„Csak eljátsszuk, hogy ez egy ország” – Herczeg Márk cikke még augusztus végén jelent meg a 444-en és én azóta forgatom magamban, hogy mit is gondolok arról az alapvető állításról, hogy Magyarország megszűnt egy országnak, egy közösségnek lenni és valójában minden közéleti, közösségi és demokratikus intézmény már csak a Fidesz és holdudvara által kibelezett váz. A cikk szerint ugyanerre a sorsra jutott a köztársasági elnöktől a Parlamenten, az ellenzéken, a választásokon és a NAV-on át a médiáig, a közegészségügyig és a versenysportig az élet szinte összes területe.
A cikket olvasva vegyes érzéseim voltak: szomorúság, elkeseredés, idegesség.
Aztán rájöttem, mi zavar benne a legjobban: az, hogy az én országom teljesen kimaradt belőle. Miközben a cikk létező és nagyon súlyos problémákat ír le, azt állítani, hogy Magyarország semmi más, mint a demokrácia roncsa és a Fidesz portyázó területe, egyszerűen nem igaz. És ez nemcsak azért fontos, mert az a valóság, amiben én élek nap mint nap, teljesen hiányzik a cikkből, hanem azért is, mert ha figyelmen kívül hagyjuk a Fideszen kívüli Magyarországot akkor is, amikor (még) létezik, akkor később sokkal nehezebb lesz észrevenni, ha már tényleg csak ez fog létezni. Ráadásul ez ma még egyszerűen nincs így.
Engem az a hatalmas megtiszteltetés ér nap mint nap, hogy a Fidesz által kibelezett és manipulált Magyarország mellett egy teljesen más országot is ismerek.
A Közélet Iskolája munkatársaként és A Város Mindenkié aktivistájaként én azt az országot ismerem, ahol az emberek hisznek a társadalmi igazságosságban és a demokráciában, fenntartanak demokratikus intézményeket, víziójuk van egy jobb országról, hajlandóak cselekedni, közösségben létezni, fejlődni, konstruktívan kritizálni, egymásnak segíteni és egymást szeretni.
A Közélet Iskolája képzései mikrokozmoszként mutatják meg azt, ami Magyarországon sokszor a felszín alatt történik azért, hogy valóban egy ország legyünk és ne csak a demokrácia színjátéka. Ezeken a képzéseken hétvégéről hétvégére olyan emberek gyűlnek össze az ország minden tájáról, akik valamelyik kirekesztett csoportért állnak ki, egy elvért szállnak síkra, vagy csupán szeretnének javítani a lakókörnyezetükön. Az elmúlt négy évben – amióta az iskolánk létezik – ezeken a képzéseken olyan emberekkel ismerkedtünk meg, akik azért jönnek hozzánk, hogy jobban, hatékonyabban és demokratikusabban végezhessék a szinte mindig önkéntesen végzett munkájukat. Mindannyian abban a manipulált, gyarmatosított és félrevezetett politikai környezetben élnek, amit a 444 cikke leír, és mégis hajlandóak a saját idejüket, energiájukat, szabad idejüket és lelkesedésüket a számukra fontos ügyeknek szentelni. És hajlandóak, sőt akarnak fejlődni és tanulni. Nem akarnak elsüllyedni a mocsárban. Nyitottak egymásra, nem erőszakosak, nem nyomják el egymást és olyan emberekkel is szóba állnak (legalábbis a képzéseken), akikkel kapcsolatban korábban akár súlyos előítéleteik voltak.
Ezeken a képzéseken együtt tanulnak többek között azok a középkorú nők, akik egy Budapest-közeli városban küzdenek a megfelelő utakért és közvilágításért, olyan fiatal aktivisták, akik a művészetet szeretnék a társadalmi igazságosság szolgálatába állítani, roma magyarok, akik egy helyi vagy országos szervezetben állnak ki a szegregáció ellen és azért, hogy a romák is szerepeljenek a magyar történelem tankönyvekben, mozgássérült emberek, akik azért dolgoznak, hogy minden ember önállóan lakhasson és senkinek se kelljen intézménybe zárva élnie és olyan szülők, akiknek LMBTQ gyerekeik vannak és nem akarják, hogy egy gyűlölködő világban nőjenek fel.
Vagyis a felszín alatt nagyon sok minden történik: emberek szervezett formában építkeznek, segítenek, érdeket és jogokat védenek, közösséget szerveznek, programokat valósítanak meg. Nem csinálnak mindent tökéletesen és nagyon sok gyengesége van a munkájuknak – ide tartozik gyakran a szervezetlenség, a világos stratégia vagy éppen a vezetői készségek hiánya – de ők is léteznek, dolgoznak.
Az az ország, amiben ők élnek, nemcsak eljátssza, hogy létezik, hanem valóban erőfeszítést tesz azért, hogy mindenkinek legyen benne hely, ne csak egy szűk elitnek.
És nemcsak az a munka értékes önmagában, amit végeznek, hanem az is, hogy ennyire nagy ellenszélben is képesek előre lépni, eredményeket elérni. Képesek behemót közintézményeket cselekvésre bírni, kilakoltatásokat megakadályozni, szociális ellátások összegét megemeltetni, vonatok menetrendjét hatékonyabbá tenni, LMBT csoportokat elfogadtatni a hivatalos döntéshozókkal, kátyúkat betemettetni, előítéleteket eloszlatni, a közmunkások életét egy picivel könnyebbé tenni, káros városfejlesztési projekteket megakadályozni, gyalogátkelőt létesíteni veszélyes helyeken, biciklis infrastruktúrát kialakítani ott, ahol az korábban elképzelhetetlen volt, tömegtüntetéseket szervezni népszerűtlen témákban és még sorolhatnám.
Fontos volna, hogy erről a másik országról se feledkezzünk el. Sőt, fontos volna, hogy minél többet tudjunk róla és azokról az emberekről, akik benne élnek. Ha csak arról az országról beszélünk, amit Herczeg Márk írt le, akkor akár tényleg mindannyian emigrálhatunk, akik nem a Fidesz érdekkörében élünk.
De ha elismerjük ennek a másik országnak a létezését, elismerjük ezeknek a most még sokszor apró és kicsi lépésekben haladó kezdeményezéseknek a fontosságát, akkor teret adunk a valódi reménynek. Annak a reménynek, ami erőt és tudást adhat ahhoz, hogy ezek az erőfeszítések tömegessé váljanak és a felszínre törjenek. Mert így fognak ennek az országnak az építésében egyre többen részt venni, hogy hosszú távon ezek a törekvések a hivatalos politika szintjén is megnyilvánuljanak. Hogy az „ellenzékiség” ne lehessen egyenlő az egymást marcangoló, ma már jórészt értékrend nélküli pártokkal.
