Több oka lehet annak, hogy miért a DK és a Momentum lett a győztese az ellenzéki erőviszonyok átrendeződésének, amely az európai parlamenti választások eredményéből olvasható ki. Annyi bizonyos, hogy az ellenzéki választók nem távolmaradással büntették az ellenzéki pártokat a tavalyi országgyűlési eredményekért, hanem azzal, hogy nagy számban mentek el teljesen másra szavazni, mint egy éve. A magas ellenzéki részvétel a Fidesz számításait is keresztül húzta, nem sikerült mozgósítással 60 százalék közeli támogatottságot elérniük.
A választás olyan eredményt hozott, amelyet a közvélemény-kutatók sem tudtak megjósolni, ugyanakkor nem jelentett többet az ellenzéki torta újraszeletelésénél, hiszen a Fidesz így is magabiztosan, 52,44 százalékkal győzött, a második helyezett DK 16,15 százaléka önmagában nem sokat ér, de a két nagy nyertes, a második és a harmadik helyezett – a Momentum a maga 9,87 százalékával – együttes eredménye a kormánypart szavazatainak fele.
Az elmúlt egy év nyilvánvalóan arról szólt az ellenzéki térfélen, hogy ki vigye el a balhét a harmadik kétharmadért. De miért pont a DK és a Momentum lett a győztese ennek a játszmának?
Az egyik válasz, hogy ez a két párt mutatott stabilitást és magabiztosságot. Az MSZP(-P) hozta a tőle megszokható bénaságot és a kínos kabaréjeleneteket, a nagyobbik testvér elnöke annyira unalmas, hogy a saját választók se tudják a nevét, ismertebb politikusai meg nem képesek nem hasra esni a magyar nyelvben. Az LMP viszont formabontó, innovatív módozatait találta meg a gyors, de legalább zajos önfelszámolásnak pont akkor, amikor riválisai is éppen rá tüzeltek. A Jobbik eközben átélte ismert és népszerű elnökének elvesztését, meg egy – alighanem kívülről is ösztönzött – pártszakadást, majd ott állt szerencsétlenül, maga se tudva, hogy merre induljon. A DK annyira vezérelvű párt, hogy a vezető felelőssége, tévedésének lehetősége fel sem merül. A Momentum a nulláról indult, ha nem is érték el a bejutási küszöböt, nem volt okuk arra, hogy szétessenek, vezetőt vagy irányvonalat váltsanak.
Egy másik válasz szerint az ellenzéken belüli helyezkedést részben az döntötte el, hogy a Fidesz-ellenes választók mely pártokat tartották a legellenzékibbnek és melyekre vetült az árulás árnyéka.
A 2018-as országgyűlési választások eredménye hideg zuhanyként érte az ellenzéki pártokat és a választóikat is. A vereség és a sokkhatás oka az volt, hogy kiderült: a Fidesz 560 ezer szavazóval többet tudott urnához vinni, mint négy évvel azelőtt. Mi történt eközben az ellenzéki oldalon?
Az összefogást hirdető ellenzéki pártok (az MSZP-P, a DK és az Együtt) támogatottsága mintegy 300 ezer fővel csökkent a négy évvel azelőttihez képest, miközben az összefogást – részben vagy egészben – elutasító pártoké nőtt. A vereséget követő ellenzéki választói düh kanalizálásában viszont az MSZP és a DK volt ügyesebb, miközben a választást elvesztették, a vereség magyarázatáért vívott harcot megnyerték: ismét előkerült az összefogás elmaradását okoló magyarázat, mely szerint az LMP, a Momentum és a Kétfarkú Kutya Párt tehet a Fidesz kétharmadáról. A felelősséghárítás azért is lehetett sikeres, mert nem várt helyről kapott támogatást, az összefogáshoz való viszony jelentette törésvonal ugyanis ismét az LMP-n belül volt, mint a Párbeszéd (Magyarországért) kilépése előtt, az MSZP és a DK kollaborációról szóló vádjait az LMP frissen lemondott társelnöke erősítette meg, miközben éppen kilépett a pártból. Igaz ugyan, hogy megfogalmazása szerint nem szándékosan segítik az LMP-ben többen a kormánypártot, hanem rossz döntéseket hoznak, de a szellemet már nem lehetett visszatuszkolni a palackba.
Pár hónappal az európai parlamenti választások előtt azonban nem az LMP, hanem az MSZP környékén robbant a bomba, a 444.hu cikk- és videósorozatot szentelt a fővárosi parkolási maffiáról, amelyből kiderült, hogy a Fidesz az MSZP szavazataival tartja életben az üzletet. Ezt pedig nem más erősítette meg, mint az MSZP-P főpolgármester-jelöltje, akit nem sokkal azelőtt választottak meg az előválasztás első fordulójában. Az MSZP tehát csúnyán megvágta magát azzal a karddal, melyet az ellenzéki riválisai ellen rántott.
A Momentum EP-választási eredménye annak is köszönhető, hogy új pártként nem érintettek a parkolási nagykoalícióban és radar alatt maradtak akkor is, amikor az MSZP és a DK – a Fideszétől sajtóetikai szempontból semmiben nem különböző – heccsajtója rákezdett a Fidesz-kollaboránsozó felelősséghárító kampányra.
Feléjük a választók minimális elvárása, hogy faroljanak ki a mögül a megállapodás mögül, amely a NER-rel üzletelő „ellenzéki” politikusokat tett meg közös kerületi polgármester-jelöltnek. Ehhez képest kitartanak a parkolási botrányban érintett ferencvárosi MSZP jelöltje mellett.
A IX. kerületben legalább előválasztás lesz, a választóknak lehetőségük lesz ítéletet mondani a kérdésről.
Az előválasztás nem más, mint az összefogás egyik módja. Azt a célt szolgálja, hogy kiválasztásra kerüljön az „egyetlen ellenzéki jelölt”, akit az alulmaradtak is támogatni fognak vagy legalábbis félreállnak előle. Épp emiatt nem érdemes túl sokat várni az intézménytől, nem képes az ellenzéki tábort érdemben növelni, annyi innovációt jelent, hogy nem zárt ajtók mögött, tárgyalásos úton történő osztozkodással derül ki, hogy kit fognak lenyomni az ellenzéki szavazók torkán mint olyat, akire úgymond kötelező szavazni. És éppen ez a tulajdonsága az, ami fontos. Ha elfogadjuk, hogy az ellenzéki kudarcokról saját alkalmatlansága és/vagy kormány általi megvettsége tehet, akkor az ellenzéket le kell cserélni.
Ugyanakkor, ha az összefogás azt jelenti, hogy a kisebb, az ellenzék megújításának ígéretével létrejövő új pártok ugyan már legyenek szívesek és álljanak el a rutinosabb régi pártok és politikusok útjából, akkor az pont az áhított megújulást fojtja el már csírájában.
Ha valóban úgy van, ahogy az sejthető, hogy az ellenzéki szavazók zöme egyetlen ellenzéki jelöltet akar, de egyben az alkalmatlan és/vagy kormány által megvett ellenzékiek lecserélését is, akkor ennek az ellentmondásnak az orvoslására az előválasztás lehet alkalmas. Lásd a IX. kerületet.
De mi a helyzet Zuglóval, ahol az a Horváth Csaba indulhat az ellenzéki pártok (egy részének) megállapodása értelmében, aki sietett védelmébe venni a zuglói szocialistákat, amikor az MSZP éppen orra bukott a parkolási botrányban? Mi a helyzet az V. kerülettel, ahol a fideszes vezetésű kerülettel üzletelő Leisztinger Tamás volt élettársa indulhat? (Csemege a történetben, hogy a múltidőről pont a szociközelinek ismert, kormányzati hirdetésekkel kitömött és éppen Leisztinger tulajdonában lévő Népszavából értesülhettünk).
Nem lennének hitelesebbek azok a pártok, amelyek a „nincs kompromisszum a Fidesszel” programjával illetve a „tisztakezűség” ígéretével kampányolva érték el sikereiket, ha nem adnák a nevüket összeparkolásimutyizódott jelöltekhez és kikényszerítenének egy előválasztást? Nem kéne további előválasztásokat tartani legalább ebben a két budapesti kerületben?
