„[Budapest] az elmúlt évben a nemzet megrontója lett. Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit és vörös rongyokba öltözött. Ez a város börtönre vetette, kiüldözte a hazából annak legjobbjait és egy év alatt elprédálta összes javainkat.”

– E szavakkal „köszöntötte” Horthy Miklós, még mint fővezér Budapestet 1919. őszi bevonulása alkalmából.

A főváros-ellenességnek akkor már jelentős hagyománya volt: hasonlóan más európai metropoliszokhoz, a 19–20. század fordulóján Budapestre is sokan mint valami idegenre tekintettek, a bűn melegágyára, ahol a hagyományos társadalmi rend és tekintély eltűnése jelzi az erkölcsi hanyatlást. Budapest az 1873-as egyesítést követően vált gyors ütemben igazi modern nagyvárossá, ezzel külön világgá az országon belül. A 19. századi német nyelvű Budát és Pestet felváltotta egy etnikailag, vallásilag és kulturálisan sokszínű nagyváros, amely a statisztikákban magyar nyelvűvé vált, de sokkal inkább többnyelvű volt: a lakosság több mint fele ugyanis legalább két nyelven beszélt.

A főváros társadalmának sajátos jelleget kölcsönzött a jelentős zsidó lakosság: az izraelita vallásúak aránya 1900-ban lakosainak egynegyedét, 1930-ban egyötödét tette ki. A foglalkozási szerkezet hasonlított a nyugati nagyvárosokéhoz: egyre nagyobb arányú iparhoz, illetve a kereskedelemhez és pénzügyekhez kötődő lakossággal, valamint növekvő tisztviselői réteggel.

E heterogenitás élménye, a különböző „idegenek” jelenléte az értelmiség és a polgárok egy részében azonban zavart és félelmet is keltett, és összekapcsolódott a modernitás újdonságainak – mint az individualizáció, a bulvársajtó vagy éppen az éjszakai élet – kritikájával, továbbá az antiszemitizmussal.

E város- és zsidóellenes beszédmód az első világháború idején tovább erősödött, aztán 1919-től a jobboldali közvélekedésben ideális bűnbak lett a főváros, amely úgymond felel az őszirózsás forradalomért, a Tanácsköztársaságért és Trianonért is.

Erre példa az idézett Horthy-beszéd, de a történész Szekfű Gyula híres Három nemzedék című 1920-as munkája is, amelyben külön fejezet szól a témáról:

„A zsidó értelmiség […] ráteszi kezét Budapestre mint szellemi központra is. Mintha csak óriási nagyvállalat volna, magára veszi az ország ezen központi üzemének, politikai és kulturális fókusának irányítását és munkában tartását. Hatalma a magyar lelkeken Budapest közvetítése nélkül soha uralkodóvá nem vált volna.”

A politikai metaforák világában később még ennél radikálisabb képek is előkerültek: Budapest az ország gyomra, amely ugye nem termel, csak fogyaszt; vagy az ország vakbele, amire nincs is szükség, eltávolítható.

Maga a jobboldali politika ennél azért gyakorlatiasabb volt: a „keresztény Budapest” megteremtésének jelszavával a város átformálására törekedett. Azok a meghatározó gazdasági és társadalmi tényezők, amelyek a főváros különállását, speciális jellegét adták, azonban alapvetően megmaradtak, azokon az országosan és a fővárosban is hatalomra kerülő jobboldali erők nem tudtak, részben nem is akartak változtatni. Így később hiába szólt a propaganda a kereszténnyé és nemzetivé vált fővárosról, Budapest továbbra is a legtöbb területen más maradt. Politikai szempontból is, ezért a korszakban a jobboldali pártok csak antidemokratikus eszközökkel tudták fővárosi hatalmukat fenntartani.