Szokás manapság siratni a sajtószabadságot Magyarországon. Nem ok nélkül, hisz 2010 óta erős kormányzati akarat igyekszik folyamatosan csorbítani a sajtó lehetőségeit. De ma, február 17-én egy sokkal sötétebb időszakra kell emlékeznünk, már csak azért is, mert ennek az időszaknak a hősei nem csak a sajtó, de a szociáldemokrácia hősei is egyben.

100 éve ezen a napon gyilkolták meg Somogyi Bélát és Bacsó Bélát.

Emlékeznünk kell erre a napra, mert mindazt az elkötelezettséget, kérlelhetetlen igazságérzetet és felelősségteljes munkát, amit Somogyi Béla és munkatársai úgy a szociáldemokráciáért, mint a sajtó függetlenségéért vívott harcuk minden egyes napján képviseltek, nem felejthetjük el.

Hinnünk kell abban, hogy Somogyi és Bacsó meggyilkolása, amely nem csak kegyetlen, de tűrhetetlen módon megtorlatlan is maradt, csak akkor nyerhet bármilyen értelmet, ha az értékeket, amelyet egykor lefektettek, nem felejtjük el sosem.

Mindahhoz azonban, hogy felmérjük, milyen áldozatos volt az a munka, amelyet a Népszava szerkesztősége akkoriban saját épségét sem kímélve végzett, fontos végigvennünk, mi vezetett a méltatlan gyilkosságokhoz.

Az újságírás hatalma

1919. december 11-én sejtelmes cím alatt megrázó tudósítás jelent meg a Népszava harmadik oldalán, Mi történik az Alföldön? címmel. A cikk először számol be a Kecskemét melletti Orgovány és Izsák nagyközségek határában felfedezett tucatnyi hulláról. Noha a Népszavának nem ez az első ilyen cikke, hiszen Horthy Miklós Budapestre való bevonulása óta sorra jelentek meg benne részletek a Margit körúti fegyházba zárt munkások kínzásáról, a Prónay-különítmény siófoki, enyingi, simontornyai sorozatgyilkosságairól, az orgoványi esetről szóló első részletek már sokkhatást keltettek:

„Az Alföld közbiztonságának szomorú dokumentuma az a tizennyolc holttest, amelyet a Kecskemét környéki Orgovány község határában találtak. Állítólag rablógyilkosság áldozatai.” ^[1]

-összegez ekkor a névtelen szerző.

Majd a Népszava előfizetői tízezreinek a cikk teljesen nyíltan részletezi hogyan szurkálták halálra, lőtték agyon Izsák falu három polgárát, Pánczél József és Beck Sándor kereskedőket, és Schmied Árpád szabómestert, utóbbinak egy „Francziák” (Francia Kis Mihály) nevű ember még a feleségét is puskatussal verte fejbe. A támadók magukat a tudósítások tanúsága szerint „fehér csendőröknek” adták ki.

Végül a rendőrség információira hagyatkozva megállapítják, eddig összesen 18 holttestet fedeztek fel az akkor még „rablótámadásnak” bélyegzett akció keretében.

Az Izsák és Orgovány környékén történtek körüli kezdeti óvatoskodás nem véletlen. A Népszavát akkor már jó pár hónapja főszerkesztő rettenthetetlen tanító és szakszervezeti aktivista, Somogyi Béla már a napilap újraindulása előtt, szeptember végén közölt éles cikkeket Prónayék és Horthy más, még Szegeden összeszedett tiszti különítményeinek antiszemita és kommunistaellenes kegyetlenkedéseiről: cikkei kiderítették, hogy már több száz halálos áldozatot követeltek eddig az időpontig is.

Azonban a Népszava volt az egyetlen, amely ezeket feltárta, és amely ezzel párhuzamosan, a mészárlásokból és a kommunistaellenes szocializmusokból jó propagandát faragva, újraindította az MSZDP pártéletét már 1919 végére.

Nem is tetszett ez a gombamódra szaporodó szélsőjobboldali „bajtársi szövetségeknek”, és december 8-án, egy Vigadóban tartott nagy, nacionalista gyűlés után szervezetten vonulnak át a Népszava-házba a Conti (ma Tolnai Lajos utca) 4. szám alá, ahol szétverték a szerkesztőséget, valamint a nyomdát is. ^[2] Vasárnap lévén az egész épület üres volt, de a figyelmeztetés, és a megannyi fenyegetőlevél üzenete egyértelmű: Horthy új rendszere csírájában kívánja elfojtani az ismét, pár hónap alatt felsorakozó szervezett munkásságot. Amit mi sem bizonyít jobban, minthogy a nyomdász szakszervezet és a Népszava közadakozása két hét alatt helyreállítja a Világosság Nyomdát.

Mindez arra sarkallta Somogyit és munkatársait, hogy még több leleplezéssel álljanak elő, hiszen úgy tűnt: minél keményebb a különítményesek terrorja, annál keményebbek a fővárosi melósok is. A december 11-ét követő napokban pedig minden egyes nap új és új részletek jelentek meg a lapban az orgoványi gyilkosságokról, amelyek nyomozás-szerűen egyre közelebb vittek a rémségek tetteséhez: Héjjas Ivánhoz, a rovott múltú kecskeméti főhadnagyhoz, aki központi parancsra saját ellenforradalmi különítményt szervezett Kecskeméten.

„Hatvan embert elhurcoltak, megöltek és kiraboltak. — Erélyes nyomozást követelünk.” ^[3]

-szólt a december 12-i szalagcím.

Az alatta, ismét névtelenül publikált cikk megjegyzi, hogy az indokok mindenképpen politikaiak, és az sem kétséges, melyik oldal tevékenykedik:

„November 22-én fölszállt egy Pataki Nándor nevezetű építész-hadnagy a Lajosmizsére induló vonatra és ugyanezzel a bandával leszállította az összes zsidókat. A szerencsétleneket a Kecskeméttől 8 kilométernyire levő Nyíri erdőbe hurcolták, ott kirabolták és fejszecsapásokkal agyonverték őket. Az áldozatok hulláit megtalálták. Temetésük december 6-án volt. Patakit letartóztatták ugyan, de harmadnap az ügyészség fogházából nyolc katona kiszabadította és azóta Budapesten szabadlábon jár.”

A harmadik cikk december 14-én már a feltehető főszervezőt is megnevezi, és beszámol arról, hogy a Keresztény Nemzeti Egységpárt-vezette Huszár Károly-kormány is beavatkozott, méghozzá a Népszava cikkei nyomán:

” […] a Héjjas Iván vezetése alatt szervezkedett banditacsapat rémtettei csak ezután bontakoznak majd ki a maguk vérfagyasztó szörnyűségükben. Egyre dagad a rettenetes mészárlás borzalmas szenzációja és ha a nyomozás valóban oly erélyes lesz, mint ahogy azt az igazságügyi államtitkár megígérte, akkor néhány napon belül börtönben kell ülnie a Héjjas-különitmény minden egyes tagjának és mindazoknak, akik a szégyenletes ügy elhallgatásában segédkeztek.” ^[4]

De Héjjas Iván és testvére, Mihály persze sohasem kerültek börtönbe az ügy miatt. Viszont, míg a tisztogatásokról eddig is rendszeresen jelentek meg, sokszor a cenzúra őrlőfogain fennakadt értesítések, ennyi áldozatról, és a kegyetlenkedés részleteiről töményen magyar újságokban akkor olvashattak a kortársak először. A helyzetre jellemző, hogy a Bécsi Magyar Újság 1920 február 20-i száma már kendőzetlenül 397 meggyilkoltról ír^[5], míg ezek az információk december folyamán még hiányoztak a magyar sajtóból.

A Kecskemét környéki vérengzések azonban dermesztő valósággá tették 1919 végén-1920 elején az országban a tiszti különítményesek proletárellenes és antiszemita pogromjait.

A szerző(k) személyére természetesen biztonsági okokból csak találgatások léteznek. Nem volt ezzel máshogy a Kecskemét környékét rettegésben tartó, tartalékos főhadnagy Héjjas sem, aki, mint azt a szélsőjobboldali Uj Nemzedék 1919 december 18-án nagy kárörömmel adta hírül, a cikksorozat megjelenése után testvérével, és még néhány különítményessel látogatást tett a Népszava Conti utcai szerkesztőségében, és a felelős szerkesztőt keresve a darutollasok azt követelték, ‘”adják ki nekik” a cikk írójának nevét.^[6]

Erre a Népszava saját, rövid beszámolója szerint az éppen bent lévő munkatársak, és a felelős szerkesztő sem voltak hajlandóak.

Korábbi cikkeiből a Szakszervezeti Értesítő és a Népszava hasábjain, de az azóta megjelent irodalomból is egyértelműen arra következtethetünk azonban, hogy minden cikk magától Somogyitól származik. Ő ebben az időszakban már nyílt, és megtorlás nélküli zaklatásoknak volt kitéve: kelenföldi lakását tisztek szállták meg, kiűzve onnan feleségét és tízéves fiát, akit azután rövid ideig fogva is tartanak (az áldatlan helyzetnek Beniczky Ödön belügyminiszter erélyes parancsa vet csupán véget). 1920 január 11-én pedig feldühödött, főleg fiatal fiúkból, férfiakból álló tömeg üldözi keresztül őt két szociáldemokrata fórumon is Óbudán, míg végül a villamost, amellyel sikerül elmenekülnie, kis híján ugyancsak összetörik.^[7]

Mindez Somogyi megalkuvást alig tűrően éles cikkei miatt ellene indult jobboldali hecckampány eredménye volt.

Mindennek az eredője pedig több forrás szerint éppen az volt, hogy Horthy Miklós, aki akkor még mindig a Gellért szállóban lakott, karácsony előtt óriási botrányt csapott abból, hogy Héjjas tevékenységére a cikkből fény derült. Héjjas ugyanis a Nemzeti Hadsereg felesküdött tisztje, és az egész Kecskemét környéki karhatalom vezetője volt. És ugyan az önbíráskodó kegyetlenkedés, kínzás minden más különítmény sajátja is volt, a „fővezér”, akit éppen a február közepén esedékes Nemzetgyűlés tesz majd kormányzóvá, becsületbeli ügyként értelmezte, hogy egy közvetlenül alá tartozó embert függelemsértéssel, önbíráskodással vádoltak meg, ráadásul éppen a Népszavában.

Aggaszthatta azonban Horthyt az is, hogy hiába a rendszeres őszi-téli erőszak, a külső kerületekben még így is szociáldemokrata szervezett munkások (és munkanélküliek) tízezrei vonultak alkalmanként fel pártnapokon, pártgyűléseken, Újpesten pedig többször nyíltan is az „ébredő magyarok” és más szélsőjobboldali polgári elemek ellen tüntettek.

A „becsületbeli ügy” rendezésére végül a Budapesten jelentős állománnyal rendelkező Ostenburg Gyula darutollasai jelentkeztek. Arról, hogy Somogyit, és az őt biztonsági okokból kísérő ifjú segédszerkesztőt, Bacsó Bélát hogyan rabolja el és gyilkolja meg kegyetlenül Horthy különítménye, Kalmár Szilárd már remek, részletes cikkben számolt be itt, a Mércén. Az elrabolt szerkesztőket Ostenburg két tisztje, Kovarcz Emil és Megay László vezényletével Megyernél kegyetlenül megkínozzák (Somogyira összeszabdalt arccal, törött csontokkal, kiszúrt fél szemmel találnak rá később), lassan meggyilkolják, majd kezüket-lábukat gúzsba kötve a Dunába vetették őket. Értékeiket, pénzüket, óráikat, nyakláncukat elvették – gyakorlatilag holtukban kirabolják őket.

Somogyi teste csupán február 19-én kerül elő, az ifjú kassai tárcaírót, Bacsó Bélát pedig február 21-én halásszák ki végül a Dunából. A megtalált holttestek és az egyértelmű politikai indíték után Horthynak nincs más választása, minthogy azt ígéri: „megtorolja” majd Somogyi és Bacsó halálát. Hogy mennyire volt őszinte ez az ígéret, azt talán jól példázza az is, hogy Somogyi Béla halálhíre február 20-án még a Népszavában is csak cenzúrázva jelenhetett meg.

A kimaradt részeket az utókor nem ismerheti meg sosem.

A rezsim vezetése viszont hamar rájöhetett arra, hiába a Népszava ellen előszeretettel alkalmazott sajtócenzúra, hiába nagy számban köréjük sereglő bértollnokaik és mindhiába az egyre durvább fizikai megfélemlítés: Somogyi Béla és Bacsó Béla meggyilkolása olyan csendes, fenyegető dühöt szült, amelyet már mindezzel nehéz volt kezelni, és amely ráadásul a Tanácsköztársaság utáni idők szellemében ismét megnyerte a liberális polgárságot és sajtójukat a szocdemek ügyének külső támogatására.

De nemcsak őket: Somogyiék cikkei Orgoványról, és az azt követő brutális bosszú ellenük a nemzetközi közvéleményben is megrökönyödést keltett. A trianoni békeszerződés tárgyalásai még nagyban folytak, ráadásul, ahogyan azt Szinai Miklós későbbi könyve^[8] kiemeli, hiába háborodott fel és kért elégtételt állítólag a Gellértben Horthy, a gyilkosságok dátumának kiválasztása még így is nagyon szerencsétlen volt, hiszen kormányzói beiktatásának előestéjén vetett elszabadult különítményeseire és a tomboló fehérterrorra fényt, felfedve ezzel uralmának valódi jellegét.

Ahogyan a nyíltabban publikáló emigráns Bécsi Magyar Ujság mindezt február 20-i vezércikkében megfogalmazta:

„Száz gyilkosság lehet fékevesztett indulat. Kétszáz is lehet az. Az ezer meg ezer gyilkosság, ami a Magyar Tanácsköztársaság bukása, kivált a románok kivonulása óta történt csak politikai rendszer lehet. Ennek a rendszernek a neve: fehérterror.”^[9]

Az, hogy Ostenburgék miért kezelték „becsületbeli ügyként” a bosszút, még talán egyértelmű. De Szinai szerint, arra, hogy Horthy miért szervezett gyűlöletkampányt Somogyi ellen, és miért kellett végül, akár óriási presztízsveszteség árán is meggyilkoltatni, ő azt a választ találja: az új rezsimnek ki kellett egyeznie a szociáldemokratákkal, és valamilyen szintű kollaborációra kellett rábírnia vezetőit. Míg Vanczák János, Peyer Károly és Propper Sándor a párt jobbszárnyáról erre minden atrocitás, és gyilkosság ellenére hajlottak volna, a rezsim minden bizonnyal értesült arról is, hogy január 26-án Somogyi Béla mit mondott minderről a pártvezetőség ülésén:

„a mai irányzat vezető emberei miután a legborzalmasabb vérengzések tapadnak a kezükhöz, nem méltók arra, hogy az MSZDP velük szóba álljon. Sőt, erőnk, jövőnk tudatában kell ellenük küzdenünk!”^[10]

A Népszava főszerkesztője a korban a párt egyik legerősebb embere is volt egyben. Úgy tűnt tehát, amíg Somogyi él, mozog és beszél, és amíg a lapon keresztül feltárja a valóságot a különítményesekről, megegyezés Horthy és az MSZDP között soha nem lesz.

A két áldozatot a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Népszava ünnepélyes körülmények között ravataloztatta fel, és a német, osztrák és olasz külképviseletek is tisztelegtek a temetési menetben.

A körúton az újságírókat a korabeli beszámolók szerint több mint százezer fővárosi munkás, értelmiségi és diák kísérte el néma, de rettentő hatalmú tanúbizonyságot téve a város közhangulatáról.^[11]

A nagyívű, könnyes beszédek azonban már a megalkuvásról való sustorgást igyekeztek elkendőzni. A bécsi szociáldemokraták lapja, az Arbeiter Zeitung a Somogyi helyére a Népszava új főszerkesztőjévé kinevezett Vanczákot és a pártban előtérbe kerülő Proppert is „öngyilkos politikát folytatónak” bélyegezte^[12] a temetés után, irányvonaluk miatt. Később pedig, 1922 folyamán ugyancsak a bécsi lapokban szivárgott ki: Horthy új miniszterelnöke, Bethlen István Peyerrel, Vanczákkal készít elő egy megegyezést, amely szavatolja majd, hogy a kormányzó és a „keresztény kurzus” elfogadja legálisnak a pártot.

Horthynak persze 1920-ban még nagyon vigyáznia kellett, mihez kezd: az MSZDP az antanthatalmakkal folytatott egyeztetések miatt továbbra is legális párt volt, és a kegyetlenkedések ezért nyílt törvénysértésnek számítottak. A Népszava és a szocdemek elleni nyílt izgatás tehát az eset után legalábbis mérséklődött, de a pesti utca már nem bocsátott meg.

A gyilkosság azonban valóban példátlan hatást tett, a holttestek megtalálása után egyenesen sokkszerű volt, és az ügy részletei – az orgoványi és izsáki tömegmészárlásokhoz hasonlóan – még az elvileg az országot irányító Huszár-kormány előtt is titokban maradtak.

Beniczky Ödön, immár volt belügyminiszterként éppen 1925-ben, a szociáldemokrata-liberális ellenzék nagy, budapesti helyhatósági győzelme előtt rukkolt elő a botránnyal: a Somogyi-gyilkosság ügyét a katonai ügyészek, és Horthy akkori, közvetlenül az országot irányító fővezérsége egyszerűen eltussolták. Mindezt kétséget kizáróan erősítette meg a rettenthetetlen Fényes László még mai szemmel is vakmerő tényfeltáró cikksorozata^[13] a Népszavában az orgyilkosságok 5 éves évfordulóján. Ebben mindenféle fenntartás nélkül tárta az olvasók elé az ügyészség és a per összes, részletes dokumentumát. Beniczky és Fényes akkor a cikksorozattal egyértelműen bebizonyította Héjjas, Horthy és a bírók közvetlen felelősségét az ügyben, és elérte, hogy mindezt Budapest népe, még az akkor már Bethlen István miniszterelnök által elfogadtatott választójogi korlátozások ellenére is, a szélsőjobboldali Wolff Károly városvezetésének eltávolításával honorálja.

Igaz, ez ezen a ponton már hamis reménysugár volt.

1923 évének végén pedig, miután a külföldi sajtó ezt már rég megírta, végül a Népszava is lehozta, hogy Bethlen István végül kiegyezett Peyer Károly szociáldemokrata vezetővel, a párt a falvakban nem agitálhat, de erős, budapesti, városi pozícióit és legalitását megtartja, nem szervezhet meg viszont vasutasokat, közalkalmazottakat és postásokat vagy földmunkásokat, lemond a köztársaság céljáról, és a tömegsztrájk eszközéről is.

Mindez áttételesen ugyan, de hozzájárult ahhoz, hogy ezek között a társadalmi elemek között a nyilasok a harmincas években jóval könnyebben tudták eszméiket terjeszteni, még akkor is, ha a szocdemek balszárnya, és illegális kommunisták csoportjai igyekeztek minél többször megszegni a paktumot.

Az, hogy a szocialista mozgalom végül mégsem szűnt meg teljesen, pedig a tanító-szakszervezet egykori lelkének számító Somogyi kérlelhetetlen szocializmusa, antibolsevizmusa és Horthy-ellenessége, valamint elképesztően vakmerő újságírói munkája nélkül nem történhetett volna meg.

Somogyi és Bacsó vértanúsága mellett tehát tanúságot tettek arról is: a független, szabad sajtó a legkegyetlenebb időkben is lehet a megalázott nép utolsó mentsvára, az áldozatvállalás pedig mindenkor új, jogos haragot, osztálydühöt vált ki, amely még Horthy terrorcsapatainak is képes megálljt mutatni.