Ez a sűrű klímapolitikai hét tanulságos volt. A magyar kormány most is inkább tesztelt: mennyit ér az EU-nak, ha 2050-re karbonsemlegességet vállal?  Ehhez le kellene állnunk a fosszilis energia támogatásával, és inkább az energiaátmenetre fordítani a közpénzeket. Vajon mibe fáj nekünk a klímaválság, és hogyan tovább, hazai klíma- és energiapolitika?

„Miért kéne 31 évvel korábban arról döntenünk, mi fog történni 2050-ben?”

Az ENSZ „1,5 ºC jelentése” egyértelművé tette, hogy nagyjából 2030-ig van lehetőségünk, hogy a klímaváltozás katasztrofálissá válását megelőzzük, és megvalósítsunk egy klímabarát, minimális kibocsátású gazdaságba való átmenetet. 2030-ra, azaz középtávra szóló nemzeti energia- és klímaterveket (NEKT) készítenek idén év végéig az EU-tagállamok, amelyek pont ennek az energiaátmenetnek kellene megágyazzanak, megfelelő nemzeti célkitűzésekkel és intézkedésekkel.

Az élet persze (remélhetőleg) nem áll meg 2030-nál: az éghajlatvédelemnek, klímapolitikának is évtizedekkel előre kell terveznie, és nem tüzet oltania. Hiszen a szén-dioxid akár 100 évig melegíti a légkört, de a többi üvegházhatású gáznak is évtizedes (metán) vagy évszázados (dinitrogén-oxid) az élettartama.

Szóval a „karbondinoszaurusz” cseh miniszterelnök cinikus kérdésére, amelyet az alcímben idéztünk, a higgadt válasz az, hogy azért kell erről 31 évvel korábban döntenie, mert neki mint döntéshozónak ez a feladata.

A klímaválság súlyosbodását csak megelőzni lehet, és ami egyes döntéshozóknak csak politikai opportunizmus vagy klímapolitikai pókerjátszma, az nekünk élet-halál kérdése, pláne az a déli országokban (ld. indiai aszály).

Célszámok nélkül nincs irányelv, célkitűzés, anélkül pedig konkrét klímavédelmi intézkedések. Okkal sürgették szakmai szervezetek – köztük a MTVSZ – a héten, hogy a hazai közép- (2030) és hosszútávú (2050) éghajlat- és energiapolitikai tervek, intézkedések legyenek összhangban a párizsi klímacélokkal és az EU karbonsemlegességével.

Lengyel-magyar két jóbarát…

A magyar kormányzat klímapolitikai álláspontja eddig általában a lengyelek mögé sorakozott fel, így érdemes figyelni, mit mondanak most a lengyelek. A V4 legészakibb országának kormányfője szerint ugyanis addig nem tudják jóváhagyni a 2050-es klímasemlegességi célt, amíg nincs egyezmény a kompenzációról annak érdekében, hogy a megfelelés ne jelentsen irreális terheket a szegényebb, főként közép- és kelet-európai tagországok számára.

„Az energiaátállásnak igazságosnak és felelősségteljesnek kell lennie. Időt adtunk mindenkinek egy fair kompromisszum kidolgozására” – mondta.

Magyarra lefordítva nekem ez annyit tesz, hogy további garanciákat és EU-forrásokat akartak a lengyelek az ülés előtt-alatt „lezsírozni”, csak ezek után hajlandóak megfontolni a szénkivezetést vagy a széniparuk átalakítását, kivezetését.

A lengyel széniparban ma kb. 85 ezren dolgoznak; miközben felmérések szerint kb. 50 ezer lengyel hal meg ÉVENTE a légszennyezés miatt.

Hogyan jön a magyar álláspont a lengyelhez? Inkább politikai opportunizmusnak tűnik, itthon ugyanis mára kevesebb, mint 2 ezer munkahely függ a szénipartól. Eközben a légszennyezés miatti halálozási arány még a lengyelekénél is magasabb, évente 15 ezren halnak meg idő előtt.

Ugyanakkor a magyar kormánynak is jól jönne a garancia, a több EU-forrás a dekarbonizációhoz, karbonsemlegességhez. Ugyanis nemzeti összkibocsátásaink 2015 óta egyre emelkednek, a Mátrai Erőmű – amely a hazai üvegházgáz-kibocsátások kb. 10%-áért felelős – nem adja olcsón magát, és a borsodi kis lignitbányákkal is jellemezhető szén-nosztalgia még ott van több magyar döntéshozóban.

A fentieket támasztja alá a péntek kora délután befutott kormányzati nyilatkozat is: a vétójuk oka, hogy a karbonsemlegesség óriási teher lenne a magyar ipar számára és még nem látni, hogy az EU milyen forrásokat tud rendelkezésre bocsátani az ipar modernizálására, mondták.

Az olcsó rezsi érve több sebből vérzik: a rezsicsökkentés pedig nem célzottan a rászorulókat, energiaszegényeket segíti, így a legtöbbet fogyasztó gazdagok járnak vele legjobban, ráadásul kitolja az energetikai lakásfelújítások megtérülési idejét.

Márpedig csak az energiatakarékos, jól szigetelt és megújulós fűtésű lakásokban maradhat tartósan olcsó a rezsi. A megújuló áram és hő helyben is előállítható, nem függünk az importtól és nincs tüzelőanyag-költség sem – a Nap ingyen süt, a szél ingyen fúj.

Mi a megoldás, hogyan lehet innen elmozdulni?

Mi a megoldás, hogyan lehet innen elmozdulni?

A kulcs most is az EU-források lehetnek, amelyek 2020-2027 időszakra szóló tervezése nemrég kezdődött.

Ha a magyar (és lengyel) kormány a magyar ipar ÉS a magyar lakosság, családok érdekeit is akarja képviselni, és szándékozik átgondolni a karbonsemlegességet, akkor azon kell dolgoznia, hogy az új uniós költségvetésben és a hazaiban is minél nagyobb arányú legyen a klímabarát, éghajlat-címkézett forrás. (Jelenleg inkább ez ellen dolgozik).

Így az ország majd abból fedezheti az ambiciózus, karbonsemlegességhez szükséges közérdekű (!) beruházásokat, szerkezetátalakításokat, az ipar korszerűsítését és a lakások energiahatékonnyá tételét. (Az EU esetében pl. a Kohéziós Politika, a Modernizációs Alap átalakítása képzelhető el ilyen klímabarát módon.)

Továbbá a kormánynak arra kellene törekednie, hogy e közpénzeket ellenőrizhető módon, felelősen és hatékonyan költsék el a célra.

Az EU – helyesen – nem arra adná a közpénzt, hogy a klímagyilkos fosszilis ipart továbbra is mesterségesen életben tartsák itthon. (A magyar iparnak a modernizálással jobban a saját lábára kell állnia, ne nézzék fejőstehénnek az Uniót.)

Hanem arra, hogy fokozatosan, a helyi közösségek érdekeit figyelembe véve kivezethesse a fosszilis ipart, és más, az energiaátmenet elősegítő iparágakban, szektorokban teremtsen fenntartható munkahelyeket és beruházásokat, ld. energiahatékonyság és megújuló energiák, közösségi gazdaság stb.^[1].

Ha már a számoknál, gazdaságnál tartunk: az éghajlatvédelem érdekében áll Magyarországnak nemcsak gazdasága, hanem a társadalmi jólét szempontjából is. Középtávra, azaz 2030-ra a Nemzeti Energia és Klímaterv úgy számol, hogy a tervezett vállalásokhoz – amit a hazai szakmai szervezetekkel egybecsengően az Európai Bizottság a június 18-i értékelésében jogosan kevesellt – évi kb. 800 milliárd Ft-ra van szükség.

Hazai szakmai szervezetek korábban kiszámolták, hogy az ennél alacsonyabb kibocsátású, sőt atomenergia-mentes hazai forgatókönyvek gazdaságilag reálisak, sőt akár olcsóbbak is lehetnek 2030-ig, illetve 2050-ig^[2]

Számos tanulmány támasztja alá, hogy az éghajlatvédelem költségei még mindig alacsonyabbak, mint az éghajlatváltozás kárait megfizetni utólag. Pláne akkor „maradnánk a pénzünknél”, ha nem öntenénk közpénz-milliárdokat klímagyilkos beruházásokba.

Az éghajlatváltozás már ma is minden egyes évben min. 80 milliárd forint gazdasági kárt okoz hazánkban, amihez még hozzáadódnak a jelentős egészségügyi és környezeti károk is. Eközben még mindig évi kb. 34 milliárd Ft-tal támogatják a fosszilis energiákat.

A magyar kormánynak felül kell vizsgálnia eddigi döntéseit, figyelembe kell vennie a szakmai szervezetek javaslatai mellett a klímavédelemre egyre érzékenyebb közvéleményt is, és a rövidtávú politikai haszon helyett Magyarország hosszú távú érdekeit kell megvédenie. Ez pedig az eddig vállaltaknál jóval komolyabb erőfeszítéseket követel 2030-ra, és karbonsemlegességet 2050-re.