Kormányrendeletben adta oda Orbán Viktor Szakály Sándor múltrelativizáló Veritas Intézetének a most Várból kiköltöző Országos Széchényi Könyvtár keretében, a 2011-ben felszámolt 1956-os Intézet után hátramaradt Oral History Archívumot (OHA). Nagyon sokáig az intézet (és szellemi elődjei: a Göncz Árpádra bízott Történelmi Igazság Bizottság, valamint az egykori, brüsszeli Nagy Imre Intézet) a még élő, 20. századi eseményekben résztvevő egykori 1956-os forradalmárok, a korszakban nagy hatást gyakorló értelmiségiek és később az ún. „rendszerváltó értelmiség” tagjainak hosszabb, hangszalagra is vett memoárjait gyűjtötte.
2010 után az 1956-os Intézet volt a legelső a történeti intézmények között, amelyet a Fidesz új apparátusa megfosztott autonómiájától, ekkor az OHA és az intézet néhány munkatársa az OSZK-n belül kapott menedékhelyet.
Most, hogy felmerült, a Horthy-korszakot és általában az huszadik századi politikatörténetet Orbán Viktor rendszerének szája íze szerint bemutató Veritas Intézet megkaphatja ezt a gyűjteményt, a CEU keretein belül működő Blinken Oral History Archívum sürgős felhívást tett közzé honlapján, amelyben azt kéri a még élő interjúalanyoktól, vonják vissza hozzájárulásukat azok kutatásához.
Mint írják:
„Az 1956-os forradalom alatt és az 1989-ig tartó időszakban aktív ellenzékiekkel készített interjúkat egybegyűjtő, pótolhatatlan értékű Oral History Archívum nagyrészt a magyar Soros Alapítvány támogatásával jött létre. Az egykori Szabad Európa Rádió és a hidegháború történetének legfontosabb archívumaként a Blinken Nyílt Társadalom Archívum azt javasolja a még élő interjúalanyoknak, hogy – amennyiben erre jogi lehetőségük van – vonják vissza hozzájárulásukat a velük készített interjúk szabad felhasználására vonatkozóan.”
A fenti, látszólag iratmentő szándékot takaró felhívás kimenetele azonban bizonytalan is lehet, ugyanis az iratok jelenleg az Országos Széchényi Könyvtár tulajdonát képezik, tehát az akció célja maximálisan annyi lehet, hogy az interjúk továbbra is állami tulajdonban maradnak, viszont kutathatatlanná, „zárt anyaggá” válnának a hozzájárulások visszavonása után. Ennek értelmében még az is elképzelhető lenne, hogy a Veritas Intézet ezeket az anyagokat ugyanúgy megkapná, de még kutatói engedélyre sem hozhatná ki a kutatószolgálat senkinek.
Rév István, a Blinken OSA Archívum igazgatója a Mércének elmondta, a felhívásnak elsősorban morális okai voltak:
„Tisztességes ember nem adja a nevét ahhoz, hogy bármilyen dokumentum róla, avagy a környezetéből a Veritas Intézethez kerülhessen. […] Függetlenül attól, hogyan válik kutathatóvá, van hely, ahova az ember nem adja a róla szóló, vagy vele kapcsolatos dokumentumokat.”
– szögezte le Rév, aki az 1988-as, bős-nagymarosi vízlépcső ellen tiltakozó Duna Körről készített visszaemlékezés-csokor egyik interjúalanyaként maga is érintett az ügyben.
Veritas Intézet egyébként jelenleg főleg kutatókat foglalkoztat saját keretein belül, apró és szerényke iratgyűjteményéhez eddig kutatószolgálatot alig-alig tartott fenn, (az intézet honlapján csupán 5-6 levéltári alkalmazott van feltüntetve) és kérdéses hogy az átadott anyag milyen formában válhatna kutathatóvá.
Az intézmény vezetője, Szakály Sándor rendszeresen szerepel viszont a médiában a Horthy-kort, illetve a második világháború korát és a magyar csendőrség illetve tisztikar Vészkorszakban és az antiszemita törvények idején játszott szerepét relativizáló megjegyzéseivel.
Az 56-os Intézet OHA a magyar politika- kultúr- és eszmetörténeten belül is különösen a baloldal emlékezetének egyik fő forrásanyagának számít, személyes, elmesélt történetekkel, egyéni meglátásokkal, álláspontokkal gazdagítja minden, főleg az 1945 utáni történelmünkről szóló lényeges történeti kérdés megítélését.
Interjúkat tartalmaz több Nagy Imre-kormányban szolgáló miniszterrel és hozzátartozóikkal (Vásárhelyi Miklós, Donáth Ferencné, Rajk Júlia, Fischer József stb.), a Kádár-korszak fontosabb állami tisztségviselőivel, vállalatvezetőivel (Aczél György, Gáspár Sándor, Barcs Sándor stb.), illetve kiterjedt visszaemlékezés-csokrot tartalmaz az 1956-os munkástanácsok szervezőivel, résztvevőivel és hozzátartozóikkal is (Bali Mária, Bácsi József, Birinyi László, Dénes János) ugyanúgy, ahogyan az 1956-os értelmiség fő fórumának, a Petőfi Körnek a szervezőivel illetve hozzátartozóikkal (Bácskai Vera, Bohó Róbert, Hegedűs B. András). Emellett kiterjedt a rendszerváltó értelmiség körében készített interjúk tára is.
Ahogyan Tamás Gáspár Miklós, mai HVG-s cikkében fogalmazott, a ma megjelent, június 15-i hatállyal jogerőre emelkedő rendelet, amelyet maga Orbán Viktor írt alá, jól illeszkedik a 20. századi történelem Fidesz általi átírásának folyamatába, amelynek keretében például Nagy Imre mártír-miniszterelnök szobrát is eltüntették a Vértanúk teréről:
„[…] amikor eltüntetik szem elől Nagy Imre szobrát, s amikor pozitív előjellel megismétlik a Kádár-rendszer méltatlan és hamis vádját (amely szerint 1956 reakciós, nacionalista ellenforradalom volt), akkor nyíltan szakít a rendszerváltás legitimációs ideológiájával, amelynek történeti sarokpontja Nagy Imre újratemetése volt. Az idén lesz ennek a 30. évfordulója, amelyet az új pártállami agitprop nem 1956 és Nagy Imre, hanem 2010 és Orbán Viktor ünneplésére fog fölhasználni.”
A gyűjtemény igazából magába foglalja a magyar huszadik század szóbeli emlékezetének teljes egészét, több száz tétellel. Szerkezetileg a kilencvenes évek végének levéltári törvénykezése óta két nagyobb részre oszlik:
- az ún. Történeti Interjúk Tára, amely 1989-et megelőzően az egyetlen ilyen gyűjtemény volt,
- és az 1956-os Intézet „Oral History Archívuma”,
A most kiadott rendelet hatálya szerint utóbbi kerülne csak át a Veritashoz, míg előbbi helyzete ugyan ezek után bizonytalan, hivatalosan azonban továbbra is a most hat hónapra bezáró, költözködő OSZK része maradna.
Az 1956-os Oral History Archívum kutatóterme egyébként mai napi nem a Budavári Palotában, hanem a Dohány utca 74. szám alatt várja a kutatókat, tehát – a várbeli költözés legfeljebb csak minimálisan érintené magát a gyűjteményt, annak ezért inkább az OSZK átszervezése, és a kormányközeli történeti intézet érdekérvényesítése állhat a hátterében.
