„Igazságtételre van szükségünk, addig nem nyugszik a lelkünk, amíg nem lelünk igazságra”
– mondta vasárnap egy koszovói albán nő a Pristinától 20 kilóméterre fekvő Babimoc (szerbül Babin Most) falu egy elhagyatott házának udvarában, azon a helyen, ahol éppen 20 évvel ezelőtt szerb rendőrök megerőszakolták.
Vasfije Krasniqi Goodman tavaly novemberben beszélt először nyilvánosan arról, mit élt át 16 éves korában, a délszláv háború egyik legkegyetlenebb fejezeteként számon tartott, a Koszovó Autonóm Tartomány felkelői ellen indított szerb offenzíva idején.
Krasniqi Goodman az első, aki az ellene elkövetett erőszakról a nyilvánosság előtt beszél, holott a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (KFH) elleni ellentámadás során szerb katonák, félkatonai szervezetek tagjai és rendőrök több ezer nő, férfi és gyermek ellen követtek el szexuális erőszakot.
Az áldozat a háború után – számos sorstársához hasonlóan – az ENSZ koszovói missziójához és az EU koszovói jogállamisággal foglalkozó missziójához fordult, sikertelenül. 2014-ben Koszovó Legfelsőbb Bírósága is felmentette a két korábbi rendőrt, akit Krasniqi Goodman megerőszakolásával vádoltak.
Az Amnesty International 2017-es jelentése arról ír, hogy a szexuális erőszak-esetek elkövetői közül csupán néhány ellen emeltek vádat.
Tavaly novemberi rádióinterjújában Krasniqi Goodman arról beszélt, megerőszakolása után évekig saját halálát kívánta, mert nem tudta elképzelni, hogy tud túljutni az erőszakkal járó fájdalmon és stigmán. A rádióinterjú tabudöntőnek bizonyult, Koszovóban társadalmi párbeszéd indult a háború során elkövetett nemi erőszak-sorozatról, nem sokkal később a koszovói különleges ügyész is újraindította a vizsgálatot Krasniqi Goodman ügyében.
Az Egyesült Államokba emigrált Krasniqi Goodman vasárnap azt is elmondta, hogy az összes nő nevében beszél, akit szerb katonák a koszovói háború idején megerőszakoltak.
Azzal kapcsolatban nincsenek megerősített statisztikák, hogy hányan lehettek szexuális erőszak – nemi erőszak, sterilizáció, prostitúcióra kényszerítés stb. – áldozatai, de kutatók szerint bizonyosan több ezerre tehető az áldozatok száma.
Egy koszovói civil szervezetnek már 280-an (túlnyomó többségében albánok és néhány koszovói roma nő) beszéltek az erőszakról, amelyre kutatók szerint szisztematikusan, az etnikai tisztogatás szerves részeként került sor: minden olyan helyszínen, ahol a férfiakat meggyilkolták és a házakat felégették, nők, fiatal lányok– és olykor a férfiak – elleni szexuális bűnycselekményekre is sor került. A rémtetteket általában számos lakos kínzása és elhurcolása kísérte.
A koszovói albánok elleni etnikai tisztogatására 20 éve, 1998-ban és 1999-ben került sor, a Koszovói Felszabadítási Hadsereg gerillái ellen indított szerb támadásra válaszként indított NATO-bombázás idején.
A szerb offenzívát megelőzően a KFH gerilla-módszerekkel vívott harcot a tartományt felügyelő katonai rendőrség egységei ellen, majd szerb csapatok válaszként erőteljes ellentámadásba kezdtek a koszovói területeken tartózkodó, feltételezett KFH-szimpatizánsokra vadászva. Az albán falvakon végigsöprő kivégzések nyomán a KFH támogatottsága és tagsága megnőtt, aminek következtében 1998 nyarán a rosszul felszerelt csapatok támadásba kezdtek, hogy stratégiai fontosságú területeket ellenőrzésük alá vonjanak.
Az offenzíva katonailag nem volt sikeres, a szerb csapatok hamar visszaszerezték az ellenőrzést a régió felett, a fegyveres harcok azonban a nemzetközi politikai színtéren meghozták gyümölcsüket: 1999 márciusában a NATO 78 napig tartó bombázásba kezdett Szerbia területén. (A légicsapások során Magyarország, közelebbről a taszári NATO-bázis stratégiai jelentőségű volt a NATO-csapatok számára.) A szerb csapatok végül kénytelenek voltak visszavonulni, ami előkészítette a koszovói terület NATO- és ENSZ-csapatok általi megszállását, majd Koszovó 2008-as – máig csak részben elismert – függetlenségét.
