Januárban elkezdődött a nemzeti konzultáció. Hogy hol? Franciaország-szerte! Hogy miért? Mert a korábban oly’ magabiztos, rendíthetetlen, már-már küldetéstudatos Macron elnök hatalmát megrengette a „sárgamellényesek” lázadása.

Levelet is küldött népének az elnök, hangsúlyozva, hogy megérti őket, megérti a dühüket. Vannak, lesznek valódi vita-fórumok is, tényleg országszerte. De először is vegyük végig, hogyan jutott el „a gazdagok elnöke” odáig, hogy a következő szavakkal ítélje el azt a gazdasági rendszert, amelynek – életútja és politikája alapján – valójában feltétlen híve:

„az ultraliberális és pénzügyi kapitalizmust túlontúl gyakran vezérli a rövid távú haszon és egyesek kapzsisága”.

Ezt mondta tehát a befektetési bankárból lett liberális elnök.[1] Mintha kicserélték volna. Győztek a sárgamellényesek! Vagy mégsem? Nem. De részben igen. Vagy nem is liberális? Az. De teher alatt nő a pálma.

Emmanuel Macron François Hollande elnök gazdasági minisztereként indult. Aztán igyekezett róla leválni; az elnökválasztás előtt ezt írtam róla az Új Egyenlőségen:

„ha netán Emmanuel Macron, a szocialistákkal szakító szoclib, az elitellenes húrokat pengető volt gazdasági miniszter [lesz François Hollande utóda], róla is elmondható lesz, hogy Hollande köpönyegéből bújt ki.”

Bár váltig állította, hogy Hollande-hoz semmi köze. Mintha ott se lett volna. Macron a Valls-kormány mélyrepülését előidéző munkaügyi reformban is benne volt nyakig, de úgy csinált, mintha semmi köze nem volna hozzá, holott több jelentős szigorítást ő maga javasolt.

Ráadásul elnöksége elején tovább folytatta a munkaerőpiac liberalizálását, „rugalmasabbá” tételét. Kormánya megkönnyítette az elbocsátásokat, a cégen belüli egyenlőtlen alkukra bízva a munkavállalók jogait. Ennek egyébként leginkább a női munkavállalók látták kárát. Ugyanakkor azóta a munkaügyi  bíróságok – a nemzetközi jogi kötelezettségekre hivatkozva – gyakorlatilag újraírták a törvénynek azon passzusait, amelyek a végkielégítések mértékét korlátozták; vagyis a bíróságok felpuhították ezt a tőke-párti Macron-reformot. Valami értelme mégiscsak van a liberális (!) demokráciának, a munkavállalói jogokat is védő „fékek és ellensúlyok” rendszerének.

Macron és a – mérsékelt jobboldalról érkezett – miniszterelnök, Edouard Philippe azt is tervbe vették, hogy a munkanélkülieket rákényszerítik, a korábbinál sokkal alacsonyabb fizetés mellett is fogadjanak el egy-egy állásajánlatot, különben elveszítik a munkanélküli segélyre való jogosultságukat.

De még mielőtt unalmas bűnlajstrommá válna ez a cikk, szögezzük le: Macron azért a munkavállalóknak kedvező változtatásokat is tervbe vett: a túl sok határozott idejű szerződést kötő céget is büntetné (gyakorlatilag különadóval sújtaná) az új szabályozás; márpedig ezzel csökkentené a dolgozók kiszolgáltatottságát. Ki is vonultak a munkaadók a kormánnyal folyó tárgyalásról dúlva-fúlva. Mindeközben a munkanélküliségi ráta, némi csökkenés után – ami még inkább Macron elődjének, Hollande-nak volt köszönhető – 9% körül stabilizálódott, ami igen magas szint (bár Franciaországban már évtizedek óta ilyen).

Pedig Macron elnöksége ígéretesen indult: az elnök- és parlamenti választás nyomán 2017 tavaszára a klasszikus bal- és a jobboldal is gyakorlatilag megsemmisült, csak a radikális balos Jean-Luc Mélenchon és a szélsőjobbos Marine Le Pen maradt talpon, velük szemben viszont a centrista elnök könnyűszerrel kijátszotta a demokrata-kártyát és az Európa-kártyát is. Sima győzelméhez – a „centrális nyerőtér” kialakulásához – az elnökválasztáson az is kellett, hogy a legkülönfélébb hátterű szavazók egy Le Pen-nel szembeni szavazás keretében mögötte sorakozzanak fel. Az embereknek ugyanakkor imponált tettrekészsége. Új seprű jól seper.

Bár a kormánya két durva korrupciós botránnyal indított (az egyik érintett, Richard Ferrand búcsút is mondott a miniszteri bársonyszéknek, de a tűz közelében maradt, nagyon is: előbb a kormánypárti frakció vezetője, majd a Parlament elnöke lett), eleinte még elég népszerű maradt, az éghajlatváltozás elleni küzdelem bajnokaként pedig – afféle globális sztárrá avanzsálva – még Trump elnököt is megtrollkodta egy emlékezetes üzenetben.

A kormánya ideológiai hibrid-képződmény volt, jobbról és balról egyaránt verbuvált tagokat, s volt egy nagy húzása: a legnépszerűbb zöldaktivistából, Nicolas Hulot-ból csinált főzöldminisztert. Aztán kezdte kimutatni a foga fehérjét. Sorra jöttek az úgynevezett „reformok”, s kezdetben voltak sikerei (például a vasúti reform, ami persze privatizációt jelent, de – a szakszervezetek követeléseinek részben engedve – végül elég sok garanciával körülbástyázva), azonban a zöldreformok jobbára elmaradtak. Kivéve épp a dízelüzemanyag adójának jelentős emelését (erről a sárgamellényesek kapcsán majd később!). Addig-addig barátkozott a vadászlobbival és a nagyüzemi agrárlobbival, addig-addig fékezte számos fontos környezetvédelmi intézkedés meghozatalát, míg Hulot-nak – bár itt se legyünk egyoldalúak: ért el részsikereket, különösen a megújuló energiák terén – elege lett, lemondott.

Ami pedig a „reformokat” illeti… volt köztük egy, ami kitörölhetetlenül ráégett: az adóreform, azon belül is a vagyonadó részleges megszüntetése. Itt vesztette el a maradék baloldali támogatóját. Azzal a Ronald Reagant megszégyenítő jobboldali neoliberális „leszivárgás” indokkal törölte el a vagyonadó legtöbb adónemét (az ingatlanadó kivételével), hogy majd ha a jómódúak nem adóznak a részvényeik után, akkor bátrabban fektetnek be a jövőben, ezzel munkahelyeket teremtenek, élénkül a gazdaság, mindenki jól jár. Ezt persze lehetett tudni, hogy nem csak „ideológiailag” elfogadhatatlan az igazságosság szempontjából, de nem is igaz. Macron mégis beleállt. A nemzeti konzultációs levelében is leszögezte, hogy ezt az elképesztően népszerűtlen intézkedését nem vonja vissza.

Eposzi jelzőjét is – „a gazdagok elnöke” – a vagyonadó eltörlése miatt kapta.

Most akkor, túl a vagyonadón, lássuk Macron eddigi elnökségének hatását a franciák jövedelmi viszonyaira, az egyenlőtlenségekre.

A háztartások 2018-19-es jövedelmi változásait vizsgálta egy független francia közpolitikai kutatóintézet (Institut des politiques publiques; rövid összefoglaló, grafikonnal: itt), beleértve a 2018-as és 2019-es költségvetés hatásait és a sárgamellényesek mozgalmára adott válaszokat is. Ők arra jutottak, hogy a háztartások 27%-a veszített, 73%-a nyert. De kik? A vesztesek között találjuk a legszegényebbeket (munkanélküliek, kisnyugdíjasok), vagyis az alsó 9%-ot, de a felső középosztályt, a felső ötödöt is! A munkások, az alsó középosztály és a középosztály a nyertesek közé tartozik; legnagyobb mértékben a második ötöd, a dolgozó szegények relatív jövedelme nőtt. Illetve van olyan csoport, ahol ez a növekedés még nagyobb: a szupergazdagoké, a felső 1%-é.

Macron nem is a gazdagok, hanem a szupergazdagok elnöke, miközben a felső középosztályt rendesen lepofozza, viszont – újabb csavar – az alsó középosztályt, sőt, a dolgozó szegényeket is segíti a politikája. Ellenben a legszegényebbeket az út szélén hagyja.

Ha a teljes jövedelempolitikai hatásból csak a sárgamellényesek lázadása utáni kiigazításokat, a mozgalmat lecsendesíteni hivatott keresletélénkítést és életszínvonalnövelést nézzük, akkor azt látjuk, hogy Macronék mérnöki precizitással a társadalom alsó felét célozták be, kivéve – megint csak – a legszegényebbeket: a 15. és 49. centilis között emelte meg leginkább a Philippe-kormány a jövedelmeket. Itt vélték felfedezni a sárgamellényesek társadalmi bázisát? Vagy egyszerű keresletélénkítő jövedelempolitikáról van szó? Egy biztos: Macron eleget tett a sárgamellényes tüntetők számos követelésének.

Így többek között „január elsejével 100 euróval, az inflációt tíz százalékkal meghaladó mértékben emelik a minimálbért, és eltörlik a 2000 eurónál alacsonyabb nyugdíjak utáni járulékokat – eddig 1200 euró volt a járulékmentesség határa.” Nézzük, milyen intézkedések voltak még! Például csökkentették a túlóra adóját (ismerős?!), továbbá emelték a dolgozó szegényeknek járó bérpótlékot (prime d’activité). Összességében a minimálbér körül keresők jövedelme emelkedett a legnagyobb mértékben; kiterjesztették az energiaszegénységben élők támogatását is (chèque énergie), és… eltörölték azt a bizonyos karbonadót, ami miatt kitört a „sárgamellényes” lázadás. (Amit nem töröltek el – népegészségügyi szempontból helyesen –, bár a fogyasztói kosár összetétele miatt szintén a szegényebbeket sújtja nagyobb arányban, az a dohánytermékek jövedéki adójának növelése.)

És akkor most a sárgamellényesekről! Kicsit spoilerezek. Ahhoz, hogy a mozgalom dinamikáját és a mozgalomra adott kormányzati választ megértsük, a jövedelmi egyenlőtlenségek helyett érdemes a területi egyenlőtlenségek problémájára fókuszálnunk. Aki munkanélküli, az a négy fal között éli életét, szobafogságban, aki a külvárosi gettókban él, az aligha tud onnan kitörni; és akik még szintén kiszorulnak, küzdenek, hogy bejussanak: a vidéken élő, de a városban dolgozó, ingázó alsó középosztály. Nos, ők a sárgamellényesek. Pontosabban: főleg ők. Nem a falusiak, nem a legszegényebbek, de nem is a nagyvárosok vagy az azokat körülölelő külvárosi szociális lakótelepek (banlieues) népe, hanem a „gödöllőiek”, „érdiek”.

A mozgalom fő követelése valóban az volt, hogy

„a vagyonadó eltörlése és a vállalatoknak adott kedvezmények árát ne a középosztálynak és a szegényebbeknek kelljen megfizetnie.”

De azért ez ennél bonyolultabb. S bár van, aki a népi ellenállás új modelljét vizionálja: „a tőkeérdekeket és a pénzelit hatalmát a nagy többség érdekeivel szemben érvényesítő kormányokkal szembeni népfrontos ellenállás új modelljét látjuk a sárgamellényesek mozgalmában”, a mozgalom egyelőre az elit privilégiumait nem kezdte ki, noha némi életszínvonal-emelkedést kiharcolt a dolgozó szegényeknek.

Ha a társadalmi és a konkrét földrajzi térben el akarjuk helyezni a sárgamellényeseket, akkor ebben Ludovic Lepeltier-Kutasi van segítségünkre: „Aurélien Delpirou arra emlékeztet, hogy a mozgalom a párizsi kertes házi és távolabbi félvidéki periférián született, olyan területeken, ahol az emberek autófüggők,[2] majd a mozgalom kisebb agglomerációk szélein bővült tovább. Hogy jól megértsék a magyar olvasók: mintha itthon Érd vagy Gödöllő környékén jelent volna meg elsőre a mozgalom, majd Debrecen, Szeged és Győr távoli perifériáiban. A sárgamellényesek haragja a benzinfüggő Franciaországra utal, amely a ’60-as, ’70-es években jött létre, amikor a fogyasztói társadalom csúcsán voltunk. Azóta szép lassan leépült a jóléti állam, területet vesztettek a helyi közszolgáltatások, miközben hagytuk terjedni a szuburbanizáció folyamatát. Ugyanakkor felment a benzin ára, amely a kérdéses területeken sok családnak a háztartási költségvetés 10 százalékát is kiteszi.”

A jóléti állam árvái tehát a lázadók. Nem a legszegényebbek, nem a legkiszolgáltatottabbak lázadtak fel, s nem is „a munkásosztály”, hanem az „ingázó osztály”. De a dühük érthető: félnek, hogy kiszakadnak a társadalomból, mint a külvárosi „gettó-lakótelepek népe”, akik már lázadni sem lázadnak.

A ’90-es és 2000-es években még ők lázadtak. Most Mélenchon és Marine le Pen harcolnak a sárgamellényesek kegyeiért, de – ha csak a „fecsegő felszínt” nézzük – a szélsőjobb van előnyben; volt olyan eset is, amikor a sárgamellényesek adtak át „illegális migránsokat” a rendőröknek… A többség persze nem ilyen. Sőt! De akkor kik ők?

Bár sokan próbálkoznak a sárgamellényes mozgalom megfejtésével, voltak jó, csak kevésbé olvasott elemzések (mint a fent idézett interjú és a vele részben vitatkozó, de szintén jó meglátásokat tartalmazó másik interjú), de ami itthon berögzült, az sajnos két tévhit, amelyek egymás szimmetria-párjai. Az egyik szerint ez egy baloldali mozgalom a neolib Macron ellen; a másik szerint szélsőjobboldali csürhe az Európa-párti Macron ellen. Holott egy eleinte adóellenes, később egalitariánus mozgalom, amely innen is, onnan is toborzott résztvevőket, leginkább alapvetően apolitikus alsó középosztálybelieket, akiket anno a dízellobbi becsapott, és most tényleg érzékenyen érintette volna őket az üzemanyagáremelés, mert messziről járnak be dolgozni, autóval.

Mint a Mérce is írta: „A centrista platformon megválasztott elnök első hivatali napja óta vezet be olyan jobboldali reformokat, amelyek inkább a gazdagabb társadalmi rétegeknek kedveznek. Az adócsökkentésektől kezdve a munkavállalói jogok megkurtításáig mind azt sugallták, hogy Macron a gazdagok elnöke. A mostani üzemanyagadó, amely a fogyasztás megsarcolását tervezte, kiválóan példázza ezt a politikai paradigmát: a mindenkire egyformán érvényes adónem – szociális megfontolások figyelembe vétele nélkül – aránytalanul sújtaná a szegényebb és inkább vidéken élő dolgozói rétegeket.”

Friss fejlemény, hogy immár komolyabb szociológiai vizsgálat adatai is rendelkezésünkre állnak. Mivel a mozgalom a Facebookon szerveződött, a kutatók a Facebook-csoportokban terítették a kérdőívet (helyi sárgamellényes csoportokban is), és igen érdekes következtetésekre jutottak. A legfontosabbak a következő:

1. Bár a mozgalom tagjai 60%-ban bevándorlásellenesek, ez nem több, bár nem is kevesebb, mint az országos átlag; és csak 14% vallotta magát „nagyon jobboldalinak”, ezek szerint a szélsőjobb – minden híresztelés dacára – alulreprezentált a mozgalomban. Viszont csaknem kilenctizedük értett egyet azzal a kijelentéssel, hogy „a globalizáció hatásai Franciaországra nézve nagyon negatívak” (amihez persze nem kell szélsőjobboldalinak lenni). Ugyanakkor közel harmaduk hajlandó lenne akár az életszínvonalából is engedni, ha a környezet védelme ezt diktálja; vagyis annyira nem – vagy legalábbis nem egységesen – ökopolitika-ellenesek, mint amennyire ökotudatlannak mutatkozott a mozgalom a kezdeti szakaszban. (Persze csak azoknak a felületes szemlélőknek, akik nem ismerték fel: nem lehet épp a legkiszolgáltatottabbaktól várni a legnagyobb áldozatokat a klímaváltozás elleni küzdelemben, ráadásul úgy, hogy a GDP-növekedés fétisét és az egész létező kapitalizmustadottnak vesszük).
2. A válaszadók ódzkodnak a hagyományos politikai pártoktól, elit-ellenességük kisugárzik az elitellenes pártokra is. Ugyanakkor többségében nem apolitikusak, 23%-uk „nagyon baloldalinak” és további 43%-uk baloldalinak vallja magát; tehát – megintcsak: rácáfolva az előítéletekre – a többség szegről-végről mégiscsak baloldali. Innen jön a mozgalom legfőbb követelése is: „elvenni a gazdagoktól, odaadni a szegényeknek”.
3. Az öt legfontosabbnak észlelt probléma sorrendje: egyenlőtlenségek, életszínvonal, szegénység, adók. Tehát a mozgalmat berobbantó üzemanyagadó kérdése önmagában nem a főprobléma, hanem egy sokkal tágabb kontextusba ágyazódik.
4. 68%-uk a mediánjövedelem alatti háztartásban él, és 17%-uk az alsó jövedelmi decilisben, pedig társadalmi összetételben, végzettségüket tekintve nem sokban különböznek a francia átlagtól, mintegy harmaduk diplomás, szintén kb. harmaduk érettségizett és csak a harmadik harmad nem rendelkezik érettségivel. Így, bár az adatokat elemző szociológusok ezt külön nem emelik ki, elég nyilvánvalónak tűnik, hogy a végzettségükhöz és hasonló végzettségű társaikhoz – vonatkoztatási csoportjukhoz – képesti relatív pozíciójuk az, ami kimondottan alacsony, nem abszolút értelemben szegények.[3]
5. 67%-uk dolgozik, ez csak 4%-kal marad el az országos átlagtól, csak 13%-uk munkanélküli, ami alig haladja meg az országos adatot. Bár a „vidék” lázadásáról szólt a fáma, csak 1%-uk dolgozik a mezőgazdaságban; nem egészen ötödük (19%) munkás, 29%-uk alsó középosztálybeli (már amennyire osztálykategóriáknak lehet megfeleltetni a foglalkozási csoportokat, jelen esetben a „professions intermédiaires” kategóriát), és 28%-uk (alsó)középosztálybeli/ alkalmazott; ezek az arányok nagyjából megfelelnek az országos eloszlásnak; két kivétel van: arányaiban kereskedőből és iparosból van a legtöbb, 14%, ami az országos 7% duplája, és vezetőből a legkevesebb 18% helyett „csak” 10%: de ez sem olyan kevés.
6. Eza kutatás megerősítette egy korábbi gyorsfelmérés eredményeit annyiban, hogy többségben vannak köztük a nők. Ami viszonylag váratlan egy üzemanyagadó miatt kirobbant „lázadás” esetében… ha elfelejtjük, hogy általában épp az anyák hozzák-viszik iskolába a gyereküket, méghozzá, a lázadó francia félperiférián nem lévén más választásuk: autóval. De az a fent említett tény is eszünkbe juthat, hogy Macron munkaerőpiaci reformja is épp a nőket érintette a leghátrányosabban (nekik eleve rosszabb a munkaerőpiaci pozíciójuk, ők adják a prekariátus derékhadát).
7. A sárgamellényesek radikális demokraták: többségük (53%-uk) szerint sorsolással kellene kiválasztani a döntéshozókat (ezt a véleményt országosan csak 17% osztja); Macronnak elég siralmas az indulópozíciója: csak 2%-uk bízná a fontos döntéseket a mindenkori elnökre.

Sajnos a kutatók – a mintavételi módszerből adódóan – nem sokat tudtak mondani a mozgalom területi dimenziójáról. Pedig, ahogy fent említettük, ez az egésznek a kulcsa: a városba ingázó Franciaország lázadt fel.

Az egyenlőtlenségekről – ha nem tagadják és takarják ki őket az „életszínvonalról” való általános kijelentésekkel és makroadatokkal – háromfajta diskurzus létezik, és mindháromnak van társadalomtudományos alapja is: az egyik a jövedelmek (esetleg más tőkefajták, így az ún. kulturális tőke) szórásával azonosítja az egyenlőtlenségeket, a másik viszont a kizárás (exclusion) szempontjából közelít: a társadalmat bináris rendszerként írja le: „a szegények és a többiek”, „a munkanélküliek és a többiek”, „a szegregáltak és a többiek”. Macron is főleg a munkanélküliség szempontjából értékeli a saját gazdaság- és társadalompolitikáját.[4] A harmadik diskurzus, amely szinte alig létezett a sárgamellényesek előtt, most utat tört magának: ez az, amelyik

a területi egyenlőtlenségek felől közelíti a társadalmi struktúrát. Ez volt a vakfoltja a Brexitnek és a Trump-hullámnak is: a láthatatlan vidék. Nem a mitikus falu, amely lassan elnéptelenedik, hanem a távoli külváros, a kertváros, a kisváros, az alvóváros, az ingázó-falu.

S itt említsük meg azt is: a sárgamellényesek mozgalma valódi mozgalom, vagyis embereket hozott össze, közösségeket teremtett olyan helyeken (lásd: alvóvárosok), ahol alig voltak ilyen közösségek. Sikerének ez is az egyik magyarázata.

A francia társadalom egésze a nagyobb krízisek (1968, 1986-87-es diáktüntetések, s most a sárga mellényesek mozgalma) során szembesül azzal, amit a szociológusok „békeidőben” is folyamatosan mondanak: a társadalmi struktúra merev, az állam jelentős szerepvállalása dacára az egyenlőtlenségek nagyok és a társadalmi mobilitás csatornái szűkek. 10-ből 7 munkás gyereke maga is munkás (vagy beosztott alkalmazott) lesz, és ugyanígy, 10-ből 7 vezető beosztásban dolgozó francia gyereke is hasonló, magas társadalmi pozícióba kerül.[5]

Franciaországot tehát megrázta a 2018. év végi „sárga mellényes” lázadás. Újra elővették a térképeket, és megállapították, hogy számos egyenlőtlenségi törésvonal szabdalja a társadalmat. Az események interpretációja még kezdeti szakaszban tart, de azt már most megállapíthatjuk, hogy ez a lázadás a fent leírt társadalmi feszültségek hű tükre. A szűk mobilitási csatornák, a vidéki (nem minden vidéki!) Franciaország magárahagyatottság-érzete, az államközpontúság, etatizmus hátulütői (minden jót az államtól remélnek, és minden rosszért az államra haragszanak) stb.

Közben lassan a zöldek is felébrednek az első sokkból, s emlékeztetik Macront és a neoliberális elitet arra: ha zöldadókat akar kivetni, az rendben van, de ne a szegényekkel és az ingázó munkás- és alsó-középosztállyal kezdje (hol marad például a kerozin-adó?), s főleg ne úgy, hogy közben a szupergazdagok adóját csökkenti. A klímaváltozás elleni küzdelemnek együtt kell járnia a szociális igazságossággal.

Mindenesetre Macron az új évben már-már baloldalinak hat. A konzultációs levelét is azzal kezdi: „Franciaország más, mint a többi ország. A [társadalmi] igazságtalanságokra érzékenyebb. Egymás segítéséből és szolidaritásból is többet vár el.” S ha ez nem volna elég: egy „szegénység elleni küzdelem tervvel” indítja az évet, s hogy mutassa, milyen radikális, a korábbi szocialista elnökjelölt (azóta – Génération.s néven – „saját” zöld-baloldali pártot alapított) Benoît Hamon szóhasználatát átvéve alapjövedelemről beszél.

Persze ne dőljünk be a retorikának: ez az „alapjövedelem” nem alapjövedelem; legjobb esetben is csak egy garantált minimumjövedelem lesz: a különböző ellátásokat összevonják, és – szemben az eredeti ígérettel – nemhogy automatikusan folyósítanák őket, de a korábbiaknál jóval szigorúbb munkakeresési feltételekhez kötnék a folyósításukat. De ha a „nemzeti konzultáción” figyelnek, és el akarják kerülni az újabb lázadást, talán még meggondolják magukat, elvégre ’68 után 50 évvel a „gallok” újra megmutatták, hogy ha le nem is tudják győzni, meghátrálásra tudják kényszeríteni a dölyfös elnyomókat.

A cikk eredetileg az Új Egyenlőségen jelent meg.

[1] Azért legalább lábjegyzetben hadd illesszek ide egy Macron-disclaimert. Most, amikor a hibrid/ versengő autoriter, avagy – hadd mondjam így! – fasiszta, fasisztoid rendszerek, a rasszista internacionálé veszi, vette át a világuralmat – Trump-Putyin-Salvini-Orbán-Bolsanaro-Strache-stb. – nem igaz, hogy ne volna jelentősége annak, hogy van a sokszólamú Macron-politikában egy viszonylag tiszta hang: az antinacionalista kiállás hangja. Lehet gúnyolni „a bukott Merkellel” kötött szövetséget, lehet és kell is az „európázást” történeti diskurzus- és fogalomkritikának alávetni, de ami tény, az tény: manapság már a humanista (értsd: nem megosztó, nem indulatokat gerjesztő) diskurzus is ritkaságszámba megy a politikában, s ebben Macron jó. Bár a menekültpolitikája inkább represszív, mint nagyvonalú; de legalább nem uszít, és a menekültkérelmek 36%-át azért befogadja az ország.

[2] Ez úgy értendő, hogy egyszerűen nem tudnak mást tenni, mint az autós közlekedésre támaszkodni (a szerk.)

[3] Bár 17%-uk szegény; sőt: a mintavétel módszeréből fakadóan alulreprezentáltak is lehetnek a mintában a szegények, tehát a valós adat 20-30% között lehet.

[4] Holott a  munkanélküliség mégoly radikális csökkenése, pl. a célul kitűzött 2%-pontos mérséklés 9-ről 7%-ra sokkal kevésbé érződne, mint például a – társadalmi struktúra, az egyenlőtlenségi rendszer egészének változását leíró – GINI-index jelentősebb javulása.

[5] Camille Peugny: Le Destin au berceau. Inégalités et reproduction sociale, Seuil, 2013.