Heinz-Christian Strache sok minden volt, mielőtt bukott politikussá vált volna: ifjú neonáci, önjelölt rapper, gyakori vendég orosz propagandacsatornákon, és Ausztria szélsőjobbos alkancellárja. Ő lett volna annak az élő példája, hogy Nyugat-Európában is kormányképes az orbáni politika, sőt: pártja lehetett volna az erőszakos szélsőjobbos mozgalmak belépője az európai mainstreambe.

A múlt héten közel teljes politikai megsemmisülésen átesett Strache a legjobb példája annak, hogyan válhat valaki  neonáciból teljesen vállalhatónak tartott európai politikussá – anélkül, hogy a gyakorlatban nagyon moderálná magát. Bár a Szabadságpárt (Freiheitliche Partei Österreichs, FPÖ) exelnöke folyton kikérte magának, hogy ex-neonácinak nevezzék, az évek alatt róla előkerült dokumentumok elég szépen mutatják, honnan érkezett a most már csak volt kancellárhelyettes (a Süddeutsche Zeitung pár éve rendszerezte is a bizonyítékokat).

Fotók bizonyítják, hogy a nyolcvanas években paramilitáris csoportokkal gyakorlatozott, és egy ideig közeli kapcsolatot ápolt a magát a Hitler-Jugend örököseként definiáló, német Wiking-Jugenddel.

Persze egy ideje már azon munkálkodik, hogy az egykor ex-nácik által alapított Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) ne csak fiatalosnak tűnjön („HC” Strache például előszeretettel kommunikált a választókkal rap-videókon keresztül) – de szalonképesnek is: rendszeresen hangoztatja például, milyen jó kapcsolatot ápol Izraellel, és azt is elfogadja, hogy Ausztria nem fog egyesülni Németországgal. A nagy felhördülés el is maradt, amikor 2017-ben a párt a kormánykoalíció részévé vált (pedig az ezredforuló idején még szankciókkal sújtotta az EU Ausztriát az Osztrák Néppárt és a szélsőjobb összeborulásáért).

A 2013-as kampányban Strache rappelésével hódított a Szabadságpárt

Ennek ellenére, összekacsintós náculásra még mindig rengeteg példa van a pártban – erre példa, hogy egykori elnökjelöltjük, Norbert Hofer többször kék búzavirágot illesztett a zakója gomblyukába, ami a 30-as években az illegalitásban mozgó osztrák nemzetiszocialisták ismertetőjegye volt. Emellett idén is több párttagtól kellett megszabadulni, amiért kiszivárogtak a náci-szimpátiájuk különféle bizonyítékai (pl. Hitler-idézetekkel teletűzdelt WhatsApp üzenetek), ráadásul az SOS Mitmensch NGO feltárta azt is, hogy az elmúlt években is nagyobb összegekkel támogatott a párt antiszemita kiadványokat.

A párt céljai is szélsőjobboldaliak – csak amióta a szomszédban a Fidesz kormányoz, könnyebben el lehet őket adni a fősodratú politika részeként. Ilyen például az erős rendpártiság, egy olyan jóléti állam utáni vágy, amelyből csak a valódi osztrákok részesülnek, vagy épp a homoszexuális kapcsolatok egyértelmű elutasítása. A tipikus FPÖ-választó 30 és 50 év közötti férfi – érettségivel nem rendelkezik, városban lakik, és vallásosnak tekinti magát.

A média

Az elmúlt években Strache számára valódi példakép lett Orbán – főleg a média terén tanult tőle sokat az FPÖ. Ezt a „Europe’s Far Right” kutatóprojekt is bemutatta:

az FPÖ mint kisebbik kormánypárt például rendszeresen vásárolt hirdetéseket a szélsőjobbos Info-Direkt magazinban (sőt, az FPÖ vezetése alatt álló minisztériumok is juttattak reklámpénzeket a baráti sajtónak), az alternatív jobbos lapok rendre vették át a megszállt nyugatról hazamenekülő magyarokat bemutató sztorikat.

Teret kaptak a médiában a Soros-tervről és Soros-hálózatról szóló sztorik is.

Miközben a szélsőjobb ügyes médiahasználata miatt a nagyobb bulvárlapok is egyre inkább hajtottak arra, hogy írásaik kompatibilisek legyenek valamelyest az FPÖ ideológiájával – ahogy arról a krone.at főszerkesztője is elismerte: ha Strache megoszt valamit a Facebookon, az 150 százalékkal dobja meg az olvasottságukat.

A szélsőjobbos sajtó és a párt közötti harmóniát bizonyítja az is, hogy Herbert Kickl belügyminiszter egy szélsőjobbos portál korábbi vezetőjét tette meg a minisztérium kommunikációs főnökévé. Az FPÖ ezen felül minden erejével azon volt, hogy kitiltsa a független sajtót a rendezvényeiről, miközben kiszivárogtak olyan belső dokumentumok is, amelyekből az derül ki, hogy a belügyminisztérium arra kérte a rendőrséget, hogy fogja minimálisra a kormánykritikus lapokkal való kommunikációját.

A Strache-botrány alatt elég nagy figyelem irányult a Kronen Zeitung bulvárlapra, amely a nevéhez hűen egyfajta királycsinálónak számított Ausztriában: becslések szerint minden negyedik ember olvassa. A másik befolyásos médium a közszolgálati ORF, amelyre kormányon szintén rászállt az FPÖ: azon túl, hogy a párt tagjai rendszeresen hergeltek a kritikus kérdéseiről híres Armin Wolf műsorvezető ellen, azt is fejükbe vették, hogy megreformálják a csatornát. Legfőbb céljuk az volt, hogy megszűntessék a csatorna függetlenségét biztosító előfizetési díjakat, és helyette az államháztartásból finanszírozzák – azaz politikai függőségben tartsák, hiszen ez a változás azt jelentené, hogy a közszolgálatnak a kormánykoalíció kedvében kellene járnia, ha továbbra is szeretné teljes egészében megkapni a működési költségeit fedező támogatást.

Strache és az oroszok

Az európai szélsőjobb és Oroszország kapcsolatát kutató Anton Sehovcov tavalyi könyvében kitüntetett helyet foglal el az FPÖ. Strache többször tűnt fel az orosz kormánypárti propagandamédiában, ahol elmondhatta véleményét a hanyatló nyugatról, a párt alternatív választási megfigyelői ellátogattak a Krímre, hogy legitimálják az ottani népszavazást, és a párt szponzorálta az évente megrendezésre kerülő bécsi „Orosz bált” is, ami elvileg az orosz kultúrát volt hivatott népszerűsíteni, de a gyakorlatban üzletemberek, diplomaták és politikusok találkozóhelyévé vált.

Ugyanakkor a szimpátia ellenére Strache pártjának nagyon sokáig nem sikerült formális kapcsolatokat ápolnia az orosz politikai vezetéssel – az orosz elit ugyanis túlságosan jóban volt az Osztrák Néppárt (ÖVP) tagjaival, és szoros kapcsolatot ápolt az osztrák Raiffeissen Bankkal is. Nem csoda, hogy Christoph Leitl, aki ÖVP-tagsága mellett az Osztrák Gazdasági Kamara vezetője is volt, gyakran szólalt fel az Oroszországot sújtó szankciók ellen.

Ugyanakkor 2016-ban változni látszottak az erőviszonyok: az osztrák elnökválasztás második fordulójába se a Néppárt, se a szocdemek jelöltje nem jutott be, ellentétben az FPÖ jelöltjével, Norbert Hoferrel. Sőt, egy ideig a közvéleménykutatások azt is mutatták, hogy az FPÖ a legerősebb párt az országban (ez vezette rá Sebastian Kurz akkori külügyminisztert – jelenlegi kancellárt – arra, hogy neki is a szélsőjobb felé kellene orientálódnia). Ennek hatására meg is született az együttműködési egyezmény az FPÖ és Putyin Egységes Oroszország pártja között. Hogy ez mennyire komoly együttműködéseket hozott a következő két évben, azt nehéz megmondani. Az európai titkosszolgálatok mindenesetre egyre kevesebb információt osztottak meg osztrák kollégáikkal, éppen attól félve, hogy az FPÖ befolyása alatt álló szervek illetékteleneknek adnák ki azokat.

Elég rossz példakép

„Európának át kellene vennie az osztrák modellt, ahol a jobbközép a jobboldallal működik együtt” – mondta Orbán Viktor magyar miniszterelnök az osztrák Kleine Zeitungnak, mielőtt Strachét fogadta volna Budapesten.

Ez az osztrák modell pedig azt is jelenti, hogy a hatalom holdudvarában ott nyomulnak mindenféle fasiszta szervezetek a maguk agendájával. Ezek egyike az Osztrák Identitárius Mozgalom, amelyet az egyik legerősebb új szélsőjobbos csoportosulásként tartanak számon Európában, és úgy tudni, volt rá példa, hogy erőszakosan lépett fel baloldali tüntetőkkel szemben. Nemrégiben azért kerültek a hírekbe, mert kiderült, hogy Brenton Tarrant, aki idén 51 muszlimot gyilkolt meg két mecsetben Új-Zélandon, 1500 eurót utalt Martin Sellnernek, a mozgalom vezetőjének. Sellner és az ausztrál leveleztek is egymással, és nyoma van annak is, hogy Tarrant autót bérelt Ausztriában.

A Tarrant-botrány után próbáltak ugyan valamelyest távolságot tartani, de Andreas Peham szélsőjobbkutató szerint az identitárius kapcsolatok a pártszervezet minden szintjén megtalálhatók. Strache például nyíltan vallotta meg szimpátiáját, amikor egy három évvel ezelőtti tweetjében így jellemezte őket, miután a mozgalom tagjai megrohamozták a színpadot egy Elfriede Jelinek-színdarab előadásán: „Az identitáriusok egy pártfüggetlen, nem-baloldali polgári mozgalom, amely a békés akcionizmusát (…) a baloldaliaktól kölcsönözte, akik az identitáriusokkal ellentétben sokszor erőszakosan cselekszenek. Ők egy nem-baloldali civiltársadalom ifjú aktivistái.” Képek jelentek meg arról is, ahogy Strache vezető identitáriusokkal ül egy asztalnál. De rengeteg példa van arra is, hogy az FPÖ és az identitáriusok tagjai együtt masíroznak, illetve, hogy vezető FPÖ-tagok előadnak identitárius rendezvényeken.

Kimondhatjuk tehát, hogy az FPÖ nem más, mint a nyíltan extrém, erőszakos szélsőségesek belépése a mainstream politikába.

Strache botránya ugyan egy kicsit kifogta a szelet a vitorlájukból – már amennyiben a kormányzásból való kihullásukra gondolunk. Lehet, hogy ezzel egy kicsit megakad a szélsőjobbos populisták előretörése is Európában – hiszen mindez rávilágít, hogy ezek a szabadszájú, radikális megoldásokat kínáló pártok sem riadnak vissza a „régi” elit piszkos játékaitól – de hosszabb távú hatást ettől önmagában nem várhatunk.

Az Euronews például azt írja, szakértők szerint a választási eredményben nem nagyon fog meglátszani a balhé hatása, hiszen a párt támogatói kitartanak az FPÖ mellett, és ugyanezt mutatja a Research Affairs közvéleménykutató napokban végzett mérése is, amely szerint továbbra is 18 százalék szavazna most rájuk – a botrány önmagában csak öt százalék pontos visszaesést hozott.