Az alakuló ellenzéki összefogás már jó ideje aggasztja Erdoğan köztársasági elnököt. Ez nem véletlen, hiszen politikája súlyos gazdasági válságba sodorta az országot, ami leginkább éppen az őt leginkább támogató vidéki, alacsony jövedelmű lakosságot sújtja. Az elnök népszerűsége egyre jobban csökken, éppen ezért mindent megtesz egy esetleges ellenzéki összefogás ellen. Az elmúlt napok tanulságai alapján azonban úgy néz ki, még a kurdok és a nacionalisták is hajlandók lennének egymással megbékélni, ha cserébe megszabadulnának Erdoğan illiberális rendszerétől.

Lassan érő szolidaritás

Jelenleg három ellenzéki párt van a török parlamentben, a legnagyobb a Kemal Atatürk által alapított szekuláris CHP (Köztársasági Néppárt), a kurd kissebség pártja, a HDP (Népek Demokratikus Pártja) és a jobbközép, nacionalista IP (Jó Párt). A CHP majdnem egy évszázados történelme folyamán többször változtatott már helyet, kötöttek már szövetséget jobb- és baloldali pártokkal is, képviselőik között vannak nacionalista törökök és baloldali kurdok egyaránt. Jelenleg az IP-vel vannak szövetségben, ugyanakkor a HDP-vel is kifejezetten jó kapcsolatot ápolnak.

A tavaly nyári országgyűlési és köztársasági elnöki választásokon sok szekuláris török szavazott a HDP-re, hogy a kurd baloldal biztosan bejusson a parlamentbe, és ezzel is kevesebb mandátum kerüljön a kormányzó AKP (Igazság és Fejlődés Pártja) kezébe.

Nem kevés kurd pedig a szekulárisok köztársasági elnöki jelöltjére voksolt olyan helyeken, ahol Erdoğan után a CHP jelöltjének volt a legnagyobb támogatottsága.

A HDP ugyan bejutott a parlamentbe – ami nem biztos, hogy sikerült volna a szekulárisok támogatása nélkül – a köztársasági elnöki választást azonban Erdoğan nyerte.

Idén tavasszal már komolyabban készültek az ellenzéki pártok, a CHP és az IP a legtöbb helyen közös jelöltet indított, a HDP sok megyei jogú városban nem indított saját jelöltet annak érdekében, hogy az ottani kurdok a közös ellenzéki jelölteket támogassák. Erdoğan az év első hónapjaiban igazán mindent megtett, hogy ellehetetlenítse az ellenzék tervét. Leginkább a CHP-t támadták, azzal vádolva őket, hogy amennyiben elfogadják a kurdok szavazatait, terroristává válnak. A lakájmédia oly sokat hangoztatta ezt, hogy Kemal Kılıçdaroğlut, a CHP pártelnökét egy harcban elesett katona temetésén összeverték, leköpdösték, és terroristának nevezték.

A terv azonban nem jött be, a legtöbb nagyváros a CHP kezébe került. A kormánynak a legjobban egyértelműen Isztambul fájt, itt az ő jelöltjük Binali Yıldırım volt, aki a pletykák szerint maga is kurd származású, a CHP jelöltje, Ekrem İmamoğlu viszont a Fekete-tenger keleti partvidékéről, Trabzon tartományból származik, ami mindig is a nacionalisták fellegvára volt. (Erdoğan például a szomszédos Rizéből származik.) A kurdok és a fekete-tengeri törökök közti feszültségek régre nyúlnak vissza, most mégis félretették az ellentéteket, a kurdok nagy része İmamoğlura voksolt.

A választások után az ellenzék számára egyértelművé vált, hogy félreteszik régi sérelmeiket, képesek lesznek az egyre autoriterebb eszközökhöz nyúló elnök tyúkszemére lépni. Nem véletlen, hogy a kormány most is komolyan dolgozik, hogy megbolygassa ezt a szövetséget.

Ahogyan azt a Mércén is megírtuk, augusztus 19-én a belügyminisztérium terrorizmus támogatásának gyanújával menesztette hivatalából a HDP irányítása alatt lévő három megyei jogú város (Diyarbakir, Van és Mardin) főpolgármestereit. Helyükre pedig saját embereit ültette oda. A lépés nagy felháborodást váltott ki egész Törökországban, mivel Erdoğan három évvel ezelőtt már eljátszotta ugyanezt, akkor majdnem az összes HDP-s önkormányzat éléről eltávolította a vezetőséget. Az általa odarakott helytartók pedig mindamellett, hogy eladósították a településéket, az önkormányzati ingóságok jelentős részét vagy töredék áron rokonaiknak és barátaiknak adták el, vagy állami hivataloknak adományozták őket.

Bismil városában például még az önkormányzat épületét is a rendőrség kezére játszották, ezért amikor az áprilisi választások után a város ismét a HDP kezébe került, az új vezetőség még a közgyűléseket sem tudta megtartani, mert nem volt hol.

A legitim polgármesterek menesztése után a kurdok egyből az utcákra vonultak, a szekulárisok reakciója viszont kérdéses volt. Hiszen a kurdok segítsége nélkül nem jöhetett volna össze a tavaszi önkormányzati áttörés, ha viszont komolyabban kiállnak a menesztett kurd főpolgármesterek mellett, félő, hogy Erdoğan őket is terroristának bélyegzi, és meneszti. Attól is sokan tartottak, hogy a tüntetések eldurvulnak és a kurdok ismét fegyvert fognak majd a kezükbe, ami egyértelműen a végét jelentené a kurd-szekuláris összefogásnak.

A CHP azonban rövid hezitálás után kiállt a HDP mellett. Sőt, mindenki megdöbbenésére még a nacionalista, a szélsőjobboldali MHP-ból csak 2017-ben kivált, kurdbarátnak nem nevezhető IP is elítélte a történteket, antidemokratikusnak nevezve a kormány lépését. Szombaton pedig Ekrem İmamoğlu, Isztambul CHP-s főpolgármestere húzott szokatlant: Diyarbakirba, a törökokországi kurdok legnagyobb városába és egyben politikai és kulturális központjába látogatott. A többi pedig már történelem!

Egy török Diyarbakirban

Török politikust a kurd „fővárosban”  sosem láttak még szívesen, főleg nem egy fekete-tengeri törököt Atatürk pártjából!

İmamoğlut azonban múlt szombaton hatalmas szeretettel fogadták. A CHP-s egy Atatürk festményt hozott magával ajándékba a helyi HDP-nek, akik pedig egy pusit, azaz egy kurd kendőt ajándékoztak Isztambul első emberének, amit egyből büszkén viselni is kezdett.

Mindkét ajándék megér egy-két szót. A pusi a kurdok hagyományos viseletének része, identitásuk egyik fontos szimbóluma, éppen ezért sok török a kurd szeparatizmus jelképének tekinti. Az pedig, hogy a kurdok elfogadták az Atatürk festményt, İmamoğlu pedig a pusit, egyértelműen mutatja, a két párt komoly szövetségessé vált. Ilyesmit – tekintve a kurd nemzeti mozgalom és a köztársaságiak majd évszázados konfliktusát – pár éve még el se lehetett volna képzelni.

Mindeközben pedig a CHP szövetségese, a jobboldali IP is meglepően barátságosan viselkedik, mindazok ellenére, hogy politikusaik jelentős részének van valamilyen kapcsolata a Szürke Farkasok ultranacionalista szervezettel, ami híres kurdellenes kijelentéseiről és pogromjairól. Most egy árva szót sem szóltak, amikor az ő általuk is támogatott isztambuli polgármester kurd politikusoknak ajánlotta fel támogatását. Nem véletlen, Meral Akşenert, a párt elnökét Erdoğan évek óta pont ugyanúgy akarja eltávolítani, mint ahogy most a kurd főpolgármesterekkel is tette. A különbség mindösszesen annyi, hogy Akşenert azzal vádolja, hogy köze volt a 2016-os katonai puccshoz. Akşener letartóztatásával már régóta fenyegetőzik a kormány, ezért az Erdoğan-ellenes jobboldal is tisztában van azzal, hogy ha hagyják, hogy az elnök folytassa a tisztogatást, akkor lehet, hogy Akşener is hamarosan sorra kerül.

Erdoğan azonban továbbra sem tétlen, ma már arról beszélt egy megnyitó ünnepségen, hogy súlyos következményei lehetnek még annak, hogy İmamoğlu terroristákkal találkozgat Diyarbakirban, amiből nem kevesen következtetnek arra, hogy a tisztogatás következő áldozata Isztambul főpolgármestere lesz.

İmamoğlu és a CHP számítottak rá, hogy ezzel a látogatással támadhatóvá válnak, ugyanakkor az ellenzék mostanra rájött: vagy együtt állnak ki a rendszer ellen vagy a rendszer csinálja ki őket, egyesével.