Nem tesz boldoggá a hasonlat, de ahogy olvastam, hogy két nappal a választások után a leszálláskor darabokra tört az izraeli holdszonda, nyomban az izraeli baloldal jutott eszembe. Közel hárommilliárd forint, több millió kilométer út és nem maradt más, mint törmelék.
Baloldali szemmel jó hír lehetne, hogy az egykor domináns izraeli Munkáspárt a maga 4.4% százalékával meglepő magabiztossággal vette a 3.25%-os küszöböt. Csak épp hozzá kell tenni, hogy ezt a küszöböt az elmúlt húsz évben fokozatosan emelték 1%-ról a jelenlegi szintre, és ezzel az MSZP-t is felülmúló süllyedéstechnikával a Munkáspárt eredményének görbéje a következő választáson óhatatlanul keresztezni fogja az emelkedő küszöb görbéjét.
Avi Gabbay pártelnök remélhetőleg rövid regnálása fontos vonatkoztatási pont lesz az arról szóló akadémiai vitában, hogy mennyire okos egy magát nemrég még jobboldalinak valló, a párthoz újonnan csatlakozott üzletembert Izrael legnagyobb hagyományú baloldali pártjának elnökévé választani.
Ha egy választási eredmény első pillantásra nehezen értelmezhető, mint a jelen esetben volt kedd este, akkor általános tapasztalat szerint azt kell nézni, hogy hol ünnepelnek, és hol szomorkodnak (vagy legalábbis szkeptikusak) a szereplők, mert sokszor valamilyen kiszivárgott információ határozza meg a hangulatot. Izraelben kedd este ez azonban teljesen félrevezető lett volna.
A legnagyobb kormánypárt, a Netanjahu által vezetett Likud főhadiszállásán a választás estéjén nagyon óvatos hangulat uralkodott, komoly politikus nem nagyon akart nyilatkozni, és a vezér maga jóval éjfél utánig váratott magára, mielőtt kihirdette az akkor még ingatag választási győzelmét.
Nagyon úgy tűnt, hogy maga is kételkedik benne, ami mindig jó jel, mert addig van demokrácia.
Miközben a Times of Israel angol nyelvű hírportál a Likud tábor hullámvasút-jellegű éjszakájáról tudósított, Netanjahu fő kihívóinál, a Kék-Fehér centrista választási koalíciónál ünneplés zajlott. Nem tudni, hogy a kitörő örömben mekkora szerepet játszott az a tudat, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint a Kék-Fehér miniszterelnök-jelöltje, a nyugdíjazott tábornok és vezérkari főnök Beni Gantz legjobb kilátása az, hogy az e téren nem túl magas izraeli mércéhez képest szokatlanul nagy ellenzéki frakció vezetője lehet. E siker értékéből némileg levon, hogy nulla tapasztalata van a parlamenti munkában (és sok öröme sem lesz benne), a frakciójában lesz egy pár erős szerepre váró egó, meg különben is, nem ez volt a cél.
Egyfelől. Másfelől: 16 éve fordult elő utoljára olyan, hogy Izraelben egy kormánypárti (!) frakció akkora bizalmat kapott a választóktól, mint az ellenzékbe szoruló Kék-Fehér most, és ilyen erős ellenzéki frakció Izraelben legutoljára 30 éve, 1988-ban volt. Figyelembe véve, hogy Beni Gantzék 26%-a némi költői túlzással a semmiből jött, ez egy imponáló eredmény. Egy fegyelmezett, összetartó ellenzéki frakció egy népszerű vezetővel ebből a helyzetből potenciálisan sokat ki tud hozni.
Az izraeli flotta tengeralattjárói ugyanis tele vannak olyan békaemberekkel, akik (vélelmezhetően) csak azért tudnak szolgálni, mert a Netanjahu-kormány több tengeralattjárót vett, mint amennyire az izraeli flottának szüksége volt. Aminek elsősorban a járműveket gyártó ThyssenKrupp német nagyvállalat részvényesei örültek, nem utolsósorban pedig, vélelmezetten Netanjahu (egy másik cégen keresztül) és unokatesója.
A békaemberek pedig napi szinten emlékeztetik az amúgy nyíltan jobboldali érzelmű főügyészt, Avichai Mandelblitet, hogy az egyre sűrűsödő és eredményes korrupciós nyomozások ellenére már nagyon régóta húzódik az ügyészségi vádemelés Netanjahu ellen.
Bár semmi sem borítékolható, Mandelblit erre vonatkozó februári bejelentése óta erősen valószínűsíthető, hogy a vádemelés elkerülhetetlen, és az eddigi precedens nélküli helyzet Brexit-jellegű alkotmányos válságot eredményezhet az izraeli politikában. Egy ilyen esetben bőven elképzelhető, hogy a Netanjahuval eddig szimbiotikusnak tűnő kapcsolatban élő koalíciós partnerek közül lesz olyan, aki hirtelen felfedezi a kapcsolat parazitikus jellegét, és új partnert keres majd.
Ahogy a brit példa mutatja, egyáltalán nem mindegy, hogy egy ilyen helyzetben mennyire tekintik kormányzóképesnek a vezető ellenzéki erőt. E tekintetben Gantz jó esélyekkel indul, nem utolsósorban a Kék-Fehér jó választási szereplésének köszönhetően.
Netanjahu váratlanul erős győzelmével az izraeli választók nem könnyítették meg Mandelblit főügyész helyzetét, akinek eddig is nyomós politikai és jogi megfontolások között kellett lavíroznia. Most pedig egy éppen a nép által sorozatban negyedszerre megerősített kormányfő ellen kell eljárnia, akivel ráadásul, minimum nagy vonalakban, politikailag hasonlóan gondolkodik (hiába próbálja Netanjahu baloldali „összeesküvésnek” beállítani az ellene folyó eljárást).
Politikai elemzői szemmel az események egyik legszembetűnőbb tanulsága, hogy mindkét vezető erő arra törekedett, hogy a választás egy Netanjahuról szóló népszavazás legyen. Ami a jelen helyzetben magába foglalja az egész ország által ismert korrupciós kérdést is – és ebben sikeresek voltak. A Likud ugyan egy hajszállal erősebb lett (kb. 0.3% és egy mandátum), de az utolsó hetek közvélemény-kutatásaihoz képest a Kék-Fehérek is a vártnál jobban szerepeltek.
Igazság szerint a jobboldali és közép-bal blokkok közötti, 65-55 fős előny a jobboldal javára nagyjából a már hetek óta mért közvélemény-kutatás eredményeknek megfelelően alakult. A váratlan elem leginkább az volt, hogy a két nagy formáció az adott oldalon belül ilyen erősen lenyomta a kicsiket, aminek köszönhetően mindketten győztesnek érezhették magukat.
A kicsik – és immár a teljes baloldalt ide kell sorolni – jobban jártak volna, ha a választók konkrét témákra és ideológiákra koncentrálnak és nem a vezéregyéniségekre.
Baloldali szemmel a rossz hír az, hogy az ellenzéki tömbben a baloldaliság már csak nyomokban található meg, de öröm az ürömben, hogy minimálisan megvan az esélye annak, hogy erős ellenzéki alternatíva álljon szemben Netanjahu újfent megerősített, de nem megbonthatatlan rendszerével szemben.
Azért legfeljebb egy esélyről van szó, mert az izraeli politikában a frakciók és a mögöttük álló koalíciók és táborok hírhedten törékeny dolgok, és Beni Gantz e téren nem rendelkezik semmilyen gyakorlattal. A hadseregben ritkán kellett sajtónyilvánosan kezelnie az egomán mellékszereplőket, a politikában ez lesz az egyik legfőbb feladata.
Azáltal, hogy a választók relatív többsége a bizonyítékok nyomasztó súlya ellenére Netanjahu mellé állt (és ha a Netanjahut támogató kisebb pártokat is számítjuk, akkor a választók többsége a miniszterelnököt támogatta),
az izraeli politika az illiberális demokrácia egyik állatorvosi lovává lépett elő: meddig igazolhat a demokratikus választói akarat nyilvánvaló jogsértéseket? Felülírhatja a korrupció törvénysértő jellegét, ha a választók kvázi utólagosan rábólintottak?
És akkor még nem esett szó a kisebbségek elleni uszításról, a társadalom politikai haszonlesésből történő megosztásáról, olyan klasszikus baloldali kérdésekről nem is beszélve, mint a társadalmi egyenlőtlenségek, amelyek Izraelben erősen nőnek – anélkül, hogy az olló alsó végében elhelyezkedők ezért jelentős számban megorrolnának a kormányra vagy balra fordulnának.
Magyarországhoz hasonlóan Izrael is izgalmas terep marad, és Magyarországhoz hasonlóan Izraelre is illik az állítólagos kínai átok, az „Élj izgalmas időkben!” Végül Magyarországhoz hasonlóan Izraelben sem látszik a jobboldali populista alagút vége, de legalább látszik, hogy egy alagútról van szó, és nem egy kijárat nélküli labirintusról.
Egyelőre még mindig a választókon fog múlni, hogy berobbantják-e az alagutat, ezzel elzárva a következő generációk számára a kiutat, vagy úgy döntenek, hogy újra megerősítik annak jogállami pilléreit.
