Valahol az első múlt szerdai tüntetésen lehetett érezni, hogy ez nem játék. Hogy végre nem játék a politika, hanem hús és vér. Aztán jött a játék, a kergetőzés, a lófaszozás, a megjátszott dolgok.

Az a helyzet, hogy engem anyám nagyon sok túlóra mellett, egyedül nevelt fel, én tudom, hogy ez életeket tesz tönkre, és nem csak a rabszolgatörvény, hanem minden túlóra.

Az a helyzet, hogy ez a tiltakozás akkor lesz eredményes, és bármilyen tiltakozás akkor lesz eredményes, ha a füstgránát nem azért repül be, mert megtehetem, hanem azért, mert nem tehetek mást.

Ugyanígy iszonyatosan tévednek, akik csitítják a erőszakot, akik felháborodnak a vulgaritáson. (Az O1G-vel más probléma van, a tartalomnélküliség).

Speciel én se szeretem az erőszakot, és nem is tartom célravezetőnek, ne is kövessetek el erőszakot, de az az erőszak, az a minimális erőszak, ami a Kossuth téren történt, az valóság volt. Ezt csitítani pedig egyenlő a düh, a kétségbeesés, a húsból és vérből fakadó elégedetlenség csitításával, azaz a valódi politika csitításával.

Az erőszakot nem csitítani kell, hanem jobb megoldást kell ajánlani a politikai célok eléréséhez.

Ameddig ez nem lesz meg, és ameddig a politika játék, nem pedig hús és vér, ameddig nem a valódi egzisztenciális megsemmisüléstől való félelemből politizálunk, addig ez a rendszer maradni fog, mert egyszerűen jobb játékosok.

Ne játsszatok, harcoljatok!