A hétvégén Kecskeméten ugrott ki egy panelház hatodik emeletéről egy férfi, mert hitelgondjai voltak. Hogy pontosan mi történt, miért döntött így, azt nem tudjuk, de azt tudjuk, senki nem érdemel ilyen véget.

A 24.hu és a lap nyomán másik pár lap számolt be az esetről mínuszos hírben. Vidéki tudósítók már sehol nem dolgoznak, ahogyan arra sincs erőforrása a legtöbb szerkesztőségnek, hogy utána járjon egy ilyen esetnek. Meg hát, ez egy mínuszos hír, mindennapos eset, nincs hírértéke.

De nem ijesztő, hogy ez egy mínuszos hír, hogy mindennapi eset, hogy érdektelenné vált egy olyan ember halála, akit megmenteni feltehetőleg nem került volna annyiba, mint egy kisebb közbeszerzés?

A hétvégén halt meg Andy Vajna is. Nyilván híres ember volt, vitatott ember, érdekli az embereket a halála. De nem mégis a Kecskeméten hitelei miatt magát megölő férfi történetéből tudhatnánk meg többet az országról, magunkról, és arról, mit kéne csinálni, hogy jobb legyen itt élni?

Meg persze fontos az is, hogy az ügyészség ahelyett, hogy védené őket, az MTVA-ba bemenő képviselők ellen nyomoz, nevetséges indokkal.

Nem csupán a politika eljátszása ez? A mindennapi, sehova sem vezető politikai küzdelmek folyamatos fenntartása, a küzdelmek alapját jelentő törésvonalakat meghatározó válságok feltárása helyett?

Persze nem azt mondom, hogy nem kell foglalkozni ezzel, de kérdés, mi marad a politikából, ha csak a mindennapi csetepaté marad a fókuszban?

Mert sok mindent mesélhetne el egy ilyen történet, ha ismernénk a mesét. Beszélhetne arról, hogy hogyan marad valaki egyedül a hitelcsapdájában, hogy hogyan nem engednek a bankok, hogy miért nem segít az állam vagy az önkormányzat, miért nincs szociális munkás az ilyen emberek mellett, vagy gazdasági tanácsadó, hogy a magyar állam egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy a mentális problémákkal küzdő állampolgárokat segítse, hogy aki hitelválságba kerül, az lényegében teljesen egyedül marad ebben az országban. De beszélhetnénk arról is, hogy egy hitelválságba kerülő ember hogyan veszíti el a kapcsolatait, hogyan érez szégyent, mit jelent ez, és hogyan marja el maga mellől adott esetben még azokat is, akik segíthetnének.

Ezekről kellene beszélni, mert amikor elképzeljük a politikát, hogy hogyan mehetne jobban az országnak, ezeket a dolgokat kéne elképzelni, megvitatni.

Amikor arról beszélünk, hogy az elit eltávolodott az ország valós problémáitól, akkor arról beszélünk, hogy az a média alapú politizálás, amiben elképzelt, a korábbi politikával megépített szerepekbe belehelyezkedve eljátszanak a különböző médiaszereplők, az nagyon messze van attól, amit politizálásnak kéne nevezni.

Azért érthetetlen például sokak számára az, hogy ki, miért, és hogyan védi Magyarországon a demokráciát az Orbán kormánnyal szemben, mert a demokrácia nem alkotmányos szövegek és szavazatok összessége, hanem a mindennapi problémák megoldásáért, életek jobbá tételéért vagy megvédéséért folytatott küzdelem. De ezt a küzdelmet nem láthatjuk a különböző elitcsoportok napi egymásnak feszülésében.

Ezért tudott decemberben a rabszolgatörvény elleni tiltakozás egy pillanatra nagyot ütni, és ezért veszti lendületét és jelentőségét mostanra. Mert

a szénné fárasztott magyar munkavállalók helyzete, a napi valóság alapján folytatott politikai küzdelem helyére újra a kényelmes, megszokott, ámde végtelenül unalmas, és csak az ettől egzisztenciálisan vagy mentálisan függőket érdeklő Orbán vagy sem kérdés került elő.

Az O1G és a káromkodó diáklány csak színház, tartalom nélküli médiapolitika. Játék, amiben el lehet bábozni a politikát, de nem harc, amiben a valóságból kiindulva ténylegesen megharcolnak emberek egy jobb jövőért.

Vasárnap meghalt egy ember, pedig minden valószínűség szerint egy működő, a népért működő demokráciában nem kellett volna meghalnia. De ez nem érdekel senkit, és akkor talán rá is jöhetünk, az a demokrácia, amiért ebben a színházban küzdenek, miért nem érdekel senkit.