Hetek óta Franciaország-szerte különböző társadalmi helyzetű emberek tüntetnek Macron politikája ellen. A tüntetések jelenleg két nagyobb ügy mentén látszanak szerveződni: egyrészt az üzemanyag adójának, másrészt az EU-n kívüli diákok tandíjának megemelése körül. Bár az előbbi egyértelműen több embert vitt az utcára, mint az utóbbi, a kormány politikájának értékelése szempontjából érdemes lehet a két kérdést egymás mellett tárgyalni.
Az alábbiakban amellett fogok érvelni egyrészt, hogy az üzemanyag adójának emelése széles társadalmi rétegeket érintene, és környezetvédelmi célokat aligha tudna eredményesen szolgálni. Másodszor, hogy a tandíj radikális és diszkriminatív emelése kapcsán érdemes lehet elgondolkodni azon, hogy a francia felsőoktatás jelenlegi „nem diszkriminatív” finanszírozási rendszere vajon nem szolgál-e továbbra is gyarmatosító célokat.
Bár idén egyszer már növelte a szénhidrogénekre kivetett jövedéki adót (literenként 7,6 centtel a dízel, és 3,9 centtel a benzin esetében), a francia kormány újabb adóemelést tervezett, aminek következtében 2019 januárjától további 6,5 centtel emelkedne a dízel ára, 2,9 centtel pedig a benziné, az olaj termelői árától függetlenül. (A kormány kedden befagyasztotta az adóemelés tervét fél évre, majd szerdán úgy döntött, hogy az egész 2019-es költségvetési tervből kihagyja azt. Legközelebb tehát akkor merülhet fel ez a kérdés még egyszer, amikorra Nagy-Britannia már aláírta a Brexitről szóló szerződést az EU-val; addig pedig Párizs egy többé-kevésbé nyugodt, befektető-barát városnak tűnhet.)
Ki érezné meg az üzemanyagra kiszabott jövedéki adó emelését? Minden egyes Franciaországban élő ember, aki olyan terméket vásárol vagy szolgáltatást vesz igénybe, amelyet szállítmányozni kell, tehát amelynek előállítása vagy szolgáltatása érzékeny az üzemanyagár emelkedésére. Tulajdonképpen mindenki, hiszen a termelőipar és a szolgáltató szektor működési költsége egyaránt függ az üzemanyag árától. Ha ez utóbbi emelkedik, a termékek és szolgáltatások ára is emelkedni fog, hiszen a termelők és a szolgáltatók az emelkedést be fogják árazni a termékeikbe és szolgáltatásaikba (ezt nevezik másodkörös hatásnak).
Pontosan milyen iparágakról és szolgáltatói szektorokról lehet szó? Mindenről, amit szállítani kell: az élelmiszeripar gyakorlatilag teljes egészében, a ruhaipar, gyógyszeripar, a motoros gépjárművel való utazás általában, de emelkedhet a könyv és papír-írószer, a bútorok, a lakberendezési eszközök ára, és a sort a végtelenségig lehetne folytatni.
A kiskereskedelmi üzemanyagár emelkedését tehát nem az olaj- vagy általában a nagyvállalatok fogják kompenzálni, hanem az ország valamennyi lakosa.
Ezért volt kint nagyjából 300 ezer francia az utcákon az elmúlt két hétben (csak tíz százalékuk párizsi), és ezért nem látták kint vonulni a tüntetőkkel a Total vagy a Nestlé vezérigazgatóját.
Ha Macron kormánya valóban a szívén viselné a károsanyag-kibocsátás kérdését, amivel indokolja az adóemelést, akkor javasolhatná például Párizs és a nagyobb városok önkormányzatának, hogy azok vezessék be a páros illetve páratlan rendszámú személygépkocsik közlekedésének kizárólagos engedélyezését. Ezzel gyakorlatilag megfelezné a város forgalmát, nagyjából igazságosan osztaná el a vezetési engedélyt az adott napra (hiszen ugyanannyi páros és páratlan rendszámú autó van forgalomban), és mindenki által ellenőrizhető (hiszen mindenki számára látható, ha adott napon nem engedélyezett jármű közlekedik az utakon).
Az EU-n kívüli diákok tandíjának radikális megemelésének kérdése komplexebb problémának tűnik, mint a benzinár adójának emelése, elsősorban történeti okok, Franciaország gyarmati múltja miatt. A francia miniszterelnök, Édouard Philippe novemberben jelentette be, hogy a kormány markánsan megemeli az EU-n kívüli diákok tandíját. De mit is jelent ez pontosan?
Franciaországban jelenleg a francia diákok, az EU-s diákok, illetve az EU-n kívüli diákok ugyanannyit fizetnek a felsőoktatási képzésért. Egy alapszakos képzés tandíja évente átlagosan 170 euró, egy mesterszakosé 240, egy doktorié pedig 380. A mostani bejelentés alapján a kormány már 2019 januárjától az alap- és mesterszakos képzés díját egyaránt 2 770 euróra, a doktori képzés díját pedig 3 770 euróra akarja növelni. A bejelentésben sokan egyértelműen Afrika-ellenes, pontosabban a volt gyarmati országokat diszkrimináló szándékot vélnek fölfedezni, hiszen ezekből tendenciózusan rengeteg diák érkezik tanulni Franciaországba. A továbbiakban ennek a jellemzően baloldali kritikának az árnyalására teszek kísérletet.
Azzal, hogy francia kormány jelenleg meglehetősen olcsón biztosítja a felsőoktatási képzést az EU-n kívüli diákoknak, lehet, hogy jót tesz az egyénekkel, de biztosan rosszat tesz a diákok származási országának társadalmaival. A viszonylag olcsó, de jellemzően széleskörben megbecsült francia diploma lehetősége ugyanis nem csupán odavonzza a volt gyarmati országok jellemzően privilegizáltabb rétegeit, de diplomaszerzés után is nagy valószínűséggel Franciaországban tartja őket. A Sorbonne-i diplomás szenegáli értelmiségi aligha fog hazamenni Szenegálba, hogy egy általános iskolában tanítson, hanem feltehetően ottmarad Franciaországban, megpróbálva a végzettségének megfelelő munkát vállalni.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy a brutális tandíj-emelés, amely csak az EU-n kívüli diákokat érinti, ne tenné lehetővé az EU-n kívüli országok legprivilegizáltabb rétegeinek továbbtanulását Franciaországban. Az elit továbbra is ki fogja tudni fizetni a képzés díját, a nagyjából hússzoros emelkedés ellenére is. De mielőtt azért kampányolnánk, hogy maradjon meg a jelenlegi rendszer, hiszen az nem diszkriminálja a gyarmati országokból érkező kevésbé privilegizált rétegek belépését a francia felsőoktatásba, gondoljunk végig, hogy a jelenlegi rendszerrel vajon elégedettek lehetünk-e. Valószínűnek tűnik, hogy mindezidáig a francia kormány nem puszta szívjóságból vagy bűntudatból tartotta alacsonyan a tandíjakat a volt gyarmati országok diákjai számára.
Ha a francia kormány valóban aggódott volna a volt gyarmati országok értelmiség-utánpótlásáért, illetve vissza szerette volna szorítani ezen országok viszonylag privilegizált és legambiciózusabb rétegeinek elvándorlását a helyi közösségekből, megtalálhatta volna ennek a módját.
Például, frankofonizálás helyett, akár a helyi, már létező felsőoktatási képzésekbe fektethetett volna. Megpróbálhatott volna sztárközgazdászokat „elhalászni” a fejlettebb gazdaságok legjobb egyetemeiről, és leszerződtetni őket a helyi egyetemekre, hogy a helyi lakosságnak (pontosabban továbbra is a viszonylag jómódú rétegeknek) legyen lehetősége a saját országában, ne adj’isten a saját anyanyelvén továbbtanulni, és ne kelljen évekre földrészt váltania, ha (elismert) diplomát szeretne.
A fenti okokból, bár természetesen nem tartom üdvözlendőnek a tandíjak emelését, úgy gondolom, hogy nem a jelenlegi „naiv és nem diszkriminatív” felsőoktatás-politika mellett kellene kampányolni, hanem egy olyan politika mellett, amely sem szándékában, sem eredményét tekintve nem folytatja az imperialista gyakorlatot.
