Az utóbbi hetekben az Egyesült Államok és Irán között mindinkább elmérgesedni látszik a viszony, a napokban épp Irán jelentette be, hogy elfogtak tizenhét CIA-ügynököt, és közülük többeket halálra ítéltek, de az olajszállító tankerek elleni incidensek is szinte mindennapossá váltak a Perzsa-öbölben.
Ez legfőképp azóta van így, hogy Donald Trump 2018-ban egyoldalúan felrúgta a 2015-ben köttetett, úgynevezett iráni atomalkut (JCPOA – Joint Comprehensive Plan of Action), amely a nukleáris katonai létesítmények leépítéséért cserébe gazdasági szankciók feloldását ígérte a teheráni kormányzatnak. Mivel az amerikai fél nagyjából egy éve nem tekinti kötelezőnek magára nézve a multilaterális megállapodás végrehajtását, és új, a korábbiaknál súlyosabb gazdasági szankciókat is bevezetett Iránnal szemben, az iráni kormány újrakezdte az urándúsítást, s ma már több uránja van, mint ami a megállapodás szerint lehetne.
Ezzel párhuzamosan pedig elkezdte látványosan korlátozni a nemzetközi olajkereskedelemben kiemelten fontos útvonal, a Perzsa-öbölt végső soron az Indiai óceánnal összekötő Hormuzi-szoros forgalmát.
Ahogy most kinéz, a jelenlegi folyamtok könnyen katonai konfliktusba torkollhatnak, és ez valószínűleg csak az egyik súlyos következmény, amivel szembe kell nézni.
Jean Asselborn luxemburgi külügyminiszter július közepén interjút adott a Welt am Sonntagnak, amelyben többek között arról beszélt, hogy az iráni krízis rövid időn belül nagyjából hárommillió menekültet szabadíthat Európára, és ehhez nem is feltétlenül kell, hogy a háborús fenyegetés eszkalálódjon, elég, ha a gazdasági helyzet romlik tovább az Iránra kivetett szankciók nyomán.
Képzeljük csak el, micsoda muníciót adhat egy újabb menekültválság például a magyar kormányzati propagandának, amely évek óta azzal a ténnyel szemben próbálja forrón tartani az idegenellenes hangulatot idehaza – a népszerűsége megtartása érdekében – hogy a közel-keleti menekültválság hosszú ideje lényegében lecsengőben van – legalábbis a magyar határszakasz tekintetében. (Az Európába érkező menekültek elsősorban irakinak, szírnek és afgánnak vallják magukat, míg iráninak csak elenyésző mennyiségben. Ha sokan útnak is indulnak Iránból, az először megmarad a regionális migráció szintjén, szinte országon belül, így ez kevésbé lehetne a politikai diskurzus középpontjában. Emellett Törökország pufferállamként még mindig felfogja a Közel-Keletről érkező embereket, mert kényszeredetten, de tartja magát az Európai Unióval kötött megállapodásához.)
A következő hetekben megpróbálom egy-egy általam kiválasztott szempont alapján megvizsgálni, hogy mi és miért történik a Perzsa-öbölben és Iránban. Az erről való beszédnek nemcsak a krízissel fenyegető aktuális helyzet ad szomorú apropót, de az is, hogy éppen idén van annak az iráni forradalomnak a negyvenedik évfordulója, amely egy iszlamista mintaállam létrehozását eredményezte Iránban 1979-ben. Milyen tényezők vezethettek el a jelenlegi helyzetig? Hogy került a nukleáris technológia Iránba? Milyen volt és milyen a jelenlegi kapcsolat az iráni vezetés és az euroatlanti nagyhatalmak között? Mit jelent az atomalku? Ki rúgta fel inkább és miért, és milyen társadalmi következményekhez vezetett ez? Az iráni forradalom évfordulója apropóján ilyen kérdésekre keresek választ, és külön beszélek majd arról, is, milyen folyamatok és események vezettek az iszlamista állam létrejöttéhez, és hogy jelenleg milyen Iránban élni. Az írásokhoz segítségül hívom a nemzetközi média, elsősorban a BBC és az Al Jazeera ide vonatkozó elemzéseit illetve az Egyesült Királyságban működő, nemzetközi hátterű perzsa és angol nyelvű Manoto televíziós csatorna ide vonatkozó anyagait.
Az iráni krízist persze sokféleképpen meg lehet közelíteni. Lehet értelmezni katonai konfliktusként, a nyugati imperialista államok, mindenekelőtt az USA (vagy még inkább Donald Trump öncélú) hatalmi játszmájaként, a fosszilis energiahordozókért, az abból származó profitért folyó harc eszközeként és egyszersmind következményeként, a nukleáris fegyverkezésben bekövetkezett sorsdöntő és fenyegető fordulatként, de gazdasági és társadalmi válságként is, amely mindenekelőtt egy nyolcvanmilliós ország legszegényebb lakosait sújtja.
Hogy a jelenlegi konfliktus legalább annyira szól a kőolajról, mint a nukleáris fegyverkezésről, azt jól mutatják az olajtankerek elleni támadások és hasonló események a térségben.
A kezdetek
Az első olyan jelentősebb konfliktus – nemcsak az országban, de a szélesebb értelemben vett térségben –, amelynek középpontjában a kőolaj állt, éppen Iránban robbant ki 1951-ben. Az amerikai–iráni kétoldalú kapcsolatok története tulajdonképpen a II. világháború idejére nyúlik vissza.
Irán a közel-keleti vagy nyugat-ázsiai régióban sok szempontból különleges, a többiektől eltérő helyzetben volt a század első felében éppen úgy, mint ma. Az akkoriban a Mohammad Reza Pahlavi sah által vezetett államot soha nem gyarmatosították európai hatalmak. Az ország első ránézésre hagyományos monarchiának tűnt. Pahlavi sah, azaz a király nyugatias, szekularizált, modern állam kiépítésére törekedett, de a Nyugat-Európára jellemző demokratikus intézményeket és működési módokat mellőzve. A monarchia lényegében katonai diktatúraként működött a huszadik század nagy részében.
Mohammad Reza sah apja, Reza Pahlavi, egy magas rangú katonatiszt 1925-ben államcsíny útján ragadta magához a hatalmat, és az újonnan létrejött Törökország mintájára, Kemal Attatürk nyomdokain járva modernizációs kísérletbe kezdett. Perzsia ősi nevét megváltoztatták, a hagyományos öltözéket betiltották, a hagyományosan síita muszlim többségű országban a vallásgyakorlást a privát szférába szorították vissza.
Úgy alakult, hogy a II. világháború elején a hivatalosan semleges státuszú Irán a tengelyhatalmakhoz állt közelebb. Az iráni katonai vezetők elfogadták a nácikat, akik az árjának tekintett perzsákat felsőbbrendűnek tartották a környező országok arab lakossághoz képest. Amikor Németország 1941-ben megtámadta a Szovjetuniót, a britek és az oroszok arra kérték Reza Pahlavi sahot, hogy az irániak engedjék át a Kaukázus felé tartó utánpótlásokat. Irán ezt a semlegességre hivatkozva megtagadta, amire válaszul a britek és az oroszok megszállták az országot.
Az egyik lehetséges értelmezés szerint az akkor még csak huszonkét éves Mohammad Reza Pahlavi trónörökös a nyugati szövetséges hatalmak támogatásával lényegében puccsot szervezett az apja ellen.
Ettől kezdve az irániak közül sokan a nyugati hatalmak kiszolgálójának tekintették őt.
Irán északi része a háború hátralévő részében mindenesetre szövetséges szállító konvojok állandó vonulásától volt hangos. A háború után aztán a britek és az amerikaiak önként kivonultak az országból, igaz, a Szovjetuniót az ENSZ-nek kellett rákényszerítenie a csapatai kivonására.
Irán már ebben az időben is jelentős olajkitermelő ország volt, ám az olajipart – hogy, hogy nem – brit többségű vállalatok uralták. A negyvenes évek végén a brit kormány gazdasági nehézségekre hivatkozva nem akart fizetni az iráni kőolajért, és ezzel párhuzamosan hírek szivárogtak arról, hogy Nagy-Britannia több profitot termel az olajtermékekre kivetett adókból, mint amennyit Irán a nyersanyagért kap. 1951-ben ennek nyomán belpolitikai válság alakult ki, és a sah akarata ellenére a nacionalista Mohammad Mosaddegh került az iráni kormány élére. Mosaddegh hamar önállósodott, államosította az iráni olajipart, amire a britek válaszul bezárták az olajfinomítókat, hazahívták a magasan képzett szakembereket, és nemzetközi bojkottot hirdettek az iráni olaj ellen.
Szóval a belpolitikai válság nemzetközi válsággá alakult át, amelynek résztvevői között immár az USA is feltűnt: látszólag közvetítőként a brit és az iráni fél között. A valósághoz azonban közelebb áll, hogy mind Nagy-Britannia, mind az USA a miniszterelnök Mosaddegh hatalmának megtöréséért és az ország fölötti politikai-gazdasági befolyás visszaszerzésén dolgozott. A felek katonai lépéseket is kilátásba helyeztek, s közben a belpolitikai válság olyan alkotmányos válsággá mélyült, melynek következtében a még mindig fiatal Mohammad Reza sah menekülésre kényszerült az országból. Egy, az amerikai és angol titkosszolgálatok által szervezett puccs azonban végleg megdöntötte a szuverenista törekvéseket érvényesítő Mosaddegh hatalmát, és a király visszatérhetett Iránba.
Ennek az akciónak két súlyos következménye volt. Az egyik, hogy Mohammad Reza sah rájött, a végrehajtó hatalmat innentől egy percre sem engedheti ki a kezéből, a másik pedig, hogy a konzervatív iráni lakosság túlnyomó része innentől kezdve – a térség anglo-arab királyaihoz hasonlóan – a továbbiakban valóban a Nyugat bábjának, ráadásul az iráni nép árulójának tekintette a sahot.
Hogy került az atom Iránba?
1953 telén Dwight D. Eisenhower amerikai elnök Atom for Peace címmel beszédet mondott az ENSZ közgyűlése előtt. Ez a beszéd lényegében megnyitotta az utat a nukleáris technológiák békés célú felhasználásának exportja előtt. 1957-ben megalakult a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség, amelynek célja a nukleáris energia békés célú felhasználásának biztosítása és a fegyvercélú felhasználás akadályozása.
Eisenhower elnök érvelésének fő iránya az volt, hogy a nukleáris technológiák békés célú megosztásával elejét lehet venni annak, hogy az arra képes államok saját nukleáris fegyverek fejlesztésébe fogjanak.
A technológia amerikaiak általi megosztása azonban nem valamilyen homályos, jótékony célt szolgált (lásd az ide vágó szovjet típusú terminológiát: békeharc stb.), hanem elsősorban azt, hogy a technológia és a fejlesztések fölötti kontrollt lehetőleg minél több államban ők gyakorolják.
Az iráni vezetés amellett, hogy lekötelezettjévé vált az USA-nak, geopolitikai adottságai miatt fontos stratégiai partnerré is vált a Szovjetunióval szemben vívott úgynevezett hidegháborúban. Iránnak a Szovjetunióval határos észak-keleti részén az USA katonai bázist épített ki a Szovjetunió tevékenységének monitorozása céljából. Itt érdemes megjegyezni, hogy a nukleáris technológia ugyanennek az Atom for Peace programnak a keretében jutott el Izraelbe és Pakisztánba is.
Az amerikai szövetségesek azonban valószínűleg arra számítottak a legkevésbé, hogy az egymást követő, súlyosabb belpolitikai válságok és Mohammad Reza sah egyre nyilvánvalóbb alkalmatlansága végül is oda vezet, hogy a hatalmat szélsőséges síita iszlamisták fogják átvenni az országban. A sah személyéről, uralmának jellegéről és a bukáshoz vezető útról a következő írásban részletesen beszámolok majd, az azt követőben pedig az iszlamista hatalomátvételről, a fordulat előzményeiről és következményeiről, politikai és eszmetörténeti hátteréről is.
Az 1979-ben bekövetkezett iszlamista forradalom mindenesetre felborította az amerikai–iráni kapcsolatok kényes egyensúlyát. A fordulat az Atom for Peace programra nézve is súlyos következményekkel járt, hiszen a megosztott technológiák alkalmasak voltak plutónium előállítására és urándúsításra is, amely anyagok a nem békés célú felhasználás, végső soron – a történeti okokból atombomba néven ismert – nukleáris fegyver előállításának eszközei.
Mindez azt jelenti, hogy az USA, amely a mostani helyzetet elsősorban iráni nukleáris háborús fenyegetésként állítja be, maga adta át az ehhez szükséges tudást és eszközrendszert.
A forradalom után
Mivel az új iszlamista hatalom a kezdetektől igen erős nyugatellenes jelleget öltött, a fenyegetés amerikai illetve nyugat-európai percepció szerint a kezdetektől valós volt. Az amerikai–iráni kapcsolatok 1979 után újabb és újabb súlyos válságok sorozataként írhatók le. Ezek közül talán az egyik legemlékezetesebb, amikor 1988 júliusában egy amerikai hadihajó a Perzsa-öböl fölött lelőtt egy iráni utasszállító repülőgépet, megölve ezzel 290 polgári személyt, akik nagy többségben éppen Mekkába tartottak zarándoklatra. Az USA állítása szerint az Airbus A300-as járatot tévedésből harci repülőgépnek nézték, ezért nyitottak rá tüzet.
Az iráni lakosság az 1979-es iszlamista forradalom után nagyon hamar ráébredt, hogy nem ilyen lovat akart – ennek okairól és részleteiről szintén később –, ezért értelemszerűen ellenzéki mozgolódások indultak. 2002-ben egy ilyen ellenzéki csoport nyilvánosságra hozta, hogy Irán nukleáris létesítményeket fejleszt, többek között urándúsító üzemet is. Az USA ezután azzal vádolta meg az iráni vezetést, hogy eltitkolt nukleáris fegyverprogramot folytat, amit Irán tagadott.
Évtizedes diplomáciai folyamat indult, amelynek részeként Irán időről-időre elkötelezettséget mutatott (elkötelezte magát) az együttműködésre az ENSZ nukleáris felügyeleti szerveivel, azonban 2010-ben már a bécsi központtal működő Nemzetközi Atomenergia-ügynökség is nyilvánosan elismerte, hogy az iráni nukleáris fenyegetés valós veszély.
Mindeközben nyugati országok gazdasági szankciókkal próbálták megregulázni a teheráni vezetést, egyre növelve a gazdasági nyomást.
Ennek következtében az iráni pénznem, a rial a 2010-es évek elején két-három év alatt több mint hetven százalékos értékvesztést szenvedett el. A következmények ebben az esetben is főleg az iráni lakosságot sújtották, és a magasabban képzett, fiatal városi lakosság pedig egyre elégedetlenebbé vált.
2013-ban, egy hónappal azután, hogy hivatalba lépett, Hassan Rouhani, a jelenleg is hivatalban lévő – mérsékelt irányvonalat képviselő – elnök és Barack Obama az USA akkori elnöke telefonon beszélgettek. Több mint harminc év után ez volt az első ilyen magas szintű egyeztetés a két ország vezetői között. Az ezt követő diplomáciai műveletek során körvonalazódott az a megállapodás, amely Irán és hat nagyhatalom, az USA, Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Oroszország és Kína kötött meg, és amelyet ma iráni atomalkuként szoktak emlegetni.
A megállapodás – kissé leegyszerűsítve – arról szólt, hogy Irán korlátozza a nukleáris tevékenységét, aláveti magát a nemzetközi ellenőrzésnek, és ezzel párhuzamosan a nyugati államok csökkentik az Iránra nehezedő gazdasági nyomást.
Arról, hogy ezt a megállapodást Donald Trump végül miért is rúgta fel egy évvel ezelőtt, megoszlanak a vélemények. A nemrég szivárogtatások miatt lemondani kényszerült washingtoni brit nagykövet, Kim Darroch például nagy feltűnést keltve azt állította, hogy azért, mert azt Barack Obama kötötte meg. Az sem zárható ki ugyanakkor, hogy Trump az amúgy is rogyadozó, súlyos gazdasági nehézségekkel és a nép elégedetlenségével szembenéző iszlamista vezetés fárasztására, végső soron megbuktatására játszik, amivel az USA újra nagyobb politikai befolyást remélhet a térségben.
