A Tanácsköztársaság a Kádár-korban is az a rokon volt, aki a mi vérünk ugyan, de azért jobb, ha családi összejöveteleken nem jön ki a szobájából. Bukása ugyanis cáfolta a történelmi szükségszerűség tételét, míg radikális társadalompolitikája és forradalmi hevülete a kádári konszolidáció reformjainak közvetett kritikájaként jelent meg.

Az ötvenedik évforduló kapcsán, 1969-ben, ugyanakkor valamilyen formában mégiscsak meg kellett emlékezni a történelmi eseményről, amelyet a szocialista Magyarország kormánya történelmi előzményének tekintett.

Ebben a kontextusban született az Agitátorok, Sinkó Ervin Optimisták című regényének filmes adaptációja.

A filmet gyorsan dobozba zárták, nyilvános vetítése ez időszakban nem lehetett; az ‘56-os áthallások, a reformkommunizmus kritikája, valamint a marxista-leninista elmélet és a valós politikai cselekvés közötti ellentmondás tematizálása az Új Gazdasági Mechanizmus liberalizálódó kultúrpolitikájának is sok volt.

Ma még inkább félve nyúlunk a tárgyhoz, nehogy megsértsük a populista autoriter hatalom érzékenységét, amely a 20. századi magyar történelem egyik legnagyobb társadalmi kísérletét pusztán tömeggyilkosságként aposztrofálja. Persze a budapesti baloldali szubkultúrában egy-egy elszigetelt esemény próbálja újrakontextualizálni a Tanácskormány politikáját, és publikációk sora ígéri az események objektív leírását, de kétség nem fér hozzá, hogy Magyar Dezső, Bódy Gábor és a film szereplői az 1969-es emlékév kapcsán jóval személyesebben, szenvedélyesebben közelítették meg és értékelték az 1919-es eseményeket, mint bárki azóta. Saját kritikájukat, pozíciójukat, a globális ‘68 közepette mélyen hallgató Magyarország értelmiségi dilemmáit vitték vászonra.

Vajon 2019-ben mit mond nekünk egy film, amely már 1969-ben sem 1919-ről szólt? Jelenthet-e bármit a mai Magyarország baloldalának egy olyan szellemi termék, amely a Tanácsköztársaságot, annak elméleti dilemmáit és történéseit a fiatal reformkommunisták, anarchisták, korabeli ellenzéki baloldali értelmiségiek szemüvegén keresztül láttatja?

Az Agitátorok című filmről számos filmelméleti írás született. Ezek közül érdemes kiemelni Vasák Benedek Balázs 1998-as cikkét, amely a filmet az újhullám filmnyelvi hagyománya és a messianisztikus kommunizmus egyedülálló ötvözeteként írja le, vagy Schubert Gusztáv írását, amely a ‘68-as magyarországi események és filmes reprezentációk kontextusába ágyazva értékeli (a rendszerváltó értelmiség pozíciójából kérve számon rajta a Kádár-rendszer kritikájának hiányát).

Utóbbira reagálva írja meg Kádár Anna Többszörös szerepek című esszéjét, amely többek között megvilágítja a filmi szerepek sokrétűségét, tisztázza a lelkes néző detektív ösztöneit felkorbácsoló mozzanatokat („Ki kicsoda valójában? Ha ő a Cserny Jóska, miért lövik hátba, mikor a valóságban felakasztották?”), valamint értékes interjúrészletekkel gazdagítja a film keletkezéstörténetére és az alkotók intencióira vonatkozó nézői sejtéseket.

A továbbiakban e megközelítéseket kiegészítve, három aspektusból vizsgáljuk az idén 50 éves filmalkotást: a történelmi újrajátszás (re-enactment) mechanizmusa; a hatalom és ellenállás reprezentációja; valamint a nőábrázolás (illetve annak hiánya) szempontjából.

Magyar Dezső azzal, hogy az Agitátorok főbb szerepeit a korabeli underground figuráira osztja, hogy gazdagon él archív felvételek, és eltérő konnotációjú hanganyagok (Rolling Stones, Egmont-nyitány) beemelésével, erősíti a különböző történelmi idősíkok jelenlétét, így egyszerre emeli univerzális (időtlen) kérdésekké a filmben megfogalmazottakat, és mégis érzékelteti a pozíciók és cselekvési stratégiák történelmi meghatározottságát, kötöttségét. Mindez szépen rímel Sinkó Ervin gondolkodására. Regényei és önvallomása, a Szemben a bíróval alapján elmondható, hogy Sinkó jól tudta, milyen erősen kondícionálja a történelmi kontextus az értelmiségi gondolkodást, tudományt és politikát, és milyen erősen gyökerezik a radikális politikai cselekvés akarása az egyes ember személyes és társadalmi életútjában – „A történelem mi magunk vagyunk”, mondja a film.

Ahogyan tehát cselekszünk, és amit tudunk, ugyanazoknak a társadalmi folyamatoknak a terméke, amelyek a körülöttünk lévő valóságot létrehozták. Ennek kifejeződéseként a filmben egyszerre látjuk a Tanácsköztársaság funkcionáriusait, illetve Földes László „Hobót”, Révai Gábort vagy St.Auby Tamást őrlődni a történelem fogaskerekei között – de a film hatására akár arra is ráeszmélhetünk, hogy a magunk mindennapi cselekvéseit hogyan határozza meg a pozíció, amit a rendszer éppen nekünk rendelt.

Szereposztásának specifikussága miatt, illetve a fent leírt pozíciókeresés és definiálás hangsúlyossága kapcsán nemcsak újhullámos regényadaptációként, vagy történelmi filmként vizsgálhatjuk az Agitátorokat, hanem történelmi újrajátszásként, vagy re-enactmentként is, mivel Magyarék szerep- és történetkezelése sok hasonlóságot mutat ezzel a kétezres évek elején a képzőművészet területén elterjedt műfajjal.

A re-enactmentek közös vonása, hogy egy történelmi helyzet vagy társadalmi szituáció dramatizálását olyan szereplőkkel végeztetik el, akik valamilyen módon érintettek az újrajátszott történetben, illetve folyamatos az áthallás az eljátszott történelmi helyzet és a szereplők aktuális pozíciója között. Az újrajátszás során a kollektív és a személyes emlékezet és tudás egyvelege teremti meg a hivatkozott esemény (jelen esetben a Tanácsköztársaság) mélyebb megértésének és aktualizálásának lehetőségét.

Ezzel a módszerrel dolgozott például Peter Watkins a La commune-ben, amely az 1871-ben kikiáltott, két hónapon át fennállt párizsi köztársaságot idézte meg a legkülönbözőbb társadalmi státusú civilek bevonásával, vagy Jeremy Deller The Battle of Orgreave-je, amely az 1984-es nagy dél-yorkshire-i bányászsztrájk Margaret Thatcher végső győzelmét hozó leverését játszatja újra az egykori szereplők (rendőrök és bányászok) bevonásával, újbóli szembesítésével.

Mindkét projekt a hatalommal szembeni ellenállás, a baloldali önszerveződés bukását dolgozta fel, valamint reflektált a hivatalos történetírás (a média) manipulatív, a mindenkori elnyomó hatalmat kiszolgáló vonásaira.

Ugyanebből a szempontból említhető az Agitátorok után 4 évvel (Petőfi születésének 150. évfordulójára) készült Petőfi ‘73 (rend.: Kardos Ferenc) című film, amelyben középiskolások aktualizálják az 1848-as események forradalmi hevületét és cselekvési dilemmáit. A történelmi idősíkok itt is keverednek: a jelmezek és díszletek erősítik a ’68-as áthallásokat, a kádári konszolidáció kritikája éppoly markáns, mint az Agitátorokban, ráadásul az alkotók mindezt egy formálódó, pozícióját kereső társadalmi csoporttal viszik színre. A filmben a maoista Orfeo csoport tagjai képviselik a polgári forradalom radikális táncsicsi kritikáját.

Az újrajátszás metódusát esetünkben annak a kritikai pedagógiai tételnek az eszközeként gondoljuk el, miszerint a nevelés elsődleges célja felismertetni az egyénnel osztályhelyzetét, társadalomba-vetettségének körülményeit, és a felismerés mentén cselekvésre sarkallni. Az Agitátorok dialógusai például a kicsit poros ortodox marxista nyelvezet ellenére képesek az újrajátszás gesztusán keresztül plasztikussá tenni a szereplők jelenkori (és mindenkori) tétjeit, dilemmáit (cselekvés vs. elmélet; a tömegek materiális igényei vs. radikális társadalmi változás; populizmus vs. Igazmondás; konszolidáció vs. permanens forradalom).

Magyar Dezső másik jelentős alkotása a Büntetőexpedíció (1970), amelyet ritkán vetnek össze az Agitátorokkal, pedig erős diptichont alkotnak együtt. Az 1913-ban játszódó Büntetőexpedíció története röviden a következő: a monarchia egyik hadnagyát halálos lövés éri egy szerb faluban. A merénylet következtében beindul a megtorló gépezet, egy századnyi katona indul meg az áruló falu felé. A hosszú menetelés közben a faluban egy magányos lázadó egzaltáltan készül a fogadásukra, a falu népe pedig engesztelő körmenetet tart. A faluba megérkező katonák az ellenük támadó lázadót megölik, a falut pedig felégetik.^[2]

Míg az Agitátorok ritmusát a folyamatos beszéd, a szereplők körkörös, állandóan kérdező önreflexiója adja és lépten-nyomon az új rend szervezetlenségével szembesülünk, addig a Büntetőexpedíció feszült némasággal teremti meg a hatalom és lázadás esztétikáját, a hegemónia tökéletes működését.

Az Agitátorok esszéista szerkesztésében tetten érhető annak a marxista tételnek filmnyelvi kifejeződése, miszerint forradalmi elmélet nélkül nincs forradalmi gyakorlat; hiszen ha a hatalom minden mozdulatát magunkávé tettük, akkor csak a beszéden és az elemzésen keresztül lehet lebontani berögzült, a hatalmat fenntartó reflexeinket. Tehát míg a forradalom szükségszerűen szószátyár, addig az elnyomás szavak nélkül is boldogul, döntései és eszközei természetesek és megkérdőjelezhetetlen.

A Büntetőexpedíció lázadójának üvöltése ezért tűnik komikusnak a katonák szervezettségével összehasonlítva, csakúgy, mint az Agitátorok egyes jeleneteiben a Lenin-fiúk csetlés-botlása, vagy az állandó rohanás gesztusa. A Bűntetőexpedícióban a militáns hatalom nem rohan, megfontoltan és biztonságban végzi a dolgát, a büntetés (bosszú) pillanatában is emberarcú; például képes eljátszani a nagyvonalúságot, amikor a lázadó falu lakóit nem, csak éppen minden tulajdonukat pusztítja el.

Magyar Dezső ugyanakkor az ellenállás vehemens félrecsúszott mozdulatait, fegyelmezetlen bőbeszédűségét nem teszi igazán nevetség tárgyává; mindkét film esetében az elszánás komolysága nemesíti meg az esetlen forradalmár tetteit. A Büntetőexpedícióban a montázs filmnyelvi eszközével emeli a magányos lázadó bukását világforradalmi jelentőségűvé, az  Agitátorokban pedig ugyanígy az archív felvételek használata köti össze a Tanácsköztársaság meg nem válaszolt kérdéseit a mindenkori forradalmak dilemmáival.

Ha valaki olvasta a film alapjául szolgáló regényt, az Agitátorok megtekintése után maradhat benne némi űr; elég ironikusnak hat, hogy az Optimisták egyik központi figurája, Czinner Erzsi, a filmben szinte egyáltalán nem jelenik meg. A három (beszélő) női karakter kilétét homály fedi, Erzsit is csak betegségének megidézése miatt tudjuk biztosan beazonosítani. A női szerepeket Keserü Katalin, Semjén Anita és Szilágyi Anna játszák. Mindannyian kapnak fontos mondatokat (ráadásul Keserü nyilván nem véletlenül Rosa Luxemburgtól idéz mielőtt hulláját kihúzzák a Dunából), jelentőségük mégis összemérhetetlen Sinkó regényben szereplő nőkével.

Ugyanakkor talán mégsem baj, hogy a filmben nem lett domináns a két világháború közötti kommunista regény nőábrázolása, amelyre vonatkozóan Szolláth Dávid doktori dolgozata adhat fogódzókat. Szolláth a korabeli szereplők kommunista megtéréstörténetét a kommunista aszketizmus esztétizálásaként elemzi, ahol az élet örömeit a politika oltárán feláldozó aktivista képe kerül piedesztálra. A női szereplők elemzése során arra jut, hogy azok jellemzően vagy a nekik rendelt gondoskodó munka miatt válnak kommunistává (Palagéja Makszim Gorkij Anya című regényében, vagy Rózsáné Déry Tibor Bejezetlen mondatában), tehát vagy az anyai ösztön politizálja őket, vagy pedig egyedülálló, az érzelmeiket és a szexualitást az ügy érdekében elnyomó fiatal kommunisták, akik példaként szolgálnak a férfi főszereplő számára.

Az Optimisták Czinner Erzsije, vagy a Befejezetlen mondat Krausz Évája ugyanakkor nem csak példa a férfi beszélő számára. A férfi a velük való érzelmi kapcsolatban és szexuális viszonyban érezheti egésznek privát és politikai életét, így kommunistává válásának folyamata lényegében rajtuk keresztül teljesedik ki.

A női beszélők hiánya az Agitátorokban tehát lehet több mint zavaró, mégis sokkal kevésbé problematikus, mint a kommunista messianizmus öntudatos nyereménylányai, akik a férfi politikai lényének integritását hivatottak szolgálni.

Végezetül be kell látni, hogy az Agitátorok nem könnyen emészthető film, kiáltványszerűsége, túlzott intellektualizmusa előtt a mai néző is olyan értetlenül állhat, mint a film egyik legfontosabb jelenetében az ellenforradalmi szervezkedésen rajtakapott fiatal ludovikások Jézus és a Nagy Inkvizítor példája előtt: „Akkor most mi van, menjek és csókoljam meg Kun Bélát?”

A mai fiatal újbaloldali közegnek a film marxista nyelvezete inspiráló lehet ugyan, de a dilemmák alkalmasint nehezen átélhetők az eredeti anyag ismerete nélkül, így, hasonlóan a filmbeli pedagógiai kísérlethez (a Karamazov testvérek egyes részleteinek dramatizálása és szövegelemzése) a film alkotóinak komolyan vett nevelő és társadalomformáló szándéka is célját téveszti. Erről a filmről beszélni kell, talán ugyanolyan keretek között, ahogy annak idején a Balázs Béla Stúdió elképzelte: társadalmi forgalmazás formájában.

Jelen szöveg apropóját persze a film 50. évfordulója adta. Valahogy az évfordulók rabjai vagyunk, kollektív emlékezetünket a kerek évszámok misztikájában tudjuk igazán működésre bírni. A Tanácsköztársaság 100. emlékéve kapcsán itt-ott beszélünk 1919 történelmi jelentőségéről, felforgató gesztusairól és tanulságairól, újranézünk más évfordulók által inspirált kulturális termékeket, pedig nyilván nemcsak ötven évente kellene elővenni ezt a 133 terhes napot, hanem, belsővé téve eredményeit és hibáit, bűneit és erényeit, valahogy újra kéne játszanunk, hogy hiszünk valamiben.