„Moi, j’suis amoureux de Paname
Du béton et du macadam
Sous les pavés ouais, c’est la plage
Mais l’bitume c’est mon paysage
Le bitume c’est mon paysage”
(Renaud: Amoureux de Paname)
A francia fővárosban akkora átalakulás van folyamatban, melyhez csak a Párizst modern nagyvárossá tevő Haussmann-féle hatalmas munkálatok hasonlíthatóak a XIX. század közepéről. Annak idején Maurice Chevalier énekelte: „Párizs mindig Párizs lesz!” Lehet, hogy így van, de alighanem az is tény: a mostani Párizs egy-két évtized múlva egyszerűen megszűnik létezni, eltűnik a határvonal a város és a külvárosai között, nem két millió párizsi lesz, hanem tizenkétmillió.
„A metropolisz a város és a vidék együttes halála: az útkereszteződés, ahol a középosztály összes rétegei találkoznak, a középszerűség miliőjének miliője, a falvakból való meneküléstől az „elővárosiasodásig” húzódó végtelen tér” – mondja a Láthatatlan bizottság.
Hát igen. Lehetséges-e szeretnünk kapitalista városokat?
Elvtársak, „napjainkban úgy látszik, hogy minden a maga ellentétét hordja méhében” – hogy igen nagy klasszikussal szóljunk. Az indusztrializáció megszülte a maga városmodelljét, a harmadik ipari forradalom, az elektronikáé is létrehozta összetéveszthetetlen urbanisztikai otthonát, a metropoliszt.
És a most születő Nagy-Párizs igazi metropolisz lesz, ebből azért nincs olyan sok, egészen pontosan háromról tudunk: New Yorkról, Londonról és Párizsról.
Egyelőre ennyi „ville-monde” van(a nagy Fernand Braudel szavaival), azaz olyan jelentős népességgel bíró város, amely világviszonylatban is reputációval bír, vonzó a turizmus, a kereskedelem, az üzlet, a cégek, a tőke számára; mely kapcsolatba áll a világ bármely részével; mely képes világméretű kulturális, üzleti, sportesemények megrendezésére; mely sokszínű, sokféle aktivitás fellelhető benne, autentikusan és genetikusan kozmopolita és így tovább.
A város, amely sikerrel zárta be önmagát
Párizs a középkori városfejlődésétől kezdve tulajdonképpen mindig ugyanazt az utat járja be: fallal veszik körül, mely lassan szűknek bizonyul, ez először igen túlzsúfolttá teszi, majd megindul a lassú kitelepedés.
Terjeszkedésének ritmusát a város körülölelő városfalak, erődítmények szabták meg a XIII. század eleje, a Fülöp Ágosthoz köthető városfal építése óta. Az 1670-es években, az éppen aktuális városfal lebontása nyomán jöttek létre az ún. bulvárok (maga a szó is az óholland bolwerkből ered, mely falat, erdődítményt jelentett) – ma már ez a belső körútrendszer. A XVIII. században épült fel egy újabb városfal, elsősorban adóbehajtási céllal, ez volt a ún. Fermiers Généraux (ennek a nyomvonalát követik az ún. grands boulevards). Azokat a kerületeket, amelyek a két körút közé esnek (némileg egyszerűsítve) faubourg-oknak nevezik (ma is, noha ezek már a legkevésbé sem külvárosok).
Az Haussmann-féle nagy urbanisztikai átalakítás során jött létre a mai széles sugárutas, elegáns, modern nagyváros az 1850-es, 1860-as években, mint a korabeli „civilizáció fővárosa”. Fontos tényező volt a város határainak kitágítása: területe 3 800 hektárról 8 400 hektárra nőtt. 1860-ban Párizshoz csatolták a környező településeket, vagy egy jó részét (délnyugatról haladva körbe Passy, Auteuil, Batignolles-Monceaux, Montmartre, La Chapelle, La Villette, Belleville, Charonne, Bercy, Montrouge, Grenelle, Vaugirard települései voltak érintettek), ekkor jött létre a ma is ebben az állapotában létező, húsz kerületre osztott Párizs. Ezeket a hozzácsatolt településeket nevezik (ma már persze csak ritkán) villages-nak, falvaknak – néhol még mindig észrevehető, hogy melyik volt egykor a templomhoz vezető főutca.
A határok kitágítása az utolsó városfalig, az 1840-es években épített Thiers-féle erődítményekig alapvetően igen logikus volt: ezidáig a településhatár nem esett egybe a Párizst védő erődítmény falaival. Más kérdés, hogy a falak építésében egyedül a katonai szempontokat vették figyelembe, azok nem egy környékbeli települést (például Montrouge-t, Batignolles-t, Ivryt, Gentillyt, Clichyt…) egyszerűen kettévágtak, így 1860-tól kezdve ezek egyik része Párizshoz tartozott, a másik megmaradt külvárosnak. Ennek a városfalnak a nyomvonalát követi a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben épült ún. boulevard périphérique, azaz a főváros belső körgyűrűje.
Emellett úgy próbálták megállítani a párizsi népesség növekedését, hogy „egyszer és mindenkorra” a Thiers-féle erődítményrendszer lábánál jelölték ki a város határát. A falaktól kifelé 370 méter széles non aedificanti (az építkezés számára tilos) zónát hoztak létre, hogy megakadályozzák újabb külvárosok kialakulását. Ez lett a híres, vagy inkább hírhedt „zóna” („zone”), amely hamar több tízezer lakosú, alkalmi építményekből álló nyomornegyeddé vált (és irodalmi alkotások színterévé, melyek közül talán Céline nagy regénye, az Utazás az éjszaka mélyére a leghíresebb, de a korai filmművészetben is találkozhatunk vele). Végül a katonai jelentőségét vesztett falat lebontották, majd 1919-ben felszámolták a „zónát” is, és építettek helyébe szociális lakásokat -ezek a ma is látható „vöröstéglás” épületek a város peremén, melyeket a húszas években végül Párizshoz csatoltak.
Mindez azt is jelenti, hogy Párizs sikerrel zárta be önmagát: az említett nagy Haussmann-féle átalakítás óta határai nem változtak. A francia főváros alighanem a legkisebb a világ nagyvárosai közül:
105 négyzetkilométernyi területe (és ebben már benne van két hatalmas park vagy inkább erdő, a Bois de Boulogne és a Bois de Vincennes is!) hatszor kisebb, mint Madridé, Berlinének kilencede része, Budapestének ötöde, Londonról már nem is beszélve. Ezen a területen zsúfolódik össze 2,1 milliónyi lakos, ami persze hatalmas hatással van az ingatlanok nagyságára és árára is.
Mindez „kívülről” alig látszik: külföldieknek, de a franciák nagy részének is „párizsi” az, aki a párizsi régióban lakik, mely nyolc megyéből áll, és nagyjából 400 településből (természetesen a „párizsiak” és a párizsiak nagyon is tudják a különbséget).
Ez a 12 millió lakosú régió, urbanizációs, városfejlődési valóság politikai és adminisztratív kifejeződésére vár: ez a Grand Paris, a Nagy-Párizs koncepció. Itt az ideje megfeleltetni egymásnak ezt a két realitást: a 12 milliós párizsi régió valóságát és annak adminisztrációját, urbanisztikai irányítását és berendezését.
Haussmann tulajdonképpen egy nagyobb Párizst valósított meg, de nem egy Nagy-Párizst: semmiféle tervvel nem bírt a környező területekre, a külvárosokra. Csupán egy koncentrikus körrel kijjebb tolta a város határát (ahogy ez eddig is mindig történt) – azonban ezeknek a köröknek az a jellemző tulajdonsága, hogy előbb-utóbb szűknek bizonyulnak.
Ma sincs ez másképp – immár évtizedek óta.
Párizs és külvárosai
A századforduló nagy változásai hozták végül létre a modern Párizst, a középosztály városát, ahol létrejöttek ugyan a gyárak és a modern proletariátus – de már a külvárosokban. Párizs szinte ellentétesen fejlődött más modern nagyvárosokhoz képest: az 1930-as években, amikor a népesség legnagyobb hányada volt kékgalléros munkás, arányaiban kevesebb munkás élt itt, mint 1848-ban! Párizs a XX. század elejétől kezdve elsősorban hivatalnok, szellemi foglalkozású és alkalmazotti város, a kommün harminc évvel később szinte elképzelhetetlen lett volna szociológiailag. Nem csak burzsoává vált sok tekintetben, hanem jobboldalivá is, egészen az XX. század kilencvenes éveiig, a bourgeoisie bohème megérkezéséig. A népet lassan felváltotta az alkalmazotti középosztály, a külvárosokban pedig megjelent a „métallo” (a vasmunkás) szimbolikus alakja, a sztrájk és a szakszervezet (majd a két világháború között a Párt).
Maga Párizs az elképzelhetőig túlszabályzott volt urbanisztikai tekintetben, ennek köszönhető főleg a jobb kerületek igen impozáns egységes képe: az ún. immeuble haussmanien a maga elegáns monotonságával tulajdonképpen stílusjeggyé is vált, alighanem Párizs igazi szépsége a házak erdejében áll, nem a templomokban, a nagy sugárutakban vagy a grandiózus diadalívekben. Ezzel szemben a külvárosokkal nemigen törődött senki: a lehető legegyszerűbb urbanisztikai modell jellemző rájuk, azaz meglehetős összevisszaságban épültek a házak, főleg a vasutak és az utak mentén. A város és külvárosai között pedig ott volt a „zóna”.
A XX. század elején Párizs és a külvárosok továbbra is két külön világot alkottak, melyek finoman fogalmazva nem voltak egyenrangú kapcsolatban egymással. Párizs irányítói igyekeztek maximalizálni a város lakosainak számát és kiköltözetni mindent, ami zavaró lehet: az ipart, a gyárakat, a szemetet, a tömegközlekedés garázsait, sőt még a halottakat is (féltucatnyi ún. cimetières parisens van a környező külvárosokban, a túlzsúfolt párizsi temetőket kisegítendő)…
Még a XIX. század legvégén elinduló metróépítés is szigorúan megállt a város kapujánál (a vonalak többségénél máig ez a helyzet), még arra is ügyeltek, hogy a metrók a jobboldalon közlekedjenek, szemben a baloldalon járó vonatokkal, hogy ne lehessen később sem összekötni a két hálózatot (ez ma az elővárosi vasút és a metróhálózat között okoz gondokat). Maguk a vonalak alkalmazkodtak a város már meglevő útrajzi hálózatához, azaz nem a házak, hanem a szélesebb utak alatt épültek, ez megkönyítette a létrehozásukat, azonban azzal járt, hogy ott a legkiépültebb a metróhálózat, ahol az úthálózat is a legjobb. A metrófejlesztés néhány vonal meghosszabbításától eltekintve lényegében megállt a második világháborút követő autómániás évtidezedek alatt: azóta egyetlen új vonal épült, a 14-es a kilencvenes évek legvégén.
Érdekes kettősség volt a két világháború között, hogy míg Párizs sok tekintetben a világ fővárosa maradt, sőt a művészeteket illetően alighanem a virágkorát élte – tulajdonképpen alig változott az haussmanni évek óta. A huszas évek végére elérte népesedési csúcspontját: majdnem három millióan lakták az ehhez képest nevetségesen kicsiny területet. A zsúfoltság a legkeményebb lakhatási problémákkal járt együtt, ráadásul összesen 17 kisebb területet tartottak számon, ahol az egészségre veszélyes volt lakni („ilôts salubres”).
A világháború után sem változott sokat a helyzet, sőt. Az ötvenes évek elején megérkezett a baby-boom generáció és a világháború utáni első nagy bevándorlási hullám (részint vidékről, részint külföldről) egy nagyvárosba, ahol mintegy 100 000 lakás volt egészségre veszélyes, és ahol a lakások felében nem volt WC és fürdőszoba.
A hírhedt 1954-es kőkemény tél (ekkor lépett fel az Emmaüs karitatív szervezete alapítója, Pierre abbé) a közvélemény figyelmét is ráirányította a párizsi lakáshelyzetre. Ekkor jöttek létre a hírhedt, főleg arab bevándorlók lakta bidonville-k is a város közvetlen határában. 1954 és 1968 között két millióval nőtt a régió lakossága, minden negyedik percben érkezett egy új lakos, ehhez a bevándorlási hullámhoz csak a XIX. századi nagy migráció volt hasonlatos (akkoriban, 1800 és 1860 között megháromszorozódott Párizs népessége), amely létrehozta a modern Párizst.
A lakótelepek
A dolog egy idő után tarthatatlanná vált: a megoldás pedig a második világháború után jött létre, egy hatalmas állami modernizációs program keretében. Az első lakásépítési állami program már a IV. Köztársaság (1945-1958) – amely mint annyi világháború utáni állam, öndefiníciója szerint is „szociális demokrácia” volt – utolsó éveiben elindult, a korszellemnek megfelelően a „taylo-fordo-keynésio-corbusien” metódus keretében (magyarán: nagyipari termelési módban, a funkcionalizmus stílusában és az állam finanszírozásában). Ebben végül az igazi állami dirigizmus, a gaulle-izmus vágott rendet, létrehozva a ZUP („Zone à urbaniser en priorité”) kategóriáját.
És ha a gaulle-ista állam belevágott valamibe, azt nem félgőzzel hajtotta végre. Ne feledjük, az ötvenes és a hetvenes évek között Franciaország „tervgazdaság” volt. 1960-ban Párizst és a környékét jelentő három megyét (Seine, Seine-et-Marne, Seine-et-Oise) egy párizsi körzetbe („District de Paris”) vonták össze, lényegében megfosztva minden önkormányzati önállóságától a városrendezést illetően, az állam teljesen átvette a nagy párizsi régió urbanisztikai irányítását. A de Gaulle által a körzet élére kinevezett Paul Delouvrier (a „külvárosok Haussmannja”) és a környezetét alkotó, nagyjából kétszáz köztisztviselő határozott mintegy 1 300 régióbeli település nagyszabású átalakításáról, a legendák szerint egyes lakótelepek, városok helyről a régiót helikopteren átrepülő Delouvrier „rénézésre” döntött, még a közvetlen munkatársai is gyakran hamis térképekkel dolgoztak, hogy elkerüljék az telekspekulációt és így tovább.
Ez már kifelé mutatott Párizs évezredes történetéből egy valódi metropolisz felé: szándékosan nem is állapítottak meg „határokat” az új urbanisztikai egység (ekkor még nem nevezték ezt Nagy Párizsnak, inkább párizsi régiónak) számára. Még egy új adminisztratív város (egy Párizs-II) építése is felmerült (ne feledjük, ez Chandigarh vagy Brasilia kora!) –, végül ezt elvetették, de például a nagy párizsi piacot, a „Les Halles”-t kiköltöztették a külvárosba Párizs központjából.
Hatalmas lakótelepek emelkednek szerte a régióban: Párizsban a zóna helyén, sok helyütt a fentebb említett szigeteken, a közeli külvárosokban (Aubervilliers, Pantin, Montreuil, Bagnolet, Saint-Denis…), de persze főleg a távolabbi helyeken. Szűz földből emelkedtek elképesztő nagyságú lakótelepek (Les Carreux-Villers-le-Bel, Le Mont-Mesly-Créteil, Sarcelles, Massy-Anthony, a „cité 4000”-La Courneuve….): 1956 és 1973 között 350 000 lakás épült a régióban (ez az országos mennyiség majdnem fele volt). 51 több mint ezer lakásból álló komplexum jött létre, másfél millió embernek otthon adva.
Jóllehet ez meglehetősen kaotikus urbanizációs átalakulást jelentett (a legfontosabb probléma az volt, hogy nem álltak rendelkezésre források egyszerre a lakásokra és a kiszolgáló infrastruktúrára), de nem lehet azt mondani, hogy mindez egyértelmű kudarc lett volna. A citék egy jó része nem vált élhetetlen negyeddé (még mára sem): a modern városépítés talán egyszerű, de valódi urbanisztikai elképzelésekkel bíró negyedei voltak ezek, közösségi terekkel, parkokkal, iskolákkal és így tovább.
Nem is beszélve arról, hogy az új lakosoknak mindez igazi civilizációs előrelépést jelentett, az építések lendülete töretlen maradt egészen a jóléti állam válságáig: a teljes foglalkoztatottság maga után húzta a bevándorlást, a gazdaság növekedése megállíthatatlannak látszott, ahogy a családok fogyasztásásnak emelkedése is.
A hetvenes évektől kezdve kiépült az ún. RER, az elővárosi vasúti hálózat is, amely ma öt vonalon, 587 kilométernyi pályával, 249 állomással hálózza be a régiót. Az eredeti jellegzetessége ma is megmaradt: a cél a párizsi pályaudvarok összekötése volt a külvárosokkal.
A dolgok alapvetően változtak meg: a cél ekkor már nem Párizs növekedésének a korlátozása volt (mint 1860-tól folyamatosan), hanem annak tervezése, előkészítése és becsatornázása. Ennek érdekében, ha Párizs-II nem is jött létre, de öt új nagyváros emelkedett a régióban, a minta bevallottan az 1944-es „Great London Plan” volt.
Londonnal szemben ezek az új városok jóval közelebb voltak az anyavároshoz (legfeljebb 30-40 kilométer távolságban), nem ipari-kereskedelmi jellegűek voltak, hanem elsősorban lakóhelynek épültek. És főleg nem magánházakból álltak, hanem kollektív lakóépületekből. Ez a szinte semmiből létrejött öt új nagyváros (Marne-la-Vallée, Cergy-Pontoise, Saint-Quentin-en-Yvelines, Sénart és Évry) az adminisztráció, a kereskedelem, az oktatás, a kultúra valódi központjaivá váltak; a városházáik büszke, modernista clocher-i („harangtornyai”) a világháború utáni dicsőséges harminc esztendő, a nagy gazdasági felfutás, a dirigista állam szimbólumai lettek.
A „vörös öv”
A régió igazgatása is átalakult, a nagymérvű demográfiai növekedés miatt a fentebb említett három megye helyett nyolc jött létre: Párizs, három megye a közvetlen külvárosoknak (ez az ún. „petite couronne”) és további négy a távolabbiaknak („grande couronne”). A „petite couronne” három megyéből áll: Hauts-de-Seine („92”-es számú megye), Seine-Saint-Denis („93”) és Val-de-Marne („94”). Ennek az átrendeződésnek az oka, túl a demográfiai kényszereken, a politikai osztozkodás volt: előbbi megye és Párizs megmaradt a jobboldalnak, míg utóbbi kettő a korban hatalmas Francia Kommunista Párthoz került, mely a „vörös külvárosok” egyedüli adminisztrátora lett.
A „petite couronne”-ban (főleg Seine-Saint-Denis-megyében) a francia politika nagyjából fél évszázadig talán legtöbbet használt kifejezése, a „vörös öv” egyszerre jelentett urbanisztikai, szociális, kulturális és persze politikai realitást. Ez volt az „önkormányzati kommunizmus”: hatalmas ipari, nagy részben munkás lakosságú gyárvárosok, kis, szerény házak és hatalmas, sokemeletes bérházak, modern stílusú iskolák és közösségi épületek keveréke, büszke munkástudatra épülő kollektív kultúra és társadalmiság, rendkívül bőkezű szoicális önkormányzati politika… És persze maga a Francia Kommunista Párt.
A mai párizsi külvárosok képét tekintve szinte hihetetlen, hogy még egy fél évszázada is az volt a helyzet, hogy aki külvárost mondott, az gyárat és ipart értett alatta. Ma már csak az irodalom (Céline és Simenon, André Breton és Henry Miller), a fotó (Adget, Kertész, Doisneau), vagy a filmművészet (Renoir és Carné Gabin-filmjei) idézhetik emlékezetünkbe, hogy a Plaine Saint-Denis-t úgy emlegették valaha, mint Manchestert vagy a Ruhr-vidéket.
Az önkormányzati kommunizmus sikere, a létrehozott kollektív, „vörös külvárosi” identitás persze csak részben volt köszönhető az ideológiának, a munkáslétből fakadó büszkeség kiegészült azzal a kézzelfogható ténnyel, hogy a korabeli külvárosokban nem is volt olyan rossz élni. A kommunista önkormányzati politika mindenhol hasonló recepteket követett: igen magas adó a gyáraknak, vállalatoknak, a közvetett, fogyasztási adók radikális csökkentése, iskolák, ösztöndíjak, sportolási lehetőségek, közművelődési, kulturális intézmények bőkezű finanszírozása, magas szociális juttatások, korrekt lakhatási támogatások és így tovább. Egyfajta modernizációs-szociális modell.
Aztán a szép, modernista, welfare idők véget értek: jött a munkanélküliség, megszűnt a gyár, de megmaradt a lakótelep. A ZUP-ból ZUS-ok („Zones urbaines sensibles”), azaz „érzékeny negyedek” lettek, a nyolcvanas évek elején-közepén ért véget az aranykor. Ekkor indult el egy olyan válság, amely aláásta a kommunista önkormányzatok védelmező-modernizáló szerepét, melyet oly sikerrel játszottak el csaknem fél évszázadon keresztül.
A válság központjában két egymással is összefonódó jelenség állt: az egyik a régió rohamos dezindusztrializációja, másrészt a bevándorló lakosság koncentrációja a Párizs környéki régió bizonyos területeire. Nagyon sommásan azt is mondhatnánk, hogy nem a munkás lett kevesebb (hiszen természetesen a szolgáltató szektorban dolgozó bérmunkások is munkások), hanem a munkások lettek egyre inkább külföldiek. Az ő jelenlétük pedig, hogy most nagyon finoman fogalmazzunk, más szimbolikus jelentéssel bír, mint a klasszikus ipari munkásosztályé. A régi munkáskülváros vörös volt, és büszke munkás tradícióra, a mai cité egyszerűen csak reménytelen hely.
Ha csak Seine-Saint-Denis-megyére vetünk egy pillantást: az évezred utolsó évtizedében a külföldiek száma 40 százalékkal nőtt (a régiós átlag 9 százalék), a lakosságának mára nagyjából a harmada lehet külföldi (ez természetesen utolérhetetlen országos rekord, mivel az országos átlag 9 százalék). A külföldiek (nem dán diplomatákról beszélünk természetesen) igen magas aránya maga is a legjobb jelzés arra, hogy egy-egy település, megye szociális gondokkal küzd – ráadásul az egyenlőtlenségeket csökkentő állami politikák hiányában, sőt, a decentralizációs törekvésekhez járuló forráskivonással párhuzamosan egyre kilátástalanabbá vált a fentebb jellemzett, szociálisan nagylelkű, védelmező, modernizáló kommunista önkormányzati politikai folytatása. Mindez persze nem menti fel a pártot (vagy szélesebb értelemben a baloldalt), hogy igen kevés helyen sikerült valódi politikai-szociális megoldásokat találni a megváltozott helyzetre.
Jellemző, hogy a fentebb említett új városokat ma nagyjából egymillió ember lakja, noha a hatvanas évek tervezőasztalain egyenként félmilliósra tervezték őket – de közbejött a jóléti állam válsága, a bevándorlás leállítása (Franciaországban a hetvenes évek közepe óta lényegében csak ún. „családegyesítő bevándrolás” van, de már az se nagyon), a dezindusztrializáció és így tovább (magát a régiót a hatvanasokban 2000 környékére 20 millió lakosúra becsülték, végül is csak 12 millió lett).
Az elővárosok
A másik nagy változás a hatvanas évek legvégén és főleg a hetvenes évektől az agglomerációban és a korábbi rurális területeken a kertes magánházak (pavillons) térnyerése volt – az ún. périurbanisation (elővárosodás) jelentősen hozzájárult a földrajzi alapú társadalmi egyenlőtlenségek növekedéséhez. Ezekben az elővárosokban a „mixité sociale” (a különböző társadalmi osztályok együttélése) a lehető legkevésbé volt jellemző, ide a középosztály költözött a külvárosokból a színesek, Párizsból és pár sikkes külvárosból az ingatlanárak elől (mindez párhuzamosan zajlott le előbbiek gettóizálódásával és utóbbi dzsentrifikációjával).
Egy francilien (Ile-de-France régió lakosa) átlagos távolsága a Notre-Dame-tól a hetvenes években még 13 kilométer volt, ma ez majdnem 18 km. A nagy pavillon-láz okozza, hogy a párizsi nagy agglomeráció négyszer olyan sűrű, mint New Yorké, és kétszer olyan, mint Londoné. Ma már minden negyedik francilien kertes házban lakik, a gyerekeseknek pedig közel a fele (még a fentebb említett „új városokban” is az újonnan épített házak fele kertes ház).
Más nagyvárosokkal szemben ezek nem a legalábbis tehetős középosztály lakóhelyei, csupán a középosztályé, de többségében inkább az alkalmazott középosztályé. Az ideköltözők legtöbbje külvárosokból érkezett, azaz itt is a „white flight”-hoz hasonló jelenségről beszélhetünk, mint Amerikában – de kevésbé a városközpont ürül ki, mint inkább a külvárosok.
A Párizstól való távolság már nagyon is jellemző szociológiailag, illetve a magára Párizsra is jellemző „gazdag” nyugat és „szegény” kelet megoszlás: a nyugati, csinos kertes külvárosok tulajdonképpen Párizs kellemes meghosszabbításai, míg keleten jóval inkább egyszerűen periféria települések. További komoly problémát jelent a nagy távolság a munkalehetőségektől (itt is igaz, hogy a legképzetlenebbek találnak munkát a legmesszebb lakóhelyüktől) és a különböző szolgáltatásoktól (állami adminsztráció, kereskedelmi központok, posta, kórház, iskola…).
Nagyjából most öregszik ki az ezekre a kertes településekre költőzők első generációja, akiknek e szolgáltatások a legfontosabbak lennének. A 2000-as évekre meg is állt a nagy pavillon-roham: a külvárosok népessége újra lassú növekedésnek indult, de főleg az új városok környéke a legvonzóbb a kertes házra vágyók számára. Itt azonban már csak a felsőbb középosztálybeliek engedhetik meg maguknak a házvásárlást – a szegényebbek egyre messzebb szorulnak Párizstól és az új városoktól, ráadásul ebbe a jellegénél fakadóan igen kevéssé közösségi lakómodellbe „beszorulva”. Sok tekintetben ez a elővárosi, alsó középosztály az ún. „sárga mellényesek” népe.
(Folytatjuk.)
