Amikor a politikáról gondolkodunk, azt politikai realitások keretezik. A választási rendszer adottságai között politikai realitás, hogy az ellenzék csak akkor győzhet, ha egy jelöltet állít a Fidesz jelöltjével szemben. Politikai realitás az is, hogy oligarchák kezében van a média többsége. Ezek és még számos gondolat keretezi azt, hogy miről gondolkodunk amikor a közösség ügyeinek intézéséről gondolkodunk.

De vajon ezek ténylegesen a közösség ügyei? A politikai realitások, amik keretet adnak a politikai gondolkodásnak és politikai cselekvésnek vajon azt segítik elő, hogy megoldódjanak az ügyeink, vagy inkább nehezítik ezt?

Ha a politikai realitások közepette gondolkodunk arról, hogyan lehet jobb az egészségügy helyzete, számos dolgot azonnal ki kell zárnunk. Tudjuk, hogy nem fognak sose kiríni népszavazást a kérdésről, vagy le kell váltani a kormányt, vagy meggyőzni arról, hogy jó irányba változzon a helyzet. Tervet kell lerakni, méghozzá olyat, amit az egészségügyet elfoglaló orvosbárók és egyéb, a változásban ellenérdekelt szereplők is elfogadnak majd. Figyelembe kell venni a költségvetési szempontokat és az egészségügy mostani állapotát.

Csakhogy ha ezeket a politikai realitásokat mind figyelembe vesszük, akkor biztosan nem fog olyan rendszer születni, amivel elégedettek lennénk.

A mai magyar politikát sok politikai realitás tartja fogságban, de a leginkább az Orbán Viktor nevű realitás. A kormányoldalon minden a hatalom megtartása érdekében épül fel, és ennek a hatalomnak a központja Orbán. A kezdeményezést megöli, hogy minden szereplő, legyen az oligarcha, Fidesz-tag, állami intézményben vagy önkormányzatban dolgozó, a cselekvésének mozgatórúgója az a politikai realitás, hogy mit gondol a főnök, aki adja a pénzt, a hatalmat, az ő szempontjából ez elfogadható. Elfogadható pedig az lesz, amely a hatalom megőrzése szempontjából a legjobb megoldás. A lojalitás és a függés egyszerűen megbénítja a kezdeményezést.

Az ellenzéki oldalon pedig minden cselekvés Orbán Viktorhoz van igazítva, minden cselekvés célja az ő leváltása (legalábbis a szavak szintjén és a választóknak mutatott cselekvés szintjén). Ez pedig egy olyan hamis politikát eredményez, amelyben csak másodrendű a közösség ügyeinek intézése, hiszen az ellenzék elfogadja azt a realitást, hogy csak akkor működhet jobban az ország ha leváltják Orbánt.

Ezt a két Orbántól való függőséget pedig még egy politikai realitás köti gúzsba: a túlélésé. Minden politikai szereplő, nem csak ma, hanem minden korban szeretne erősödni erőforrásokat gyűjteni, szeretné növelni a hatalmát. Nem meglepő ez, bárki, aki politizál, azért teszi ezt, hogy elérje céljait, ahhoz pedig hatalom, szavazatok, tüntetők, legitimitás, és az ehhez szükséges pénz és más erőforrás birtoklása kell.

Pontosan ezért még inkább senki sem fog kockáztatni, őrzi saját politikai pozícióit, próbál újakat szerzeni, betartja a politikai realitás törvényszerűségét.

Csakhogy ezeknek a realitásoknak már semmi köze nincsen a közösség ügyeihez. Az Orbántól és a túléléstől való függés, úgy alakítja át a politikailag aktív közösségeket, hogy idő és energia már nem juthat arra, sőt sokszor pont ellentétes a politikai realitással, az ország jobbá tétele.

Ezért van szükség megszabadulni a politikai realitásoktól, szükség lenne álmodozni és cselekedni. Merni álmodni egy jobb igazságosabb és tisztességesebb országot, és szembe menve a politikai realitásokkal elkezdeni azt építeni.

Érdemes lenne végiggondolni, hogy milyen realitások béklyózzák meg a közéletet, és azok hogyan kerülhetőek ki. Nyilván ez nem azt jelenti, hogy nem kell elmenni szavazni, vagy ki kell vonulni a politikából, épp ellenkezőleg.

De azt se jelenti, hogy ezeknek a politikai realitásoknak a mentén kell új utakat keresni. A bojkott, vagy egy Puzsér Róbert-szerű szereplő is pontosan azok között az egyértelmű realitások között vergődik, az Orbán Viktorhoz való viszonyrendszerben képzeli el magát. A bojkott is az orbáni oligarchaállammal szemben próbál megoldást találni, és Puzsér Róbert is azért akar új centrumot létrehozni, hogy máshogy pakolva az ellenzéki szavazókat érjen el valamiféle rendszerváltást. De ezek az akciók vagy lehetőségek is pontosan beleragadnak a politikai realitásokba.

Valahogy gondolkodni lenne érdemes, átgondolni és újradefiniálni a közösséghez és a politikához való viszonyunkat, mindezt a politikai realitáson kívül. Aztán amikor ebből cselekvést építünk, stratégiát építünk, akkor már szükség van a politikai realitások végiggondolására, de ma úgy tűnik, egyetlenegy verzió sem fog sikerre vezetni, ami a politikai realitásokból kiindulva akarja megváltoztatni ezt az országot egy jobb irányba.