Felhívta a rendőröket azzal, hogy megölte a feleségét. Megölte feleségét és gyermeküket egy andornaktályai férfi. Letartóztatták a kőbányai gyilkosság gyanúsítottját, aki júliusban megölte volt barátnőjét.

Mindez egyetlen délelőtt híreinek a termése. Felmerül a kérdés:

mégis mi folyik Magyarországon?

Múlt héten a budapesti Zöldlomb utcában a 35 éves S. Levente leszúrta 31 éves élettársát és négyéves kisfiukat, még a család kutyáját is megölte. Ezután a férfi magával is végzett. Miután az esettel kapcsolatban több cikk is foglalkozott azzal, hogy a családhoz korábban már többször is kihívták a rendőröket (tehát feltehetően megelőzhető lett volna a tragédia), az Országos Rendőr-főkapitányság (ORFK) hivatalos közleményben hárította a felelősséget.

A közleményben a rendőrség egyrészt felszólította az érintetteket, hogy ha „fenyegetik, bántalmazzák, zaklatják” őket, akkor haladéktalanul tegyenek feljelentést, a rendőrök pedig intézkedni fognak, másrészt pedig ehhez hozzáfűzte, hogy „a rendőrök akkor tudnak hathatósan fellépni, ha a sértett vallomást tesz zaklatója, bántalmazója ellen.” A közleménynek azt a címet adták, hogy „…amíg vér nem folyik?” – utalva az elterjedt „tévhitre”, hogy a rendőrök csak akkor cselekednek, ha már vér folyik. Az ORFK szerint ez nem igaz.

Ezzel ellentmond a civil jogsegélyszolgálat tapasztalata: Spronz Júlia, a Patent Egyesület jogásza a Mércének elmondta, hogy a nők elleni erőszak áldozatainak jogi és pszichológiai segítséget nyújtó szervezet munkatársainak egyre gyakoribb tapasztalata, hogy ügyfeleik arról számolnak be, a rendőrség éppen a fenti mondatra hivatkozva nem nyújtott nekik segítséget. De még ha a segélyhívásra ki is mennek a rendőrök, gyakran akkor sem tesznek ennél többet, sőt, Spronz elmondása szerint

sűrűn előfordul az is, hogy inkább a bántalmazottat figyelmeztetik, hogy még egyszer ne hívja ki őket ok nélkül, mert akkor ellene indítanak majd eljárást.

Az érv, miszerint a rendőrség akkor tud „hathatósan fellépni”, ha a sértett vallomást tesz, se feltétlenül állja meg a helyét. Ugyanis a hatályos törvénykezés ad teret a rendőröknek arra, hogy függetlenül attól, az áldozat tesz-e végül feljelentést vagy sem, nyomozást indíthassanak párkapcsolati vagy családon belüli erőszak gyanújának felmerülésekor. Spronz Júlia szerint valójában az ilyen esetekben nem is szabadna a két félnek úgy feltenni kérdéseket, hogy hallhassák egymás válaszait, ugyanis nagyon nagy a valószínűsége, hogy a bántalmazott fél nem mer őszintén beszélni a bántalmazója jelenlétében. Ennek magától értetődőnek kellene lennie, azonban még ezen kívül is számos olyan rendőri gyakorlat létezik, amelyekkel ki lehetne szűrni az áldozat veszélyeztetése nélkül (vagy minimálisra csökkentésével), hogy történt-e bántalmazás, zaklatás.

Korábban a rendőrség együttműködött több női jogvédő szervezettel is, például a NANE-val és a Patenttal is, akik képzéseket tartottak a rendőröknek a témában – ez azonban a civil szervezetek kormányzati megbélyegzését követően megszűnt. A családon belüli erőszakról szóló ORFK utasításokat is korábban a civil szervezetekkel és szakértőkkel folytatott intenzív együttműködést követően hozták meg (először 2003-ban, amit aztán 2007-ben módosítottak), ehhez képest a jelenleg hatályos, 2018-ban hozott módosítás „derült égből villámcsapásként” érte a női jogvédő szervezeteket Spronz szerint, mivel még arról sem hallottak a nyilvánosságra hozatala előtt, hogy egyáltalán tervben lenne ilyesmi. Az így meghozott módosítás

lényegesen fel is puhította az előtte létező utasítást, a rendőrség szempontrendszerét helyezve előtérbe az áldozatéval szemben.

A hétfő délelőtt nyilvánosságra került két gyilkossággal kapcsolatban nem tudjuk, beérkezett-e a rendőrséghez előzetesen bejelentés, segélyhívás, csupán annyit, hogy a tatai férfi maga hívta fel a rendőrséget azzal, hogy megölte a feleségét, az andornaktályai férfi pedig volt feleségét (akitől januárban vált el, a gyilkosság napján kellett volna elköltöznie a házából) és ötéves lányukat megfojtotta, mielőtt magával végzett volna.

Azt azonban a szakirodalomból biztosan tudjuk, hogy az ilyen gyilkosságok szinte soha nem előzmények nélkül történnek:

a gyilkosságot általában felismerhető viselkedésmintázatok előzik meg, ahogy az a Zöldlomb utcai és a kőbányai gyilkosságok esetében is történt.

Előbbinél egyes hírforrások szerint a férfi egyre agresszívebben viselkedett az élettársával, néhány nappal a gyilkosság előtt pedig azért hívta ki a nő a rendőröket, mert a férfi elvette tőle a lakáskulcsait. Utóbbinál pedig a gyanúsított a volt barátnőjével történő szakítást követően fenyegető üzeneteket küldött neki, a nő még a zárát is lecserélte, hogy a férfi ne tudjon bejutni a lakásba.

Ezek az esetek megelőzhetőek lennének. A megelőzéshez azonban nemcsak a társadalomban kellene célzottan tudatosítani, mi számít már bántalmazásnak, mi elfogadható egy kapcsolatban és mi nem (ebben például a sajtónak is szerepe van, hányszor figyelmeztettek már jogvédő szervezetek arra, mennyire káros, ha újságírók olyan kifejezéseket használnak ilyen hírekről szóló cikkekben, mint a „szerelemféltés”, mégis újra és újra előfordul), hanem a törvénykezésben és a rendőrség felkészítésében is változtatásokra lenne szükség.

Magyarországon hetente legalább egy nő meghal a családon belüli erőszak következtében – szól a gyakran hangoztatott statisztika. Lenne rá mód, lenne rá lehetőség, hogy ez ne legyen így.

Amíg azonban a kormány álláspontja az, hogy csak a „migránsok” jelentenek veszélyt a magyar nőkre, és hogy a családon belüli és a nők elleni erőszak visszaszorítását célzó isztambuli egyezmény ratifikálása azért nem kerül napirendre, mert például szó van benne a társadalmi nemekről, addig ez a statisztika valószínűleg csak romlani fog.