Másfél hete a Jobbikból alig néhány hónapja kiszakadt szélsőségesen szélsőjobboldali formáció zászlót bontott Törökszentmiklóson.

Az előtte lévő néhány napban az ellenzéki lapok zöme hangulatfokozással foglalkozott: szakmányban jöttek a riportok rettegő törökszentmiklósi romák megszólaltatásával, a helyzetet a minimálisnál is kevésbé árnyalva, leegyszerűsítve egy cigány-nem cigány feszültségre. Mindez arra bizonyosan jó volt, hogy a Mi Hazánknak megadja azt a publicitást, amihez szüksége volt az EP-kampány finisében, és nagyobbnak is mutassa, mint amekkora valójában.

Aztán történt, ami történt: Toroczkaiék színpadra álltak, és hangsúlyaiban a jó öreg Jobbikot is verve beszéltek cigánybűnözésről, vizionáltak Szibériát egy kormányváltás után, és nyomatták a Fidesztől azért oly sokban nem különböző lózungjaikat.

Lényegében kampányeseményt tartottak, pogácsa nélkül, városnézéssel egybekötve.

Az ellenzéki sajtó pedig nyugtázta, hogy Toroczkai álmosító volt (tényleg hosszan beszélt, és a vártnál amúgy jóval kevésbé tüzesen), a tüntetésen kevesen voltak, pedig buszokkal hozták a résztvevőket (tegyük hozzá, kedd este, egy amúgy elég sok mindentől elég távoli helyszínen), vonulás nem is volt, sőt, balhé sem volt – szóval nincs itt semmi látnivaló.

Pedig volt, csak nem múlt hét kedden, hanem csak vasárnap este derült ki.

Ahogy azt már az EP-választás éjszakáján megírtuk: Törökszentmiklóson az országos eredményektől némiképp elmaradva, de azért kiugró mértékben tarolt a Fidesz-KDNP.

Hogy aztán a második helyet a Mi Hazánk szerezze meg, 15 százalékkal, előzve a DK-t, jócskán előzve a Jobbikot, egy olyan városban, ahol amúgy jobbikos városvezetés van.

A többiek pedig a kanyarban se voltak.

A Momentum például, bár ellendemonstrációt is szervezett a Mi Hazánk tüntetésével egy időben, harmadát se kapta a szélsőjobbos párt szavazatainak.

Mégis mit jelent mindez?

A helyzet az, hogy azért tudott a Mi Hazánk ilyen eredményt elérni Törökszentmiklóson, mert oda ment.

Realizáltak egy problémát, és saját választ adtak rá.

Nem lehet elégszer leírni: a Mi Hazánk rasszista demonstrációt tartott, szándékosan torzítva és egyszerűsítve le egy olyan eseményt, amely jóval komplexebb a párt által sulykolt cigánykérdésnél.

Nagyon helyesen ismerte fel a Momentum, hogy egy ilyen helyzet mellett demokratikus párt nem mehet el szó nélkül, ahogy a Szolidaritás is szervezett megmozdulást, és ahogy ellenzéki képviselők Kunhalmi Ágnestől Szabó Szabolcsig mind nagyon helyesen képviseltették magukat ezen a megmozduláson.

De a helyzet az, hogy ez nem elég.

Amivel több volt ennél a Mi Hazánk megmozdulása, az épp Toroczkai álmosító beszédében hangzott el, bár nem kapott elég figyelmet. A Mi Hazánk ugyanis jelezte: ha kell, visszajönnek, ha kell, elmennek bárhová, június elsején (azaz holnap) Szegeden pedig feláll a Nemzeti Légió is – csak hogy még aggasztóbb legyen a helyzet.

Amit tehát a Mi Hazánk kínált ezen a demonstráción az az volt, hogy folytatva a jól ismert (és méltán rettegett) hagyományt újra felsorakoznak, hogy faék egyszerűséggel cigány-nem cigány kérdéssé degradálva egy komplex problémát rögvest azt is mondják, hogy van náluk elég erő, hogy ezt a problémát kezeljék. Méghozzá átnyúlva az EP-választáson, túlmutatva a kampányidőszakon, ezzel is jelezve, hogy még véletlenül sem csupán erre a rövid időintervallumra fókuszálnak (miért is tennék, nem ez az ő terepük).

Amit viszont az ellenzéki pártok nem tettek meg: nem mondtak semmit arról, hogy mi lesz a demonstráció és ellendemonstráció után. Nem fordítottak figyelmet arra, hogy elemezzék azt a komplex helyzetet, amely miatt az egész ügy kirobbant, nem adtak válaszokat arra, hogy ők hogyan kezelnének egy ilyen problémát, és látványosan leginkább a Mi Hazánk által tematizált helyzetre reflektálva beszéltek romák és nem romák békés együttélésének szükségességéről, Orbán Viktorról és Pintér Sándorról, rendőrségről és egyebekről – csak arról nem, hogy mi történik azután, hogy a helyszínről mindenki szépen hazamegy.

És lehet erre persze azt mondani, hogy indult petíció (nem ér semmit), meg hogy elmennek ugyanazok a jogvédők a Nemzeti Légió zászlóbontására is, akik ott voltak Törökszentmiklóson is – mindez koránt sem az, amire egyébként a helyi lakosoknak szükségük van.

Mert ha valamit lehetett látni Törökszentmiklóson az épp ez: azok, akiket félelemben akartak tartani a Mi Hazánk képviselői, féltek. Azok, akik torkig vannak a helyi problémákkal, és nyitottak az egyszerű válaszokra, üdvözölték a Mi Hazánkat. Azok pedig, akik ennél bonyolultabban nézik a helyzetet, utálták, hogy ekkora figyelem hárult a városra, hogy egy napra odament boldog-boldogtalan, és elemezte, elemezgette a helyzetet. Aztán mindenki összecsomagolt, és hazament.

Született még pár cikk, riport és értelmezés (talán mondanom se kéne, mekkora felelősség egy ilyen helyzetet értelmezni, pláne, ha nincs idő a helyi viszonyrendszerek felmérésére, a források felkutatására, a helyszín feltérképezésére és az információk visszaellenőrzésére – mindezek nélkül ugyanis a sajtó és az elemzők is be tudnak állni egy rossz vonalra, ami félreértelmezésekre, és így a helyzet rontására alkalmas csupán), de vasárnapra már pont a kutya se gondolt Törökszentmiklósra.

Legfeljebb azok, akik  maradtak, és akiknek továbbra is együtt kell élniük a helyzettel.

Közülük 945-en a Mi Hazánk mellett tették le vasárnap a voksukat, ami egyben azt is mutatja, hogy van kereslet (újra, vagy inkább még mindig) a szélsőjobboldali kínálatra.

És nem csak Törökszentmiklóson: Toroczkai Lászlónak annyiban biztosan igaza van, hogy egy alig 9 hónapos párt EP-választáson elért 3,31 százalékos eredménye (igen, még akkor is, ha a Fidesz tolja hátulról médiafelülettel őket, és még ha megmagyarázhatatlan mennyiségű pénzt is tudnak költeni, hogy láthatóvá tudják magukat tenni) nem hagyható figyelmen kívül.

Muszáj foglalkozni a párttal, mint jelenséggel, nem lehet elintézni azzal, hogy hát a Fidesz mozgatja a szálakat, oszt jónapot. Mert ahogy egyébként egykor a Jobbik is ezzel a módszerrel épített ki magának vidéki bázist, úgy a Mi Hazánknak is ez a surranópálya adhat lehetőséget arra, hogy akár az őszi önkormányzati választásra is felszívják magukat (járt utat járatlanért ugyan minek hagynának el?).

Mert miután a Mi Hazánk egyetlen akcióval berobbant a közbeszédbe, eljuttatta az üzenetét egy sor olyan helyre is, ahol hasonló problémák (akár eltérő okokkal) foglalkoztatják a helyi közösségeket.

Olyan problémák, amikkel egyébként a zászlajára szociális Európát, béregyenlőséget, felzárkózást, munkahelyteremtést, tisztességes oktatást és egészségügyet tűző (vagyis kb. az összes) demokratikus pártnak foglalkoznia kéne.

Nem a szlogenek szintjén, hanem helyben. És nem amolyan elvont, értelmiségi módon, hanem valóban a problémára fókuszálva, konkrét megoldásokat keresve. Az nem elég, ha egy politikus vagy egy párt oda megy valahová, és tart egy röpke demonstrációt, ami után gyorsan beszáll a buszba-autóba, és elporzik.

A Mi Hazánk annyival ment tovább, hogy jelezte: ők bizony vissza is jönnek, ha kell, illetve elmennek máshova is, ahova hívják őket.

A Magyar Gárda óta tudjuk, mit jelent ez.

De tetszik, nem tetszik, ez egy ajánlat a választópolgároknak. Ajánlat, amivel a Jobbik óta nem kínálta meg őket senki, mert bármennyire is fontos országjárásokat zavart le néhány ellenzéki párt (látszik is a vasárnapi eredményeiken, bár elsősorban vidéki nagyvárosokban), azért bizonyos kérdésekkel egy EP-választás kapcsán értelemszerűen nem foglalkoztak.

A Mi Hazánk kétségkívül váratlant húzott a törökszentmiklósi demóval, de egyben jelezte azt is, hogy milyen úton akar elindulni. Önmagáért beszél az eredmény, amit elértek, és nem csak Törökszentmiklóson.

Lehet ezek után úgy tenni, mintha a Mi Hazánk nem lenne politikai tényező. De hát az. Úgy néz ki, úgy mozog, úgy cselekszik. Szóval innentől ne is nevezzük másként. És nem lehet figyelmen kívül hagyni mindezek után a Nemzeti Légió megjelenését sem.

Mert ahogy a Betyársereget hívták, ahogy a Tolvejkergetőket hívták, úgy hívni fogják a Nemzeti Légiót is.

És mindaddig, amíg erre a helyzetre a demokratikus ellenzéknek nincs válasza, addig ez így is marad.  Hibát követünk el, ha nem vesszük komolyan a helyzetet.