32 ezer oktatót, pedagógust érint 2020. július 1-től a múlt kedden elfogadott új szakképzési törvény. 32 ezer munkavállalót emel ki visszavonhatatlanul a közoktatás egységes rendszeréből a hatalom most éppen úgy, hogy munkajogi szempontból a jelen állapothoz képest jogfosztottá teszi a dolgozókat. Cserében nem 30 ezüstöt, hanem 30%-os béremelést lebegtet az érintettek szeme előtt, garanciák nélkül.

Az ámokfutás 2010 óta tart, és az önálló oktatási minisztérium megszüntetésével kezdődött, majd elfogadták az új köznevelési törvényt, bekövetkezett az államosítás, a tartalmi szabályozás káosza, amely a szakképzést az elmúlt 10 évben különös erővel sújtotta, ám a most elfogadott törvény a korábbi intézkedésekhez képest is „szintet lép”, mikor kivezeti a közalkalmazotti státusból a szakképzésben dolgozó pedagógusokat.

Ez az egy ok önmagában elegendő ahhoz, hogy az érdekvédelem meghatározó és felelős tényezői elutasítsák az új jogszabályt, amely egyébként is oly mértékben kidolgozatlan, legfeljebb munkaanyag szintű szöveg, hogy joggal merülhet föl a dokumentum elemzőiben, hogy még egy alapjaiban elhibázott ügyet is lehetne szakmailag színvonalasabban képviselni. Nem így történt, s hogy mennyire nem, azt az alábbiakban főképpen érdekvédelmi, munkajogi szempontból szeretnénk megvilágítani.

Út a jogfosztásig

A törvény tartalmi értékelése előtt azokra a tényezőkre szeretnénk felhívni a figyelmet, amelyek miatt még egy minden elemében jó szándékú javaslat is zátonyra futhat. Ahhoz, hogy ez ne következzen be, mindenekelőtt szükség lenne az alapos előkészítésre. A Pölöskei Gáborné helyettes államtitkár által vezényelt folyamat szokatlanul indult, amikor 2018 szeptemberében létrejött a Szakképzési Innovációs Tanácsot (SZIT), azzal a deklarált szándékkal, hogy a szakképzést érintő változásokat, jogszabályokat készítse elő és véleményezze a testület. Kezdetét is vette a munkafolyamat, ám hamarosan,

már a kancellári rendszer bevezetésekor kiderült, hogy az ún. keretszabályok létrehozásába az ígéretek ellenére nem kívánják bevonni az érintetteket. Ily módon egy színvonalasnak mondható ötletbörzévé degradálódott a testület és annak tucatnyi munkacsoportja.

Ráadásul gyorsan nyilvánvalóvá vált az is, hogy egy nagyszabású reformhoz szükséges minimum középtávú tervezés helyett erőltetett tempót diktál az ITM úgy, hogy a kezdetben ígért bőséges finanszírozás egyre kevésbé tűnt realitásnak. Nem véletlen, hogy a fenti okok miatt 2019 augusztusában a PDSZ, majd októberben a PSZ is kilépett a SZIT-ből.

Amikor tehát azzal a kormányzat felől érkező hírrel találkoznak az olvasók, hogy a törvénytervezet elfogadását bő egy éves egyeztetési folyamat előzte meg, nem árt, ha tisztázzuk, hogy ez csak korlátozottan igaz, különösen a munkajogi változtatások tekintetében. Hiszen ezekről csak érintőlegesen volt szó a testületben, annak híre pedig, hogy a szakképzés valamennyi oktatója, pedagógusa kikerül a közalkalmazottak világából, teljes meglepetésként érte a szakszervezeteket.

Az alapos és a téma súlyát megillető előkészítési folyamat tehát minden állítás ellenére elmaradt, aminek egyenes következménye, hogy érdemi egyeztetésre sem kerülhetett sor a szakszervezetek és a kormány képviselői között.

Aligha lehet ugyanis érdemi egyeztetésnek nevezni azt, amikor az oktatásirányítás már a parlament elé tárt anyagról, annak nyilvánosságra hozatalát követő néhány napban ad időpontot konzultációra.

Úgy, hogy a törvény szövegét ugyan olvashatjuk, de a hozzá kapcsolódó mintegy 50 rendeletről még a jogalkotónak sincsenek biztos fogalmai.

Ilyen esetben lehetetlenné válik az érdemi vita nemhogy össztársadalmi, de szűkebb körben is. Mint oly sokszor az elmúlt évtizedben, a hatalom most éppen a szakképzés ügyében állította kész helyzet elé az érintetteket, ismételten fittyet hányva a jogalkotási törvény előírásaira.

S az sem meglepő, hogy az ellenzéki pártok módosító javaslatait simán lesöpörte a kormánypárti szavazógép, beleértve azt az öt munkajogi szempontból kármentő indítványt is, amelyet a PDSZ juttatott el a pártokon keresztül a törvényhozáshoz.

Hamar munka ritkán jó

Mindazok, akik vették a fáradságot, hogy tanulmányozzák a tervezetet, felhívták a figyelmet arra, hogy veszélyesen kidolgozatlan ez a dokumentum.

Világosan látszik, hogy nincs következetesen végiggondolva, a sietség miatt rendkívül felületes, és hiába ígérik, hogy majd a rendeletekkel minden kisimul, a rosszul elkészített alap miatt jogalkotási káosz vár azokra, akik ehhez a fércmunkához akarnak igazodni.

Ez igaz a dokumentum egészére, ám egy szakszervezet részéről talán nem meglepő, hogy az átgondolatlan szabályozásra a munkajog területéről hozunk példákat.

Elsőként lássuk a A szakképző intézmény alkalmazottjai című VII. fejezet 42. § (1) bekezdését. Az első mondata így rendelkezik: „A szakképzési intézmény alkalmazottja a munkaszerződésében meghatározott mértékű munkabérre jogosult.” Az idézet elképesztő mind a jogalkotás minimum elvárásai, mind pedig a munkavállalói érdekek felől vizsgálva. Súlyos terminológiai hibát tartalmaz, ugyanis a munkaviszonyban állók munkabérét nem lehet szerződésben rögzíteni, csak az alapbérét. A munkabér tudniillik az alapbér plusz az adott hónapban egyéb okokból (pl. rendkívüli munkavégzés díja, stb.), növelt összeg.

Ha csak ezt az egy fogalmi tévedést ragadnánk ki a szövegből, önmagában is aggasztó jele lenne a felületes jogalkotásnak, sajnos azonban nem csak egyetlen hibát tartalmaz a citált részlet. A paragrafus második mondata így kezdődik: „A munkabért úgy kell megállapítani, hogy az igazodjon a hasonló munkakört betöltők által elérhető havi jövedelemhez….”.

Igencsak el kell gondolkodnunk ezen a részleten, ha meg akarjuk ragadni, hogy végső soron kinek a béréhez kell igazodni. A szakképzésben dolgozó hasonló kollégáéhoz? A köznevelési törvény alá tartozó hasonló munkakört betöltő kollégához? Miféle garancia ez az alapbér minimumára? A köznevelési törvény alá tartozónak legalább ott van egy (a minimálbérhez kötés megszüntetése miatt) megcsonkított pedagógus illetménytábla, amely nemcsak minimumokat határoz meg, hanem 3 évenként előírja a soros előrelépést.

Az idézet utolsó tagmondata azonban ehhez képest igencsak általánosságban fogalmaz, amikor rögzíti, hogy a munkabér megállapításakor tekintettel kell lenni a szakképző „intézménnyel fennálló jogviszony időtartamára”. Ezen a ponton az is fölvetődik, hogy mikortól számítandó jogviszonyra kell figyelemmel lenni, hiszen gyakorlatilag 2020. július elsejétől egy jogállás-változással mindenki nulláról indul. Mindössze négy sorban találtunk ennyi hibát, kifejtetlenséget, s mindezt talán a legélesebb kérdésnél, a munkabér esetében.

Ha valahol tűpontosan kellett volna fogalmaznia a jogalkotónak, akkor leginkább itt, amikor a pénzről van szó, illett volna megtenni, hacsak nem a kifejtetlenség volt az igazi szándék.

Kevésbé részletezve, de nem mehetünk el  szó nélkül az olyan hiányosságok mellett, minthogy a szakképzési törvény nem rendelkezik a munkarendről, munkaidőről. Miközben nyilvánvaló, hogy a pedagógus munkája pusztán a munka törvénykönyve (Mt.) alapján, amely majd vonatkozik az érintettekre, nem értelmezhető. Erről jelenleg semmit nem tudni.

Az egyeztetéseken ugyan volt szó arról, hogy 22 lesz a kötelező tanítási órák száma, ám ez édeskevés egy tisztességes ajánlathoz, és elfogadhatatlan hogy a speciális törvény e tekintetben semmi kapaszkodót nem ad. További jogalkotási problémát fog fölvetni a pótszabadságok slendrián kezelése. Az, amit most a szakképzési törvényben erről írnak, nincs összhangban az Mt. vonatkozó paragrafusaival, s ha két törvény között ellentmondás feszül, akkor azt egy alacsonyabb rendű jogszabállyal, rendelettel a későbbiekben sem lehet feloldani.

Óriási hibák és hiányosságok tárháza tehát a most elfogadott szakképzési törvény. Szerény vizsgálódás után is nyilvánvaló, hogy a feladat, különösen ilyen rohamtempóban meghaladta a jogalkotók tudását. S nem kell hozzá nagy jóstehetség, hogy prognosztizáljuk: erre az alapra nem lehet házat építeni: a szakképzés reformja hamarosan ismételten össze fog omlani.

Mérleg

Végezetül fontos kérdés, hogy a munkavállalóknak milyen előnyei származhatnak egy ilyen horderejű átalakításból, ugyanis sok nehézséget elvisel az ember, ha úgy látja, anyagilag megéri. Ebből a szempontból is katasztrofális a helyzet.

A munkavállalók, ha átkerülnek a munka törvénykönyve hatálya alá, a teljesség igénye nélkül a következő előnyöket veszíthetik el: magasabb felmentési időt, nagyobb végkielégítést, több pótszabadságot; a nők esetében rosszabb feltételekkel érvényesíthető a 40 éves munkaviszonnyal történő nyugdíjazás; az állásfelajánlás kötelezettségre nem lesz mód, és azok a felmentési korlátozások is köddé válnak, amelyek jelenleg védik a közalkalmazottakat.

A pedagógus illetménytábla adta szerény jövedelmek biztonsága is elvész, ha kikerülnek a köznevelési törvény hatálya alól. Ez egy valódi jogfosztás, különösen annak tükrében, ha megnézzük a kormány ajánlatát, ami egyelőre egyszeri 35 milliárd forint. A kormányzat számítása szerint ez átlagosan (!) 30%-os béremelést tesz lehetővé. Igaz, az összegnek nyoma sincs a költségvetés tervezetében, de semmi gond, mert megígérték, meg amúgy is ott lesz a lehetőség a béralkura… Ami figyelembe véve a munkavállalók alárendelt helyzetét, nem sok jóval kecsegtet, főképpen úgy, hogy a bértömegről lényegében nem helyben a munkáltató, hanem a távoli költségvetési törvény dönt.