőszobája is legyen.

Nincsenek megfelelő információs források és a családok sokszor nem felkészültek arra a helyzetre, amikor az idős rokon váratlanul önellátásra képtelenné válik. Például egy baleset, agyvérzés, váratlan betegség vagy kórházi kezelés után. A családok ilyenkor kapkodnak, megfelelő információ nélkül hoznak rossz döntéseket és/vagy találják magukat sokszor megoldhatatlan logisztikai helyzetekben.

Az állam praktikusan semmilyen szerepet nem vállal, sem a logisztikában, sem az informálásban, sem az idősgondozás anyagi terheiben.

Ezeken túlmenően olyan jogi környezetet tart fenn, amiben az esetleges piaci szereplőknek (ápolóknak, családoknak, ügynökségeknek) sincs lehetőségük legálisan, fehéren és vállalható színvonalon megszervezniük magukat.

Bottom-up megoldások

A való életben a mindennapok során, a meztelen materiális valóság az, hogy az öreg és/vagy rászoruló embert vagy ellátja valaki, vagy nem. Ha nem, akkor meghal.

Ha a családok szeretnék életben tartani az idős rokont, akkor így vagy úgy, valahogyan megoldják. Kénytelenek megoldani, kerüljön akár a saját egészségükbe is.

A megoldás jellemzően az informális hálózatokon keresztül történik. Az emberek egymást kérdezgetik, próbálnak ismeretségeket felhajtani. Ha van forrásuk, lefizetik az idősotthont, hogy a rokon mihamarabb bekerüljön. Próbálnak valamilyen módon bentlakásos ápolót szervezni, havi 100-200-300 ezer forintot előteremteni. Ukrajnából, Erdélyből vagy magyarországi bántalmazás, hajléktalanság és anyagi ellehetetlenülés elől menekülő, kiszolgáltatott és kizsákmányolt nőkkel, „idősgondozókkal” van tele a piac.

Az ápolók egy másik része olyan szakképzett magyar ápolókból áll, akik a kórházi munkájukért kapott kevéske fizetés vagy a lehetetlen nyugdíjak mellett még további maszek munkák vállalására is kényszerülnek, hogy megéljenek vagy a gyerekeiket nevelni tudják. Ezek azok az ápolók, akik egyelőre még nem mentek el sokszoros fizetésért külföldre ápolni.

A kifejezetten erőforrásos családok egy kis kereséssel szuperül képzett és lojális munkaerőt találhatnak, már havi 300.000 Ft-ért, feketén. Többek között emiatt sem érdeke a politikai elitnek a változás.

Szintén fontos megemlíteni, hogy a közösségi média az elmúlt évben nagyon nagy szerepet kapott az otthoni idősgondozás megszervezésében. Véleményem szerint ez most az első számú eszköz, amihez a családok akár információért, akár konkrét segítségért fordulni tudnak.

Szerencsés esetekben a család is és az ápoló is rendes, így minden szereplő szempontjából ideális megoldás születik. Nagyon megindító volt hallgatni Magyarországon egy ápolással kapcsolatos konferencián azt a nőt, aki a közönség soraiból kért szót: elmondta, hogy milyen hálás annak az erdélyi asszonynak, aki a haláláig profin ápolta az édesanyját. Sok ilyen történetet hallok, sőt a saját ápolói praxisomban is megélem. Ezek nagyon felemelő és szép élmények, és nagyon fájóak is.

Nehéz nem feltenni a kérdést, hogy az életünknek ezeket a fontos helyzeteit, az ápolást, a gondoskodást, a haldoklást és a meghalást, miért nem bástyázzuk körül jobban szervezett társadalmi struktúrákkal? Hiszen ez tényleg minden egyes embernek az érdeke és szükséglete lenne.

Lehetséges megoldások

Amikor a lehetséges megoldásokra gondolunk sokféle, bonyolult és irgalmatlan mennyiségű pénzt igénylő állami intézkedés igénye szokott felmerülni. Ezek általában olyan javaslatok, amelyekről – a magyar viszonyokat és pártpolitikai környezetet ismerve – pontosan lehet tudni, hogy nem fognak megvalósulni. A mindenkori kormányzat néha tesz egy-két látszatintézkedést, ami általában csak néhány, amúgy is szerencsésebb helyzetű érintett számára lesz hozzáférhető. Strukturálisan azonban a rendszerváltás óta semelyik kormány nem volt hajlandó a témával érdemben foglalkozni és én nem is hiszem, hogy ez egyhamar változna.

A véleményem az, hogy első lépésben érdemesebb inkább 1-2 egyszerű, nem nagy forrásigényű, a társadalom felé jól kommunikálható/érthető intézkedést követelni a kormányzattól, az érintettekkel és a szakmai szervezetekkel összefogva.

Olyan intézkedésekre gondolok, amelyeknek bár nincs nagy szervezeti-, vagy pénzigénye, viszont megteremtik a teret arra, hogy az érintettek a mostanihoz képest nagyságrendileg hatékonyabban és magasabb színvonalon tudják megszervezni magukat.

Mire gondolok? Egy ahhoz hasonló rendszerre, mint amit az Egyesült Királyságban én, mint ápoló, és a családok is egyaránt élvezünk.

Az otthoni idősápolás praktikus keretei az Egyesült Királyságban

A következőkben az Egyesült Királyságban működő rendszer vonatkozó elemeit emelem ki, az ápolók és a családok szempontjából nézve, melynek főbb jellemzői:

1. Az UK-ban nagyon könnyű egyéni vállalkozónak lenni. A könyvelés a magyar viszonyokhoz képest elképzelhetetlenül egyszerű (1 db excel tábla). Adózni egy bizonyos éves nettó árbevételig egyáltalán nem kell (2019-ben ez évi 12 500 font). Az ennél magasabb jövedelem adója 20% (évi 50,000 fontig). A TB hozzájárulás heti 3 font, illetve a profit után még fizetni kell 9%-ot akkor, ha az meghaladja a 8632 fontot évente. Ez azt jelenti, hogy egy éves 12 000 fontos nettó árbevétel után a teljes adó- és TB-költség éves szinten 460 font körül van. Cserébe az ember legálisan és szabadon dolgozhat, jár neki az ingyenes orvosi ellátás és a munkaviszony beleszámít a nyugdíjba. Az adóbevallás online történik és évente kb. 30 percet vesz igénybe. A befizetendő egy összeget a rendszer számolja ki, amit aztán évente 1-szer kell befizetni. Nincs semmi havi külön adminisztráció, küldendő, utalandó, semmi.
2. Évi 80 font körül tud az ápoló egy olyan felelősség-biztosítást kötni, ami onnantól védi őt bárminemű szakmai hiba, vagy a család esetleges kekeckedése esetén. Ilyet egyébként a családok is köthetnek arra az esetre, ha az ápoló akarná valamiért beperelni a családot.
3. A szakszervezeti tagság havi 8 font körül van. A szakszervezet ingyenes jogi segítséget ad abban az esetben, ha a bárminemű munkajogi vitába keveredne az ápoló.
4. A jogi környezet tiszta, világos és pontosan szabályozza azt, hogy mi és mi nem az ápoló dolga. Szabályozza, hogy meddig tart a hatáskörünk, és mi az, amit már akkor sem tehetünk meg a kliensért, ha amúgy kedvünk lenne (pl. lábköröm vágás, amit csak szakképesített pedikűrös végezhet).
5. Mivel a piaci viszonyok átláthatóak és legálisak, így a közvetítő ügynökségek szintén legálisan szervezhetik a felek egymásra találását. Ebben a szerepkörükben az esetleges viták esetén gyakran mediátori funkciót is betöltenek az ápolók és a családok között. Ezzel kulcsfontosságú minőségbiztosítási terepi funkciójuk van. Ráadásul nekik is üzleti érdekük, hogy ebben a szerepben jól teljesítsenek, ha meg akarják őrizni ügyfeleikként mind a családokat, mind az ápolókat.
6. A családoknak nincs semmilyen adminisztrációs feladata azzal, ha egy egyéni vállalkozó ápolót alkalmaznak. (Ellentétben a magyar házi alkalmazási rendszerrel.)
7. Mivel a jogi környezet az ápolót és a családot semmilyen szinten nem kényszeríti össze, így ha a felek nem tetszenek egymásnak, akkor bárminemű adminisztrációs feladat vagy nehézség nélkül megszakíthatják az üzleti kapcsolatukat.

Összességében tehát elmondható, hogy a brit rendszerben minden szereplő érdeke az, hogy legálisan, átláthatóan dolgozzon, illetve ennek mentén kialakulnak azok a formális és informális struktúrák, amelyek segítségével a szereplőknek módjuk van hatékonyan megszervezni magukat a cél érdekében.

Ismét kiemelném, hogy a brit rendszer is ezer sebből vérzik és sok ponton javításra szorul, melynek kifejtése nem fér a cikk kereteibe.

Mit követeljünk Magyarországon?

Először is váltsunk paradigmát! Az otthoni ápolási munkákat ne üzleti szereplőknek, hanem az állami szociális rendszer és ellátás szerves, bár autonóm szereplőinek tekintsük, akik egyébként vállalkozói módon, önállóan adóznak.

Ehhez egy olyan jogi és gazdasági környezetre van szükség, ami a jelenlegi teljesen kaotikus, illegális és „minőségbiztosítatlan” viszonyokat legális, átlátható piaci/közösségi térré alakítja át. Mindezt anélkül, hogy az lényegében bármennyivel is több pénzbe kerüljön akár a családoknak, akár az ápolóknak a jelenlegi fekete viszonyoknál. Továbbá ugyanennyire fontos lenne, hogy ne legyen semmilyen bonyolult adminisztrációs feladat, ami akár a családokat, akár az ápolókat terheli. Egy olyan egyszerű, kis költségű és magas jogosultságú rendszert kellene törvényileg létrehozni, mint amilyen a brit.

Mit jelent ez praktikusan?

1. Egy ahhoz hasonló egyszerű rendszerre lenne szüksége az ápolóknak, mint amilyen az EVA volt a kezdet kezdetén, de maximum 5% adóteherrel, ami viszont megadná a TB lefedettséget és a szolgálati időbe is beszámítana. Ezzel válnának az ápolók motiválttá arra, hogy belépjenek a legális munkavégzés keretei közé. A KATA sem megfelelő konstrukció, sem a költségei, sem a jogosultságai miatt.
2. A munkaközvetítő ügynökségek adó- és adminisztrációs költségeit a minimumra kellene csökkenteni. Inkább bátorítani, ösztönözni kellene a létrejöttüket, mint mindenféle terhekkel büntetni őket, pusztán a létezésük miatt.
3. Ismétlem: ahelyett, hogy az ápolókat és az ügynökségeket „üzleti” szereplőknek tekintenék, inkább az „állami szociális ellátórendszer” kiszervezett megvalósítóinak kellene tekinteni, és akként kezelni.
4. Támogatni és segíteni szükséges az ügynökségek és a képző intézmények szakképzési tevékenységét. Egyszerű, gyors, olcsó és hatékony képzésekkel biztosítani azt, hogy akik ápolási munkát szeretnének vállalni, azok a szakma alapjait könnyen elsajátíthassák (ennek szintén remek megoldásai vannak az Egyesült Királyságban).

Mindezek a javaslatok messze nem elegendőek egy hatékony és teljes körű, modern idősgondozási rendszerhez. Mindössze fontos és hatékony első lépések lehetnének abba az irányba, hogy megszűnjön a szakma jelenlegi feketegazdaságba száműzött és láthatatlan jellege.

Ezen intézkedések által lehetővé válna a szereplők önszerveződése, és az adekvát társadalmi struktúrák el tudnának kezdeni kialakulni. Ezek az intézkedések a táptalajt és a mozgásteret biztosíthatnák a szakma önszerveződéséhez, a szakmai protokollok és szokások kialakításához, és egy a mostaninál sokkal biztonságosabb, kiszámíthatóbb és minőségbiztosítottabb idősgondozási kultúra és ökoszisztéma létrejöttéhez.

A cikket vitaindítónak szánom. Minden érintett, ápoló, családtag és idős ember elemi érdeke, hogy az otthoni idősgondozás jelenlegi fájdalmasan kaotikus állapotában javulás legyen. Előbb vagy utóbb, így vagy úgy mindannyian érintettekké válunk. Amennyi fájdalmat, szenvedést, nélkülözést, lelki és testi nyomort az elmúlt években láttam, biztosan állítom, hogy nem elfecsérelt energia itt, az öregedő Európában az idősgondozás jövőjéről eszmét cserélni, és a jelenleginél sokkal jobb megoldásokat kidolgozni.

A cikk eredetileg az Új Egyenlőségen jelent meg.