A mai napon, azaz július 14-én két fontos évfordulót ünnepelünk – melyek egymástól a legkevésbé sem függetlenek, hisz a szimbolika miatt 130 éve épp a Bastille ostromának századik évfordulóján, 1889 július 14-én alapították meg formálisan a második internacionálét.
A Bastille ostroma
Az első polgári forradalom, a francia forradalom kirobbanását a Bastille, a régi rend hírhedt börtönének ostromától szokták számítani. Párizs polgársága ezen a napon 230 éve vette be, majd rombolta le a börtönerődöt, hogy aztán a szabadság, egyenlőség, testvériség szentháromságát a zászlajára tűzve lényegüknél fogva egyenlő polgártársak társadalmával váltsa fel az addigi, születési és egyházi előjogokra épülő rendet.
A forradalom eredménye volt a francia első köztársaság, mely minden gyermekbetegségével együtt a modern kori Európa történetének egyik legfontosabb fejezete.
Szóval 130 éve, tizenhárom évvel az I. Internacionálé működésének beszüntetése után, a francia forradalom kitörésének századik évfordulóján jöttek össze Európa szocialista pártjainak és baloldali szervezeteinek képviselői Párizsban, hogy megalapítsák a II. Internacionálét, a nemzetközi küzdelem érdekében a kizsákmányolás és az elnyomás – egy szóval: a kapitalizmus – ellen, egy jobb világ felépítésének reményében.
Mint tudjuk, nem jártak sikerrel.
A II. Internacionálé történetét lehet egyrészt szakítások sorozataként értelmezni: 1896-ban kizárták az anarchistákat, az 1905-ös orosz forradalom idején súlyos feszültségek születtek a revizionalisták és a forradalmi ideológiát képviselők között.
Ezután a kaput azt tette be a szervezetnek, hogy az első világháború kitörésekor a jobbszárnyon elhelyezkedő pártok az imperialista kormányok mellé álltak, megalkudtak a tőkével, hogy az európai – és világ- – történelem addigi legnagyobb vágóhídjaira küldjék a munkásságot, egymás ellen, a hatalmasok érdekét szolgálva.
Azonban nem csupán a kudarcok sorozatát köszönhetjük a szervezetnek, de tanulnunk is kell hibáiból, tagjai végzetes tévedéseiből, és azt is látnunk kell, mit kapott tőle a mozgalom.
A II. Internacionálé tette lehetővé, hogy a(z akkoriban leginkább) európai, baloldali pártok és mozgalmak nemzetközi szinten együttműködjenek, képviselőik vitázzanak egymással, és főleg a forradalmi-reformista vita mentén együtt megpróbálhassa kitalálni magát a nemzetközi baloldal, ami persze azóta sem történt meg, és talán soha nem is fog.
Ahogy a II. Internacionálé idején – a végén – az 1915-ös zimmerwaldi konferencia eredménye volt, hogy a szocialista mozgalom szétvált (baloldali) kommunistákra és (jobboldali) szociáldemokratákra a nemzetközi-nemzeti törésvonal és a tőkével való kiegyezés kérdése mentén.
Amivel a mozgalom nem járt jól rövid távon – gondoljunk az első világháború utáni német forradalomra, Rosa Luxemburgék meggyilkolására, mikor a német szociáldemokraták ölték a német kommunistákat – azonban hosszú távon, már amennyiben létezik egy mi, egy baloldali mozgalom, épülnünk kell mindezen fiaskókból.
Az összes fontos tanulság közül leghatározottabban talán azt kell látnunk, hogy a tőkével kiegyezni nem lehet,
nem lesz harcostársunk, hisz érdekeink inherens módon ütköznek egymással, és akármilyen engedményt is ajánljon, ami úgy tűnhet, mint amiből az elnyomott osztályok gyarapodni tudnak – a tőke ismeri saját érdekeit, és biztos, hogy többet fog kérni mint amennyit ad.
