Kanadára szokás amolyan bezzeg-országként tekinteni. A világ második legnagyobb területű országáról a legtöbbek fejében egy jól működő, multikulturális, hideg éghajlatú ország képe él – mintha csak egy skandináv államról lenne szó. Az elmúlt években ezekre a sztereotípiákra ráerősítettek a  -korábban nem túl nagy figyelmet élvező – kanadai politikáról szóló hírek a világsajtóban, amelyek a legtöbb esetben az országot 2015 óta vezető Justin Trudeau körül forogtak.

A Liberális Pártból érkező Trudeau sokáig valóságos rocksztár-státusznak örvendett megnyerő, karizmatikus alakja, fiatalos lendülete és sármja miatt. A politikuscsaládból érkező Trudeau – akinek apja, Pierre Trudeau 1968 és 1979, illetve 1980 és 1984 között vezette az országot – 2013-ban vette át a pártja vezetését, és alig két év alatt szinte a hamvaiból támasztotta fel a liberálisokat.

A 2011-ben a jelenlegi CEU-rektor, Michael Ignatieff vezetésével harmadik helyre visszacsúszó párt Trudeau alatt 2015-re brutálisan megerősödött: 148 fővel növelték a frakciójukat, ezzel abszolút többséget szereztek a törvényhozásban, és nyugdíjba küldték az országot 2006 óta vezető konzervatív Stephen Harpert.

Az ezt követő időszakban rengeteg cikk született Trudeau-ról, amely a progresszívnek, modernek titulált politikáját dicsérte: kezdve az ugyanannyi nőt és férfit, tudósokat, etnikai kisebbségeket felvonultató kormányáról, a szíriai menekültekkel vállalt szolidaritásáról, a sajtótájékoztatóiról, ahol „előzetes felkészülés nélkül” magyarázta el a kvantumszámítógépek működését, egészen a színes, mintás zoknik iránti rajongásáig. Sokak számára Trudeau jelentette a liberális, felvilágosult politika utolsó mentsvárát egy szélsőjobbos populisták, Donald Trump és a Brexit fémjelezte világban.

Ám hamar kiderült, hogy Kanada egyik legmeghatározóbb politikusának számító apjával, Pierre Trudeau-val szemben (akinek az 2000-es temetésén elmondott beszéde sokak szerint a kanadai miniszterelnök politikai karrierjének kezdetét jelentette) Justin Trudeau marketingfogásai mögött nincs valódi tartalom, és a progresszív reformokról és merőben más stílusú politizálásról szóló ígéretei nem voltak többek puszta kampányfogásnál.

A liberális politikus képtelen volt valódi változást hozni az országban. Az elmúlt négy évben több botrány is kirobbant személye körül, amelyek jelentősen aláásták a magáról kialakított jófiú imidzsét.

A más kultúrákkal szemben nyitottságot hirdető Trudeau kínos magyarázkodásra kényszerült 2018 eleji indiai látogatásán több okból is: egyrészt sokakat feldühített, hogy a nyolcnapos látogatása során a kanadai miniszterelnök úgy nézett ki, mintha valami bollywoodi film szereplője lenne; másrészt az indiai kormány nyilván nem vette jó néven, hogy Trudeau Új-Delhiben tett látogatásán együtt vacsorázott egy Jaspal Atwal nevű radikális szikh nacionalistával, akit egy indiai miniszter elleni 1986-os merényletkísérletért ítéltek el (illetve megvádolták Trudeau egyik párttársának, az indiai születésű Ujjal Dosanjh-nak a megtámadásával).

Idén pedig az is kiderült a politikusról, hogy a hivatali protokoll és diplomácia mellett a rasszista humorhoz is nagyon ért: a TIME magazin a választási kampány során hozott le egy 2001-es képet Trudeau-ról, amin barnára maszkírozott arccal, fején turbánnal látható egy magániskola rendezvényén, ahol akkoriban tanított. A fekete közösségben rossz emlékeket idéző, az ő megalázásukra és kifigurázásukra használt, nyilvánvalóan rasszista jelmez viselése után a miniszterelnöknek újból magyarázkodnia kellett, és a bocsánatkérés mellett beismerte, hogy elképzelhető, hogy máskor is viselt ilyen jelmezt – hamarosan  két másik hasonló kép is felbukkant Trudeau fiatalkorából.

A szimbolikus kérdések mellett Trudeau-t számos olyan konkrét politikai döntése miatt is lehetne kritizálni, amelyek szintén ellentmondanak annak a képnek, amit a közösségi médiában és kampányfogásokban otthonosan mozgó miniszterelnök kialakított magáról.

Az például erősen megkérdőjelezi a magát a klímaváltozás élharcosának beállító, magas szén-dioxid adót kivető Trudeau hitelességét, hogy kormánya 4,5 milliárd kanadai dollárért vásárolt meg egy nyugat-kanadai olajvezetéket a Kinder Morgan energetikai cégtől, hogy ezzel garantálja a vezeték megépülését. A magát az emberi jogok élharcosának beállító  kanadai miniszterelnöknek nem okozott gondot, hogy annak a Szaúd-Arábiának adjon el fegyvereket, ahol a hétvégi program a házasságon kívüli nemi élet, a homoszexualitás vagy a boszorkányság vádjában bűnösnek találtak nyilvános lefejezése.

Az olyan ügyekről már ne is beszéljünk, amikor a politikus ötvenmillió forintnak megfelelő kanadai dollárt tapsolt el a Bahamákon töltött nyaralására (a csekket természetesen az adófizetők állták), vagy mikor arra kérte az igazságügyi miniszterét, hogy a hivatala hagyjon fel az SNC-Lavalin nevű építőipari vállalat ellen folytatott vizsgálatokkal.

A 2015-ben még mindenki által körberajongott, újító, merőben mást képviselő, Kennedy-mosolyú vezetőről hamar kiderült, hogy a csilivili külső mögött egy ugyanolyan politikus, mint elődei.

Így egyáltalán nem biztos, hogy a ciklusa elején még óriási népszerűségnek örvendő Trudeau Liberális Pártja megnyeri a ma esedékes parlamenti választást. A legtöbb elemző megjósolhatatlan eredményt vetít előre, és könnyen előfordulhat, hogy a korábban évtizedekig stabil kétpártrendszerre épülő Kanadába is beköszönt a politikai instabilitás. Az alábbiakban sorra vesszük a legfontosabb szereplőket, az esélyeiket és a legvalószínűbb, választás utáni forgatókönyveket.

Trudeau 1, Trudeau 2, a kertvárosi apuka és a klímaváltozás-tagadó

Kanada legrégebb óta működő pártja, a Justin Trudeau vezette Liberális Párt nem túl kényelmes helyzetből vág neki a választásoknak. A 2015-ben 184 képviselővel egyedül többséget szerző párt frakciójából az elmúlt években többen is kiléptek, súlyos vereségeket szenvedtek el fontos tartományi választásokon, és a kanadaiak többsége nem nyilatkozik pozitívan kormányuk elmúlt négyéves teljesítményéről.

Az Előre: Egy valódi terv a középosztálynak nevű programjuk alapvetően az eddigi politikájuk folytatását, a középosztály adóterheinek mérséklését, a bevándorlókkal való szolidaritást, és Kanada károsanyag-kibocsátásának teljes felszámolását ígéri 2050-re.

Így alapvetően egy centrista, szocio-liberális kampányanyagról beszélhetünk, amely nem tesz olyan nagyívű vállalásokat, mint a négy évvel ezelőtti, amelynek több fontos elemét is képtelenek voltak megvalósítani. A hozzájuk ideológiailag közel álló amerikai Demokrata Párttal ellentétben a liberálisok nem foglalnak egyértelműen állást a fegyverkorlátozás kérdésében, inkább az önkormányzatok jogköreit növelnék arra, hogy szabályozzák a lőfegyvertartást.

Programjuk helyett azonban elsősorban a botrányok megtépázta Trudeau áll a középpontban, így a liberálisok sikere nagyban múlik azon, hogy a miniszterelnök személyéről szóló népszavazásnak is felfogható választáson a kanadaiak mekkora arányban utasítják el a jelenlegi kormányfőt.

A liberálisok mellett a szociáldemokrata, demokratikus szocialista Új Demokrata Pártnak (New Democratic Party) is kiemelt jelentőséggel bír az idei választás. Az 1961-ben alapított baloldali párt eddig még sosem volt kormányon, ugyanakkor az utóbbi évtizedekben folyamatosan növelni tudták a támogatásukat.

2011-ben például mindenki meglepetésére a második helyet szerezték meg a választásokon, köszönhetően az akkori vezetőjüknek, az azóta elhunyt Jack Laytonnak. Layton sok liberális szavazót tudott átcsábítani az NDP-hez – többek között azzal, hogy élesen kritizálta ellenfele akkori miniszterelnök-jelöltjét, a jelenleg a CEU-t vezető Michael Ignatieffet, mert parlamenti képviselőként alig vett részt a szavazásokon (a liberális politikus kormányfői ambícióról úgy nyilatkozott, hogy „a legtöbb kanadai nem kap előléptetést, ha nem megy be a munkahelyére”).

Layton hirtelen halála után a québeci liberális párt egykori politikusa, Tom Mulcair vette át a párt irányítását, aki alatt a párt több kérdésben konzervatívabbnak mutatkozott az akkor már Trudeau vezette Liberális Pártnál. Ez meg is látszott a választási eredményeiken: 2015-ben 10 százalékpontot és 51 képviselőhelyet veszítve visszacsúsztak a harmadik helyre.

2017-ben azonban az NDP vezetői székébe az a Jagmeet Singh került, aki alatt a párt visszatért a karakteres baloldali politikához. A szikh származású, hagyományos szikh megjelenésű, turbánt és hosszú szakállat hordó Singh az első nem-fehér bőrű pártelnök Kanada történelmében, és energikus személyisége, a hétköznapi embereket megszólító retorikája újra növekedési pályára állította a gyengélkedő pártot , amely az utóbbi hónapokban rendre erősödött  a közvélemény-kutatásokban.

Singh programja nagy hasonlóságot mutat az olyan amerikai baloldali politikusokkal, mint Bernie Sanders, Elizabeth Warren vagy éppen Alexandrio-Ocasio Cortez. Az idei választáson az NDP a legvagyonosabbak megadóztatásával, az egészségügyi ellátás fejlesztésével, a fogászati kezelések árainak csökkentésével, ötszázezer megfizethető lakás megépítésével és ambiciózus klímacélokkal kampányol, és kiemelt figyelmet fordít a bevándorlók megszólítására, akik Kanada lakosságának közel 22 százalékát teszik ki.

Ebben nagy segítségükre van vezetőjük, Jagmeet Singh bevándorlói háttere, aki ebben a választási időszakban kiemelkedő figyelmet kapott. Hasonlóan Trudeau-hoz, Singh remekül bánik a közösségi médiával, támogatói rocksztárként kezelik, amikor megjelenik valahol.

Szerinte nincs valódi különbség a konzervatívok, és a négy éve még a progresszív ikon szerepében tetszelgő Trudeau között, ezért csak ő hozhat valódi változást az országnak. Singhet ezért sokan hasonlítják a 2015-ös Justin Trudeau-hoz, és kritikusai is azt vetik a szemére, hogy hozzá hasonlóan kampányol, olyan ígéreteket tesz, amelyeket kormányra kerülve nehezen tudna betartani.

A szakértők szerint például irreális pártjának az az állítása, hogy a klímavédelmi programjuk megvalósítása több mint 300 000 új munkahelyet teremtene. Az általánosságban kijelenthető, hogy az NDP politikája a mostani vezető viszonylagos balratolódása ellenére sem tér el olyan radikálisan a baloldali-liberális Liberális Párttól, mint a nyilvánvaló ihletforrásnak számító amerikai progresszív baloldal ígéretei a Demokrata párti mainstreamtől.

A négy évvel ezelőtti súlyos kudarc után a Konzervatív Párt egy új jelölttel, a Képviselőház korábbi elnökével, Andrew Scheerrel vág bele az idei választásba. Scheer és a Konzervatívok igen érdekes helyzetben vannak: egyszerre kell megtartaniuk a többségében vidéken élő, konzervatívabb, fegyverpárti és nagyrészt fehér szavazóikat, és nyitniuk a nagyvárosok agglomerációiban élő középosztálybeli etnikai kisebbségek felé, akik egyre fontosabb választói csoportot képeznek. Ez azért életbevágó számukra, mert előző miniszterelnökük, Stephen Harpert azért bukta el a 2015-ös választásokat, mert az egyre inkább bevándorlásellenes politikája miatt elpártoltak tőle azok a kisebbségi szavazók, akik az azt megelőző három választáson a hatalomba segítették.

Ezért Scheer inkább óvatos kampányt folytatott radikális ígéretek nélkül. Nem tagadja a klímaváltozás tényét, de egyik legfontosabb ígérete annak a Trudeau-kormány által bevezetett szén-dioxid adónak a megszüntetése, amely szerinte árt a gazdaságnak és a kanadai embereknek. Nem hergel nyilvánosan a bevándorlók ellen, de sokat beszél a bevándorlási rendszer hibáinak kijavításáról – illetve gyakran hozza szóba azt az amerikai latino utcai bandát, az MS-13-at, amellyel Donald Trump is gyakran példálózik az illegális migráció kapcsán.

Ehhez hagyományos jobboldali témákat társít, úgy mint az adócsökkentés, a szabályozások csökkentése, a kisebb állam ígérete- mindezt megfejelve némi külvárosi apuka sármmal. Igazából csak az az említésre méltó, hogy a Scheer vezette konzervatívok nem vettek olyan szélsőjobboldali fordulatot, mint sok más jobboldali párt szerte a világon. Ez egyrészt biztosíthatja, hogy a kampányban a botrányok kizárólag Trudeau-hoz kötődjenek, ugyanakkor arra is esélyt ad, hogy a konzervatívok szavazatokat vesztenek a 2018-ban alakult bevándorlásellenes Kanadai Néppárt javára.

A Kanadai Néppártot Maxime Bernier québeci konzervatív párti politikus, egykori külügyminiszter alakította. Bernier 2017-ben indult a kanadai Toryk vezetőválasztásán, amelyen azonban szoros versenyben, 49,05 százalékot szerezve alulmaradt a hosszúra nyúló, 13 körös vezetőválasztást megnyerő Andrew Scheerel szemben (egyébként a szavazás első 12 körében végig Bernier végzett az első helyen). A párt 2018-as alapítása óta leginkább a klímaváltozással kapcsolatos, legjobb esetben is ambivalens megszólalásaival és a kanadai politikában szokatlan bevándorlásellenességével hívta fel magára a figyelmet.

Bernier pártja a vállalatokra bízná, hogy kezdjenek valamit az éghajlatváltozással, amiről szerinte különben sem lehet eldönteni, hogy az emberek okozzák-e, illetve általánosságban ellenez mindenfajta állami beavatkozást a gazdaságba, követve a klasszikus libertariánus elveket. A bevándorlás területén komoly szigorításokat vezetne be, évi 150 ezer főben maximalizálná az országba befogadható bevándorlók számát, határkerítést építene, és megkönnyítené a kitoloncolási procedúrát.

Bernier feltűnése a kanadai politikában sokakat megdöbbentett, de nem beszélhetünk szélsőjobboldali áttörésről: a párt nem bír komoly támogatással, legfeljebb néhány mandátumra számíthat.

A két kisebb párt, a Zöld Párt és a francia ajkú Québec tartomány függetlenségéért küzdő Québeci Blokk ( Bloc Québécois) egyaránt balról, a környezetvédelem területéről kritizálja a legerősebben a kormányt. Ám fontos megjegyezni, hogy idén a szokásostól eltérően nem a programok küzdelmét láttuk, hanem egy rettentő személyközpontú kampányt, ahol mindkét oldal a másik hatalomra kerülésével riogatja a választókat. Így az idei voksolás legfontosabb kérdése, hogy Trudeau menjen vagy maradjon.

A királycsinálók választása

A felmérések jelenlegi állása szerint az ellenzéki Konzervatív Párt számít a legnépszerűbb erőnek, a közvélemény-kutatások alapján a szavazatok 32 százalékára számíthatnak – őket követik a Liberálisok 31,8 százalékkal, az NDP tőlük jelentősen lemaradva 18 százalékon áll, Maxime Bernier pártja pedig csupán 2,5 százalékon.

Ám a kanadai választási rendszer miatt ezek a számok önmagukban nem mondanak túl sokat. Az Egyesült Királysághoz és az USA-hoz hasonlóan itt is egyszerű többséges (first-past-the-post) rendszert használnak, vagyis az a jelölt jut be a 338 fős Képviselőházba, aki a legtöbb szavazatot szerzi az adott választókerületben (kanadai elnevezés szerint: riding). Ebben a rendszerben relatív többséggel is mandátumhoz lehet jutni, tehát az a párt profitál, amelynek a szavazatai nem oszlanak meg a többi párt jelöltjei között. A rendszer nyilvánvalóan igazságtalan, Trudeau legutóbb megígérte egy arányos választási rendszer bevezetését, de nem meglepő módon elég hamar elállt ettől az ötletétől.

A legutóbbi mandátumbecslések a liberálisoknak 141, a konzervatívoknak 124, az NDP-nek pedig 34 széket jósolnak, ám ez csak egy becslés, egyes esetekben ez a szám 40-50 mandátummal is eltérhet mindkét irányba! A felmérések alapján arra következtethetünk, hogy az NDP és a Zöldek viszonylagos megerősödése miatt a baloldali szavazatok fognak jobban megoszlani, ami alapjáraton a konzervatívoknak kedvezne. Ugyanakkor jelenleg kicsi az esélye annak, hogy a jobboldali párt megszerezze az abszolút többséghez szükséges 170 mandátumot, és amennyiben ez nem történik meg, nem tudnak senkihez se fordulni, hogy kívülről támogasson egy konzervatív kisebbségi kormányt.

Ezzel szemben Trudeau akkor is miniszterelnök maradhat, ha pártja kevesebb mandátumot szerez a Toryknál, hiszen a korábbi példák alapján számíthat a baloldali NDP vagy akár a zöldek és a québeci szeparatisták támogatására. Ugyanakkor minél jobban meggyengülnek a liberálisok, annál nagyobb befolyása lehet az NDP-nek a kormány politikájára, amit Trudeau nyilván el akar kerülni, így igyekszik magát a konzervatívok egyetlen lehetséges alternatívájaként pozicionálni.

Az NDP és Jagmeeet Singh persze azt hirdeti, hogy csak ő jelenthetik a valódi alternatívát a jobboldallal szemben, ugyanakkor a pártvezér nem zárkózott el nyilvánosan a politikailag kifejezetten kényelmesnek számító külsős támogatói pozíciótól, hiszen amikor a 2000-es évek elején már egyszer „kisegítettek” egy liberális kormányt, a szavazóik nem büntették meg őket, mivel kifejezetten komoly befolyásuk volt az akkori miniszterelnök, Paul Martin kormányzására. Így jelenleg úgy néz ki, hogy ha kormányzati pozícióra nem is, de királycsináló szerepre mindenképpen számíthat a baloldali párt.

A megjósolhatatlan végkimenetelű kanadai választás végső soron Justin Trudeau politikai karrierjéről dönthet. Trudeau már a legutóbbi választást is a személyes és családi brandjével nyerte meg a színtelen-szagtalan Stephen Harperrel szemben, ám ennek lett egy olyan nem várt következménye, hogy a szavazók a politikával szemben összes frusztrációjukat szinte teljes egészében egy emberre vetítik, aki így magával ránthat egy egész kormányt.

Amennyiben Trudeau elbukik, nehéz idők várhatnak a pártjára, amely az elmúlt négy évben csupán az önjelölt progresszív, modern, felvilágosult rocksztár szerepében tetszelgő miniszterelnök háttérzenekaraként szolgált. Így egy súlyos választási kudarc és Trudeau távozása esetén egyesek szerint az is elképzelhető, hogy jobb híján kívülről támogatnának egy konzervatív kormányt, amely a két párt között megfigyelhető egyetértést látva, például gazdasági kérdésekben, nem teljesen légből kapott feltételezés.

Bármi is legyen a választások eredménye, az már biztosan megállapítható, hogy az idegenellenes, bezárkózó jobboldal előretörését dermedten figyelő baloldali, liberális közvéleménynek a Trudeau-hoz hasonló „jófej” politikusok helyett olyan vezetőket kéne előnyben részesíteniük, akik az üres marketingfogásuk, saját „felvilágosultságuk” hirdetése helyett kemény munkával olyan mozgalmakat, pártokat és programokat építettek fel, amelyek valóban választ adhatnak a jobboldali populizmusra.