Részletes adatok alapján számolta össze a G7 gazdasági portál, pontosan mit is finanszíroztak a multinacionális cégek által „kiemelt partnerként” kapott állami támogatások. A 24 kiemelt partnercég adatai alapján pedig az elemzés furcsa kettősséget állapított meg.

Míg egyszerű mérőszámok figyelembe vételével (adózott eredmény, GDP-növekedés) a kiemelt partnerségi program „sikeresnek” is bemutatható, ha azt nézzük meg, hogy termelékenységben és hozzáadott értékben mit hoztak be a nagy külföldi cégek magyar leányvállalatai az iparba, már sokkal kiábrándítóbb a kép.

A G7 kiemelte, állami partnerprogramok, támogatási rendszerek a legtöbb európai országban léteznek, és általában a globális kapitalizmus ipari gyártási logikája is azt diktálja, hogy ilyen eszközökkel „ösztönözzenek” kormányok nagyon tőkeerős multinacionális cégeket a náluk való megtelepedésre.

Ma már egy fogyasztási cikk gyártási folyamata a profitmaximalizálás és a szállítási költségek csökkenése, a logisztika modernizációja miatt átalakult, így például a gépkocsik többségénél is elképzelhető, hogy a gyártás során akár tucatnyi országot és több földrészt is megjárnak, mire autókereskedésekbe kerülnek: minden ország adott leányvállalata más-más gyártási fázisra specialziálódik ugyanis, attól függően, hol mit éri meg belerakni a készülő járműbe.

Magyarországon azonban az adatok azt mutatják, hogy nemcsak az autóiparban, de a feldolgozóiparban is nagyjából csakis az olcsó, egyszerű „összeszerelő” fázisokat telepítik ide a külföldi multicégek, így fordulhat az elő, hogy a külföldi tőkéből épült társaságok átlagos termelékenysége 2014 és 2016 között – tehát a támogatások csúcsidőszakában – csupán 3,5%-kal nőtt, míg a magyar tulajdonú cégeké 5,9%-kal. Még nagyobb a kontraszt, ha speciálisan a feldolgozóipart nézzük, itt a külföldi cégek termelékenység 1,5%-kal csökkent, míg a magyar cégeknél 7,5%-kal nőtt meg.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy a termelékenység jobb lenen a hazai tőke gyáraiban, ez technikai felkészültségük miatt még mindig jobb átlagosan a multiknál, ugyanakkor az adatokból rendkívül látványos, mennyire nem ösztönzött a támogatási rendszer semmiféle magasabb hozzáadott érték-szintet.

A termelékenység-csökkenés fő magyarázata, hogy az alulteljesítő, támogatott multicégeknél (csak 4 nem ilyen a listán) folyamatosan fordultak a legegyszerűbb munkafolyamatok Magyarországon hagyása felé, tehát szinte kizárólag betanított, összeszerelő munkákat hagytak itt.

A támogatások persze átmenetileg jót tettek ezeknél a cégeknél a dolgozók bérszínvonalának, ezt nemcsak hogy 2016-ig folyamatosan emelték, de még folyamatosan új dolgozók bevonására is jutott – azonban az elemzés szerint ennek megvolt a böjtje.

A multicégek technikai felkészültsége persze ma is jobb színvonalú, mint a magyaroké, ugyanakkor az látszik, hogy az egy főre jutó tárgyi eszközök és immateriális javak értéke jelentősen csökkent 2014 után, ami ugyancsak a betanított, összeszerelő munkakörök elburjánzására utal.

Persze átlagban ekkora támogatási hullám után mind a termelékenység, mind a GDP-hozzájárulás nőtt ezeknél a cégeknél, akik a megtermelt javak egy nagyobb részét még itthon is forgatták vissza, fektették be, ugyanakkor éppen a kiemelt partnerségekkel a cél az lenne, hogy igenis a legnagyobb hozzáadott értéket termelő munkafolyamatok idehozatalára legyen alkalmas, ezt a célt pedig nemhogy nem érte el a támogatások rendszere, hanem arra ösztönözte a külföldi cégeket, hogy egyszerűsítsék le magyarországi gyáraikban a munkafolyamatokat, hogy több jusson minden másra.

A magas hozzáadott érték a megfelelő exportérték, így tehát a kereskedelmi mérleg szempontjából is elég fontos lenne, ugyanakkor az állam az elmúlt években egyszerűen leragadt az egyszerű, alacsony hozzáadott értékű, betanított munka támogatásához, amely a G7 szerint a célok tekintetében gyakorlatilag elpazarolt milliárdoknak számít. Megállapítják azt is, hogy ez a fajta vállalati viselkedés arra utal, hogy nincs igazán jó érv a külföldi multik nagy támogatásokkal történt előnybe hozása mellett, hiszen ezzel a termelékenységi mutatókon az állam még rontott is.

Ráadásul ez a jelenség szorosan összefügg azokkal a körülményekkel, melyek között 2018 decemberében a kormány végül elfogadta a túlóratörvényt, azaz a rabszolgatörvényt is. Mivel ugyanis a bérnövekedést az első években a támogatásokból finanszírozták, később azonban ennek fenntartási kényszere kiiktatta volna a multiknak előnyös olcsó munkaerő-tényezőt az egyenletből, miközben az ipar folyamatosan növekvő munkaerőhiánnyal nézett szembe egészen 2019 közepéig.

Amint azt korábban Palkovics László innovációs- és technológiai miniszter és Szijjártó Péter külügyminiszter már elárulta, éppen a nagy német autógyárak kérésére vették tehát újfent napirendre a rabszolgatörvényt, és ezért is szavazták meg, mintegy stabilizáló erőként a kiemelten támogatott összeszerelő üzemekre épülő ipari szektorban.

Egyébként éppen 2018-ban tetőzött eddig a támogatások mértéke: még sohasem kaptak annyit a multinacionális cégek a magyar államtól, mint éppen tavaly.