Annak idején már írtam az Inárcson meggyilkolt szociális munkásról, és arról, hogyan gyilkol maga a rendszer. A héten az ügyben tárgyalást tartottak, és a 444, illetve más lapok beszámolója alapján, csak még inkább fortyog a düh az emberben.

Nem akarom mentegetni a volt rendőrt, aki teljesen összeomlott élete után nyakba szúrta a szociális munkást. Nincs miért mentegetni, ő se mentegeti magát, hanem bűnösnek vallja, aki ölt, az bűnhődjön. De mégis, amellett, hogy ő bűnhődik, végignézve az életén, érdemes mást is elővenni mint bűnöst.

Érdemes megvádolni ezért és a tönkre tett több ezernyi életért a mindenkori magyar államot, amely megakadályozhatná ezeket a tragédiákat. Érdemes vádolni azt a közvéleményt, amely a szociális segítséget luxusjuttatásként fogja fel, és nem tragédiák megakadályozására, életek megmentésére, hasznosként elkölthető forintokként.

És a volt rendőr története pontosan megmutatja, hogy ezek a vádak nem alaptalanok.

A férfi 2000-ben ment nyugdíjba rendőrként, miután összeházasodott egy nővel, gyermekeik születtek, közülük egyikük beteg lett, és 24 órás felügyeletet igényelt. Tudjuk, ebben az országban mit jelent az ilyen otthonápolás, a férfi emellett nyugdíjából élt és biztonsági őrként helyezkedett el. Ez a magyar állam első mulasztása: ha kapnának érdembeli támogatást, akik  beteg gyereküket ápolják, talán nem így ér véget ez a történet. De az állam nem segített, annyit legalábbis biztos nem, hogy ne lefelé induljon el tovább a férfi és családja története.

A 2000-es évek elején még megpróbáltak feljebb lépni, úgy, ahogy akkor tájt szinte mindenki. Devizahitelt vettek fel, és építettek egy házat Inárcson, hogy a gyerekek családi házba költözhessenek. Aztán jött a 2008-as válság, és ahogy ebben az országban mindenki, aki alsó-középosztálybeli volt – sőt sokan pont ezért lettek középosztálybeliből alsóközéposztálybeliek – nem tudták fizetni a törlesztőt.

A magyar állam pedig szépen végignézte ennek a több százezer embernek a lecsúszását, megnyomorodását, családok szétmenését, öngyilkosságokat. A 2010 utáni kormánypárt is leginkább azoknak segített, akiknek még maradt valami tőkéje, csakhogy ők pont nem a leginkább rászorulók voltak.

Pedig lehetett volna segíteni, kilakoltatási stoppal, gazdasági segítséggel, a törlesztők elszabadulásának megakadályozásával, gazdasági tanácsadók kirendelésével, több szociális munkával, és még számtalan módon.

A férfi élete itt kezdett végérvényesen csúszni a pokolba. Sopronba költöztek, ahol a férfi ittasan bántalmazta feleségét, távoltartást is kapott pár napra. Majd visszaköltöztek Inárcsra, ahol a férfi és a nő már külön élt egy házban.

A bántalmazott nőt és férjét a nincstelenség kötötte össze. Az alkohollal küzdő férfi, beteg és egészséges gyereke, és külön élő felesége egy házban. Egy normális országban már segített volna az állam a bántalmazott nőnek elmennie, egy normális országban egy beteg gyerekes családot segít az állam, és egy normális országban nem engednék, , hogy a devizahitel elvigye a tetőt a fejük fölül, vagy legalább azt, hogy ekkora kárt okozzon egy-egy ilyen családi katasztrófa.

A devizaválság pusztítását és ezeknek a családoknak lehetetlen élethelyzetét az a megdöbbentő, de szintén nem ritka tény is mutatja, hogy miután 19 millióért végül elárverezték a házat a fejük fölül, még 40 milliós tartozásuk maradt. Tehát a ház értéknek triplájára nőtt a ház felépítésére felvett hitel összege.

Miután elárverezték a házat, nem voltak hajlandóak kiköltözni, végül 2018 májusában az egykori rendőr megállapodott a házának új tulajdonosával, elmennek, csak egy adjon egy hónap haladékot.

Ekkor kereste fel a férfi a későbbi áldozatot, aki próbált segíteni nekik, de ilyen gyorsan lakhatást nem tudott szerezni, és nyilván nem azért, mert rossz szakember lett volna. Hiszen egy hat fős, köztük egy 24 órás jelenlétre szoruló beteg gyereket is nevelő családnak hogyan is tudna a magyar állam azonnali segítséget nyújtani?

A feleség, aki akkorra már a válási papírokat is beadta, elköltözött a szüleihez. A férfi ezután összeomlott, majd ölt. Gyilkolt. Ha csak kicsi esély lett volna, hogy elkerülhető ez a gyilkosság, nem kellett volna a magyar államnak mindent megtennie? Nem kéne a magyar államnak mindent megtennie?

A 444 bírósági tudósítása szerint a férfi, aki elfogadta az ítéletet, ezt mondta, mielőtt összeesett volna, és mentőt kellett hívni hozzá:

„Aki a törvényt tisztelte, az én voltam, hiszen azt tanultam, ez volt az életem, erre esküdtem fel. Mai napig sem hiszem, hogy ez megtörtént”

És azt:

„Szeretnék az áldozattal helyet cserélni.”

Vajon tényleg szükségszerű volt idáig eljutni? Szükségszerű volt, hogy igazi segítséget, sem a devizahitel, sem alkohol problémái, se beteg gyereke, se a másik 3 gyerek nevelése kapcsán, se a nyugdíjazása után, se a kilakoltatáskor, se lakásuk elárverezésekor, de lényegében soha nem kapott egy ember, és a felesége, akit bántalmazott a 2000-es és a 2010-es évek Magyarországán? Hosszú éveken keresztül, miután elindult, majd zakatolt lefelé a lejtőn?

És meglepődünk, ha a lejtő alján az összeomlás, a tragédia, a pokol, egy ártatlan, sőt jó szándékú ember halála következik?

A bűnt a volt rendőr követte el, és neki is kell bűnhődnie, de nem hibás a társadalom, a mindenkori politikai vezetés, amely egy olyan országot hoz létre, ahol a lecsúszás ellen nincsen valódi fék? Ahol nem is próbálják megmenteni azokat az embereket, akik alatt meginog a talaj?

Nem látjuk mindannyian nap mint nap az utcán, a hírekben, vagy ne adj isten, az ismerősi körünkben a jeleket? Nem érezzük azt, hogy segíteni kéne? Nem az az érzés kerülget minket minden ilyen történet után, hogy eszköztelenek vagyunk?

Működik-e az az állam, az az ország nevezhető-e közösségnek, amely némán tűri, hogy nap mint nap ilyen esetek történjenek meg, hogy emberek legyenek öngyilkosok, tönkre menjen az életük, vagy pokolra jussanak azért, mert semmilyen területen nem kaptak támogatást?

Tudnak-e nyugodtan aludni a felelősök, amikor szociális munkásokat, gyerekgondozókat, ápolókat hagynak eszköz nélkül, tehetetlenségben fuldokolni a megoldhatatlan ügyek egyéni kis poklaiban, míg kitermelődik a tragédiák sora?

Nem lenne ideje felállni végre, és visszakövetelni azt a magyar államot, amelynek feladata segíteni a polgárokat, életeket menteni, sorsokat fordítani, és a pokolból egy jobb Magyarországot csinálni?