Az elmúlt évek során számos célt vesztett tüntetés résztvevőjeként és petíció mindinkább kedvetlenebb aláírójaként egyre inkább foglalkoztatott, hogy a tiltakozási stratégiák, valamint az azokat alátámasztó érvrendszerek miért nem változnak annak ellenére sem, hogy mára a kormányzati szándék (és eszközrendszer)^[1] mellett az ellenállási formák haszontalansága is egyértelműen látszik. Hogy kérdéseimre választ kapjak, a számomra elérhető szociológiai fogalmakkal a tudományos erőtér szerkezete és az autonómia védelmére irányuló közösségi cselekvések kapcsolatáról próbálok meg érvényes megállapításokat tenni.

Mivel átfogóbb empirikus elemzésre itt nem vállalkozhatom, a továbbiakban a tiltakozási akciókat alátámasztó érvrendszerek kritikáját fogalmazom meg. Mindezt Pierre Bourdieu tudományos mezőről írt munkáinak (2009a, 2009b) felhasználásával abban a szellemben kísérlem meg, hogy pont a tudományos autonómiát érintő külső támadások idején van a legnagyobb szükség arra, hogy a belső hatalmi viszonyokra az érintettek érdemben reflektáljanak.

A tudományos mező autonómiája Pierre Bourdieu értelmezésében

Jelen esszé szűkebb fókuszából kiindulva itt csak a tudományos erőterek, vagy „mezők” egy kulcsfontosságú dimenzióját tárgyalom: az autonómia kérdéskörét. Bourdieu értelmezésében ugyanis a tudomány szférájának folyamatosan újra kell alkotnia az elsősorban politikai és gazdasági kényszerek által állandóan fenyegetett viszonylagos függetlenségét, miközben a tudástermelésben résztvevő cselekvők más-más elveket akarnak az érdeknélkülinek láttatott tudományos világ uralkodó működésmódjának megtenni.

A tudományos munka függetlenségére leginkább veszélyt jelentő külső tényezők a gazdasági és a politikai kényszerek. Ez részben abból a paradoxonból adódik, hogy míg ideális esetben az állam biztosítja a kutatás anyagi föltételeit, egyúttal függőségi viszony is kialakul azzal a szervezettel, mely elviekben a gazdasági befolyástól való függetlenséget garantálná. A gazdasági és politikai kényszerek mellett a tudományos alkotás függetlenségét befolyásoló másik tényező az adott tudományterület társadalmi megbecsültsége.

A természettudományokhoz képest alacsony(abb) presztízzsel bíró társadalom- és szellemtudományok jóval védtelenebbek a politikai támadásokkal szemben, ezzel összefüggésben saját tudományosságuk igazolásával is többet foglalkoznak, ami lépten-nyomon tetten érhető a társadalmi hasznosság és „innovációs potenciál” (bármit is jelentsen ez) hangsúlyozásában, még az akadémiai nyilvánosság legradikálisabb berkein belül is.

Értelmezésemben az állami függésben lévő hivatalos szociológiát, beleértve az Akadémiához mint megkülönböztetett becsben álló csúcsintézményhez köthető tudományos intézményt legalább kettős alávetettség sújtja. Egyrészt alárendelődik a neoliberális kapitalizmus mennyiséget a minőséggel helyettesítő (túl)termelési kényszerének,^[2] másrészt (ironikus módon), az illiberális politikai rezsim politikai-hatalmi nyomásának, amely legfőképp pont a férfiuralmi logika alapján szerveződő globálkapitalista rend (és azzal szövetségben lévő politikai-gazdasági elit) kritikáját végrehajtó (végrehajtani kívánó) társadalomtudományos munkát lehetetleníti el.

A társadalomtudósok ugyanis azáltal válnak cinkosaivá a függetlenséget épp megfojtani törekvő nyomásnak, hogy azt a saját termelési föltételeikre vonatkozó reflexiót mulasztják el egy tudósközösséget homogén egységbe forrasztó reprezentáció leple alatt, mely az autonómia megőrzésének záloga, pontosabban annak egyetlen esélye lehetne. E tudományos mező szerkezetével és reflektálatlan hierarchikus viszonyaival szorosan összefüggő, részben nem tudatos stratégiák válnak az apologetikus, szélsőséges esetben áldozati narratívák generáló elvévé, mely végsősoron kitermeli az esszé során „szimulált ellenállásnak” hívott gyakorlatokat.

A tudományos mező alávetettségének váza és a stratégiák tere

A tudományos autonómiát tehát az veszélyezteti, hogy a tudományban érvényesülő neoliberális termelési rezsim összefonódik a nyílt rendszerkiszolgálást előnyben részesítő politikai kényszerrel. Ez az alávetettség egyúttal kijelöli a stratégiák terét attól függően, hogy a tudományos intézményrendszeren belül tevékenykedők milyen pozíciókat töltenek be. A két, talán legfontosabb fentiekkel összefüggő tendencia, a kvantitatív tudományok (túl)súlyának növekedése és a kritikai szociológia és értelmiség marginalizálódása, mely tendenciáról Szalai Erzsébet is részletesen ír (2018: 138–139).

A tudományos mező sajátos alávetettségéből kiindulva feltételezhetjük, hogy egyrészt a legkevésbé társadalomkritikus kvantitatív diszciplínák, másrészt a kritikusnak tűnő tudományterületek ama vegyes stratégiákat folytató „félszociológusai” (Bourdieu, 2009b: 58) részesülnek előnyben, akik kutatói habitusuk folytán inkább hajlamosabbak a külső kényszerekkel való kompromisszumokra.^[3] Ezek a kompromisszumok lehetnek gazdasági vagy politikai természetűek, az előbbire példa lehet egy állam által megrendelt, csekély tudományos érdemmel kecsegtető alkalmazott kutatás végrehajtása, melyeket aztán rendre a saját intézetük által kiadott (riport)kötetekben tesznek közzé. Az Akadémiában alkalmanként történő, jellemzően a piac- és közvéleménykutatás státuszával egy szinten lévő tudományos szakmunkák arányának megoszlása is árulkodik az adott tudományos intézet alávetettségéről, ezen túl is leginkább azt volna célszerű vizsgálni, hogy mely hivatalos tudósok tekintik magától értetődőnek az efféle autonóm kutatói ethosz fonákját képező „tudástermelést”. Továbbá, milyen pozíciókból tartják „elfogadhatónak”, esetleg szükségesnek az adott intézetnek végzett ingyenmunkát (bújtatott foglalkoztatást?) az akadémiai státuszért cserébe.

A hatalmi helyzetben lévő (tehát több forrással rendelkező) tudományterületekről többet elárul az, hogy mi nem jellemzi őket. Az innovációt propagáló kormányzati tudománypolitikával egyszerre érvényesülő neoliberális termelési kényszer egyrészt a direkt módon rendszerkritikát nem gyakorló átmatematizált területek képviselőit, másrészt az egyes szaktudományokba „puhán” beágyazott kutatói gyakorlatokat részesíti előnyben. Az esszé következő fejezetében néhány példával alátámasztott fölvetésem az (és ebből a szemszögből a „szimulált ellenállás” mint tipikus tiltakozási gyakorlat csak indikátora a felvázolt jelenségnek), hogy

kialakulóban van egy tudományos alerőtér, mely kormányzati legitimációját paradox módon nem a nyílt „kiszolgálásból”, hanem a direkt rendszerkritika hiányából meríti.

Az illiberális államban formálódó többszörösen is alávetett erőtér kialakulása azért is tűnik ellentmondásos jelenségnek, mert olyan tudományterületeknek és valóban autonóm kutatói gyakorlatoknak is kedvez (pozíciók, státuszok, kutatói megbízások, ösztöndíjak stb. elosztása folytán), melyek kritikai semlegességük miatt tesznek szert relatív előnyre pl. az által, hogy a rendszerbe való betagozódás normáit és kapcsolathálókat, adminisztratív (szak)munkákat, esetenként az akadémiai szervilizmust tőkésítik akadémiai posztokra.

Az autonómok közé ezzel szemben azok tartoznak, akik csekély financiális és intézményi beágyazottságuk folytán műhelyszinten (Társadalomelméleti Kollégium, Helyzet Műhely stb.), kompromisszumok nélkül folytatnak rendszerkritikus társadalomtudományos munkát. E csoport tudományos profilját vizsgálva könnyen észrevehető, hogy jobbára azoknak termelnek, akik maguk is termelői e frakciónak, mely éppen a periférikus pozíciójából adódóan magasan határozza meg a köreikbe történő belépési adót.^[4] A felvételnek formális útjai vannak, a tagok egyetértésén alapuló bekerülés feltétele szerint a jelentkezőnek bizonyítania kell mind a közösségben státusszal bíró tudományos paradigmákban való járatosságát, mind a csoportnormákhoz való hűséget. A fentieknek jó indikátora, hogy a világrendszer-elemzői és nyíltan baloldali perspektívák szinte kizárólag az intézményes rendből kiszorult, ám exkluzivitásukra érzékeny diaszpórákban vannak jelen, melynek tagjai többnyire nem a hivatalos szociológia akadémiai legitimitását élvező magyar fórumain publikálnak (Szociológiai Szemle, Szocio.hu), noha az elfogadás érdekében elvétve e szakfolyóiratok hasábjain is megjelennek.^[5]

A kritikai tudományok kvantitatív kilúgozása, valamint a rendszerkritikus társadalomtudósok marginalizálása viszont már rövid távon az érdekérvényesítési képesség csökkenését eredményezi. Az alávetettség kényszereivel egyezkedő stratégiák tehát nem egy „vállalható” kompromisszum létrehozását eredményezik, hanem szakok megszüntetését, egyetemek átszervezését (a CEU esetében elüldözését) és olyan kutatóintézetek politikai irányítását, ahol már csak a legkiszolgáltatottabb, leginkább rendszerhű és/vagy kontraszelektált féltudósok termelik futószalagon az állami tudományt.

A szimulált ellenállások hasznáról és káráról

Az alávetettség kényszereivel szemben ellenállást tanúsító stratégiák puha formáit a szimulált ellenállások kifejezéssel kísérlem meg leírni, mely reményeim szerint képes megragadni a tudományos erőtér szerkezete és a tiltakozási gyakorlatok közötti kapcsolat természetét. E kvázistratégiát jelölő fogalmat az a megfigyelés hívta létre, mely alapján az ellenállási akciók már régen nem a pragmatikus oldalról mérettetnek meg, vagyis nem a világosan megfogalmazott célok és konkrét események közti különbség horizontján mozognak, hanem olyan rítusokká alakulnak, melyek az értelmiségi libido illúziójának csupán performatív, ritualizált újratermelését szolgálják. Ha úgy tetszik,

ez a többnyire nem tudatos beállítódásokból fakadó gyakorlatokat jelölő fogalom, a félperiféria értelmiségének egyre önleleplezőbb esőtáncaiként írja le a jellemzően nyílt levelekbe, petíciókba, „gyertyagyújtó flashmobokba”, „lila színbe öltözésbe”, „élőláncokba” és extrém esetekben „figyelmeztető/információs sztrájkokba” szublimált közösségi cselekvéseit.

A szimulált ellenállásként definiált gyakorlat újratermeli a tudományos erőtér alávetettségét, egyrészt az által, hogy valós, gyakorlati téttel bíró megnyilvánulásoknak láttatja az ellenállás e „puha” formáit, másrészt azzal, hogy a radikális indulatok „szelepeként” funkcionál – ahogyan egyébként sok esetben a közösségi média is.^[6] Összességében az autonómiát belülről gátló tényezők kritikai revíziója helyett, a külső kényszerekre irányítják a figyelmet egy olyan helyzetben, ahol a társadalomtudománynak belső termelési feltételeit is fölül kell(ene) vizsgálnia saját függetlenségének megteremtése érdekében:

„azok a harcok (…) specifikus jellegűek, amelyeket minden mezőben külön meg kell vívni, nem pedig, mint ahogy gyakran megesik, más területekre, például a hétköznapi politika színterére átemelni (Bourdieu, 2009b: 62).”

A következő néhány illusztratív példán keresztül a szimulált ellenállásokat legitimáló néhány érvrendszer kritikáját fogalmazom meg, ami azért fontos, mert az érdeknélküliséget és politikai semlegességet hangsúlyozó narratíva fenntartásához szimbolikus apparátusok és érvrendszerek egész tárháza kínálkozik.

---

Amit Gagyi és Szarvas (2016) a kortárs „kulturális mező újrapolitizálódásáról” szóló gondolatébresztő elemzésükben írtak, bizonyos megkötésekkel ugyan, de analógiaként szolgálhat a tudományos mező honi rétegződésére vonatkozóan is, noha a mezőben elfoglalt pozíciók és az értelmiségi cselekvés lehetőségeinek összefüggéseivel – és ebből kifolyólag azok kritikai megítélésével – kapcsolatban merőben más álláspontot képviselek. Paradox módon ugyanis, egy sajátos baloldali világrendszerelemző nézőpontból megfogalmazott gondolatmenetükben a szimulált cselekvéseket legitimáló tipikus érvek köszönnek vissza. A szerzőpáros rendszerdiagnózisa szerint az állami ideológiát kiszolgáló, menedzseri elvek alapján működő domináns kulturális mező mellett

„A másik oldalon (…) kialakul egy rétegzett ellenzéki mező, amelyen belül két domináns diszkurzív eszköz az, ami a dominált/domináns felosztást kódolja: az egyik a társadalmi hasznosság, azaz, hogy egy elképzelt nép számára mennyire hasznos az adott művészeti termék, a másik az autonóm kultúratermelő morálja, amely egy államtól független pozíciót tesz meg normává, olyan körülmények között, ahol ez csak a domináns frakció számára lehetséges (Gagyi és Szarvas, 2016: 121).”

Még a honi társadalomtudomány békaperspektívájából nézve is vitathatónak tűnik a tézis, miszerint az autonómia számonkérése vagy „normaként tételezése” az államtól független, autonóm frakciók sajátja volna. Az érvelés ahelyett, hogy az állami intézményekhez tartozókat olyan ágenciával rendelkező szereplőknek tételezné, akiknek saját alávetettségük meghaladása volna a föladatuk, tulajdonképpen egzisztenciális kiszolgáltatottságukra hivatkozva felmenti őket a cselekvés terhe alól, ami a hatalmi rend konzerválásának az irányába hat. Ez azért is problematikus, mert az akadémiai hierarchia tetején lévőket is a rendszer áldozataiként láttatják, holott sok esetben pont ezen szereplők fojtják el az ellenállási kezdeményezéseket, legtöbbször a tudomány „politikamentességére” hivatkozva, miközben az értéksemlegesség álorcájában végzett nyílt, vagy kevésbé nyílt rendszerkiszolgálás (természetesen) maga is politikai tett.

A fentiekből inkább tűnik úgy, hogy egy baloldali-világrendszerelemzői keretbe foglalt, ám mégis egy racionálisdöntés-elmélet horizontján mozgó érvelésről van szó, hiszen egy baloldali kritika alapján az elnyomott ágensek az által válnak képessé „magéért való osztályként” cselekedni, hogy kizsákmányolásuk tényezőit tudatosan azonosítják. A fentiek szerint az elnyomás tudatosítása nem von maga után az elnyomást felszámoló kollektív gyakorlatokat, inkább az izolált aktorok („cselekvők”) racionális döntéseire helyezi a hangsúlyt, ahol nem fűződik egyéni érdek az alávetettség felszámoláshoz.

A beszélő pozíciójának tisztázása végett jelen esszé szerzője sem a fűnyíró finoman lüktető zümmögésének háttérdallamára írja e sorokat valamely tengerentúli egyetemi kampusz udvarának frissen vágott zöld pázsitján üldögélve.

Az MTA társadalomtudományos berkeiben még létezik a megismerési pozíciók és tématerületek viszonylagos sokfélesége, azonban az alárendelődés számos alkalommal leplezi le önmagát, éppen azon (hatalmi) megnyilvánulásokon keresztül, melyek az „érdeknélküliség” látszatát célozzák fenntartani, vagy a szellem- és bölcsésztudományok „társadalmi hasznosságát” igyekeznek demonstrálni.

Az MTA honlapján elérhető „A humán tudományok hasznáról” c. pop science írás^[7] függelékében hozott példák (pl. az első helyen virító „gépi nyelvészet” vagy a „felsőszintű vállaltvezetők coachingolása” [sic]) a ködösen definiált innovációt és „alkalmazhatóságot” számon kérő kormányzati tudománypolitikának tett hiábavalónak tűnő gesztusok. A fenti példa már markánsan megjeleníti a vonásait annak, amit Bourdieu a „hivatalos szociológia” ideáltípusának tekint, mely ahhoz, hogy fenntartsa a valós hatalmi viszonyait elfedő érdekmentesség látszatát, a pozitivista tudományképben lel erőforrásra.

A Magyar Tudomány Ünnepén (sic!) médiaviszhangot is kiváltó kutatói öncenzúrával párhuzamos intézményi cenzúra is jól illusztrálja az önmaga folytonos elleplezésében érdekelt tudományos erőtér hatalmi viszonyait. A CEU akkori professzora (aki azóta az Oxfordi egyetem kutatója) a tudományos mező latens elvárásait kiválóan kitapintó, Nők és férfiak szerepe és sikeressége a számítástechnikában c. előadását még azután sem tarthatta meg a Tudomány Ünnepe nevet viselő rendezvénysorozat keretein belül, hogy a dzsender/társadalmi nem kifejezéseket ironikus tudatossággal – tesszük hozzá – stratégiailag elkerülte. Az előadás címében, úgy a tartalmában sem találhatunk rendszerkritikus elemeket, ami arról ad tanúbizonyságot, hogy az MTA részben olyan szelekciós elveket (is) működtet, amelyeket jobb híján az akadémiai szervilizmus kategóriájával lehet megragadni. (Ahogy a „politikai áthallásokra” való hivatkozás, úgy a nyílt neomarxista, posztmodern, világrendszerelemzői stb. paradigmák holdudvaráról megfogalmazott éles rendszerkritika sem tekinthető érvnek egy tudományos előadás adminisztratív megakadályozásához, elkaszálásához.)

Az egyik legfontosabb, az ország szellemi elitjének rekrutációjával összefüggő, ebből kifolyólag nemzetpolitikai jelentőségű kérdés az, hogy az új belépők számára milyen stratégiák válnak lehetségessé a tudományos erőtér jelenlegi működési logikájának függvényében. Bourdieu szerint két fő stratégia létezik: egyrészt az „előírt kereteken nem túlmutató innovációk” révén, a viszonylag biztos megélhetéssel kecsegtető normakövetés stratégiája, másrészt a felforgatás,

„amelynek befektetései jóval költségesebbek és kockázatosabbak, mivel a tudományos legitimitás monopóliumával rendelkezők számára kilátásba helyezett profitokat csak az uralom alapelveinek teljes újradefiniálása révén tudják biztosítani (Bourdieu, 2009a: 23).”

Az Akadémiai Dolgozók Fóruma által is egyfajta önigazoló krédóként megjelenített interjúrészlet^[8] érzékletesen foglalja össze a szimulált ellenállásokat kísérő narratíva elemeit:

„De túl lehet élni úgy, hogy még mindig inkább megéri egy morális csatát megvívni és elbukni, mint elvtelen alkukba belemenni, és úgy elbukni a végén. A képlet rendkívül egyszerű: a kutatók ma Magyarországon megalázóan alacsony bérért, átlagban 190 ezer forintért dolgoznak. Teszik ezt azért, mert a kutatómunkát hivatásként élik meg. Amint megszűnik a szabad és független kutatás lehetősége, úgy fogunk dönteni, hogy éhbérért nem hagyjuk a gerincünket megroppantani. Ezt kellene szem előtt tartania az Akadémia vezetésének is a tárgyalások során.”

E reprezentáció mintapéldája a „szükségből erényt kovácsoló” közösségi ethosznak, mely a kiszolgáltatott pozíciót, alávetettséget erkölcsi dimenzióba emeli. A megszálltságból végzett kutatómunka során kiteljesedő, hivatásának élő tudós morális pozíciójának súlyát az a konszenzus adja, hogy „megalázóan alacsony bérért” (átlagosan 190 ezer forintért!) is képes kutatómunkát folytatni. Az egzisztenciális ár, melyet e narratíva szerint az „autonómiáért” fizet, erkölcsi autoritást kölcsönöz e tudósközösségnek és identifikációs elemmé válik.

Mivel a tudósközösséget integráló, önmagát abszolútnak tételező narratíva olyan gyakorlatokat hoz létre, melyek tudományos termelés alávetettségét termelik újra, az újonnan belépők ebből kifolyólag vagy belsővé teszik e krédót, vagy a felforgatás stratégiájával járó elszigetelődést – és ahogy Szalai (2018) és Hadas (2017) is írja – a dekadencia „stratégiáját” kockáztatják.

Részben ez az oka annak, hogy az MTA kutatóhálózatának kormányzati „átszervezése” kapcsán nem a nagyobb autonómia vagy a méltó bérezés kiharcolása képezi az „ellenállások” tétjét, hanem a jelenlegi status quo fenntartása.

Konklúzió

A fentiek fényében nem tűnik alaptalannak a félelem, hogy az Akadémián mint első számú nemzeti tudástermelő intézményen belül a politikai nyomásra történő alkalmazkodás hozományaként egyrészt olyan, egyébként nagy presztízsű autonóm diszciplínák kerülnek túlsúlyba, melyek téma- és tárgykonstrukciós eljárásaik folytán mentesek a hatalmi relációkban gondolkodó, természetét tekintve „mítoszromboló” szemlélettől, ami a szociológia lényegét alkotja pl. Norbert Elias (1978) értelmezésében is.

Másrészt, a kvantitatív irányzatok strukturális súlyának növekedésével párhuzamosan megalapozottnak tűnik az az aggodalom is, hogy idővel olyan rekrutációs és szelekciós elvek válnak meghatározóvá, melyek az egzisztenciális függésnek leginkább kitett technokrata tudástermelőket részesítik előnyben, akik nem az „akadémiai kiválóságot”, hanem a betagozódást, paradigmavakságot, esetleg az intézményi domináns paradigmákhoz való tolakodást, föltétlen lojalitást, valamint az adminisztratív munkákat tőkésítik ösztöndíjakra, kiválósági pályázatokra és végső soron akadémiai pozíciókra. Egy ilyen Akadémia azonban, ha meg is marad, nem tudja betölteni azt a szerepét, amelyre hivatott.

Köszönöm Szalai Erzsébet, Hadas Miklós és Fáber Ágoston a kézirat korábbi változatához fűzött megjegyzéseit, természetesen a cikkben foglalt állításokért a szerzőt terheli minden felelősség.