Milyen az, ha egy kistelepülés a saját kezébe veszi a sorsát? Erről beszélgettünk Üveges Gáborral, Hernádszentandrás polgármesterével, aki megalapított egy olyan márkát, ami a természettel, a környék adottságaival összhangban tud működni. Ez BioSzentandrás.

Hogyan és mikor jött az ötlet BioSzentandráshoz, és jelenleg hol tart a program?

Először is nagyon vissza kell menni az időben. BioSzentandrás 2010 decemberétől építkezik, de 2002-2003-tól kezdtük el a munkát. Egy olyan településen, egy olyan térségben, ahol a ‘90-es évektől minden kezdett szétesni, ami  a falut közösséggé tette. Az első évek az én közösségi munkámban is arról szóltak, hogy az életet próbáltuk visszacsempészni a településbe.

Ez a folyamat jutott el mára oda, hogy valami visszaköltözött a faluba: az életszag, a lüktetés. Szépen lassan Hernádszentandrás jó példa lett egy olyan falura, ahol mindig történik valami. A fiatalok is lüktetést adtak ennek az ügynek, a tanoda programunk pedig remek segítség volt ebben. Éreztük, hogy jó irányba tartunk, azonban a  munkanélküliség húsbavágó valóság volt számunkra. Itt volt a legnagyobb kérdőjel, mert nem tudtunk várni a mindenkori kormányzatra. Érdemleges segítséget nem kaptak a kistelepülések, az agrárium és a vidék a továbblépéshez, a falun élő képzetlenebb emberek. Átmeneti tüneti kezelés volt ugyan, de az egymást váltó kormányok még ezeken is folyamatosan változtattak. A kistelepülések, mint kísérleti nyulak lettek rángatva.

Arra az elhatározásra jutottunk, hogy a problémára helyi választ keresünk, de nem volt túl sok mozgásterünk.

A helyi adottságainkból kifolyólag olyan agrártevékenységben gondolkodtunk, ami túlmutat a puszta foglalkoztatáson. Így született az az ötlet, hogy olyan termékpalettában, feldolgozásban gondolkodjunk, amiből hiány van a piacon, továbbá a másik nagyon fontos szempont az volt, hogy termékünk többlettartalommal bírjon, ökológiai üzenete legyen.

Ezzel kicsit üzenni is szerettünk volna, hogy a tevékenységünkkel a természet körforgásához, a földhöz „rángatjuk” vissza az embert. Ehhez 2010-ben sikerült uniós pályázati forrást találnunk, majd később további öt uniós támogatásra tettünk szert.

Mit termelnek? Mennyire tud profitra törekedni a termelés?

Az első cél a szociális szegmensek mellett a piaci rés megtalálása volt. Menet közben egy nagyon profi marketinget igyekeztünk megvalósítani, kezdetektől fogva törekedtünk arra, hogy BioSzentandrás mint brand, mint egy márka jelenjen meg a piacon. A fő vezérfonal a friss zöldségfélék egyaránt melegházi és szabadföldi termesztésben, kiegészítésként bogyósgyümölcsök vannak jelen. Jövőre fordul termőre az egy hektárnyi gyümölcsösünk.

Mindehhez az elmúlt években felépítettük a szükséges infrastruktúrát. A friss növényekben tartósítószer- és adalékmentes feldolgozásban gondolkodtunk. Ott vannak a fűszernövények, a levendulából készült kézműves termékek, valamint a másik nagyon fontos szegmens, a szolgáltatás kínálat. Az utóbbi fejlesztésén az ökoturizmus érdekében dolgozunk, ez jelenleg 50-60 százalékos állapotban van. Szálláshelyeket hozunk létre, erre az alapra pedig különféle életmód programokat valósítunk meg. Mindez 10-12 ember piaci alapú foglalkoztatását biztosíthatja.

Kik vásárolnak? A belső vagy a külső vásárlás a nagyobb?

Először az éttermek vásároltak tőlünk, szerencsénkre az utóbbi években az éttermek is egyre inkább odafigyelnek a minőségi, friss alapanyagokra. Mi ebbe a folyamatba pont bele tudtunk illeszkedni.

A magánvásárlók később jelentkeztek, de ma már olyan ötven-ötven százalékban oszlik meg a vevőkör. Szembetűnő azonban az a „magyar virtus”, hogy a helyben élő ember a legvégén kapcsolódik be a láncolatba. Ráadásul sok esetben a negatív, lehúzó vélemény jelenik meg először. „Ez nem az, aminek mondják”, „Úgyse lesz ebből semmi”. Először ezzel kellett megküzdenünk. Szerencsére ma már egyre több a helyi vásárlónk. Nem a rábeszélés vagy az erő hatott, hanem az idő, és úgy gondolom, hogy ezt minden ilyenfajta kezdeményezésnél ki kell várni. Minden rossz beidegződésnek a helyére kell kerülni, be kell érjenek a gazdaságilag időigényes dolgok, a munkatársi kapcsolatok össze kell, hogy csiszolódjanak. Nagyon jó érzés azt látni, hogy egyre több olyan eset van, amikor egy születésnapra vagy névnapra a helyi termékeinkből választanak ajándékot és büszkék arra, hogy ez saját termék.

Más település vagy polgármester részéről keresték már a programot?

Érdekes módon ennél a kérdésnél is igazolódik az a sajátos magyar hozzáállás, hogy mi nem szeretünk egymástól tanulni, hamarabb megyünk el külföldre pozitív mintáért, mint a szomszédba. Sokaknak rendelkezésre áll a megfelelő természeti adottság, egy átképzéssel elérhető munkaerő. A brand, a technológia, a piaci rés adott. A térségi szereplők részéről csak az a lépés hiányzik, hogy ezt a térség brandjévé tudjuk tenni, de ez a többi szereplő nélkül nem megy. Sokszor a térségünkön kívüli szereplőkkel könnyebben megértjük magunkat, nyitottabbak a programunkra. Úgy gondolom, hogy erre is meg kell érni, mert ugyan leszakadóban van a térségünk, de rendkívül jó adottságokkal rendelkezik.

A tapasztalatom az, hogy sokszor inkább a „langyosban” elvannak ezek a települések, a bevált dolgokon inkább nem változtatnak, mert abból nem lehet baj. Több energiát sem akarnak beletenni, és ugyan egy-két panaszkodás elhagyja a szájukat, de ebben a lassú tempóban elevickélnek. Közben pedig a térség elveszti a versenyképességét. Nem feltétlenül a mi modellünket kell követni, mert ezt különböző módon is meg lehet közelíteni, gondolok itt például az ökológiai termékekre, a szolgáltatásra, a térségmanagementre, a brand máshogy való felépítésére.

Milyen lehetőségek lakoznak az Önök régiójában?

Mi Kassa és Miskolc között félúton helyezkedünk el, ez a régió ugyan jelenleg „fekete pont” az ország szemében, de az adottságai alapján akár gazdaságilag is komoly hatással lehetne az országra. Én azt látom, hogy az aktuális vidékpolitika sem ismeri fel ebben a kitörési pontot. Ha a nyugati példákat nézzük, ott is voltak leszakadó régiók, de ezek a régiók megtalálták a saját profiljukat.

Fel kellene tenni a kérdést, hogy mi az, amit ez a térség csinál, mi az, amit a másik, mi az, amiben ez a térség kiemelkedő, s mi az, amiben a másik? A mi térségünknek az ökológiai termékkínálat lehetne ez a profil.

Szolgáltatásban ráadásul óriási lehetőségek vannak, látva a mostani gasztro-forradalmat. Ezt a profilt nemcsak a természet kínálta látványosságokkal, a relaxációs lehetőségekkel, hanem az épített örökségekkel is össze lehetne kapcsolni.

Az eddigi kormányok mennyire támogatták a kistelepülések lábra állását?

Az elmúlt harminc év tankönyvpolitikát folytatott. Természetesen voltak jó intézkedések, de többségében – még ha oda is tesszük, hogy volt, amikor tényleg a jó szándék vezérelte a döntéshozókat – „tankönyvízű”, „receptszagú” megoldások kerültek az asztalra. Olyan, mintha nem valóságos dolgokra akarnának válaszokat adni, hanem csak kinyitják a tankönyvet és elolvassák: Hogy kell vidéket fejleszteni?

Amíg például nyugaton egy innovációt felkarolnak, támogatnak, hagyják, hogy befusson és „fertőzzön”, addig Magyarországon az innovációkat a megkövült hatósági szabályozások inkább megbénítják, letörik, ellehetetlenítik a működését. Tehát a döntéshozatal nem kellően rugalmas és gyors ahhoz, hogy az ilyen programok katalizátorként működhessenek. Egy megbénított szakpolitikai közegben nincs lehetősége az ilyen fajta programoknak kibontakozni.

Úgy gondolom, hogy ezeknek a kezdeményezéseknek alulról kell építkezni és nem úgy tekinteni a másikra, hogy egymás riválisai vagyunk.

Nekünk, s a kormányzati szereplőknek a valósággal lenne dolgunk, az lenne a cél, hogy ez egy közös ügy legyen, csak az az ember érzése, hogy oldaltól függetlenül, inkább ilyen-olyan játszmák mennek. Az aktuális kormányzatok a visszacsatolásokat, visszajelzéseket pedig inkább be sem építik a programjukba.

Az elmúlt harminc évben a leszakadó térségek ügyében egy lépésnyit nem haladtunk. Mert lehet a statisztikákkal játszani, bizonyítgatni, de szerintem az sokkal jobb módszer, ha kimegyünk a valóságba. Ott a statisztikákkal ellentétben azt látjuk, hogy nagyobb a probléma, mint valaha volt, gyakorlatilag nem pörögnek ezek a települések, pedig elképesztő adottságokkal vannak megáldva.

Azt látjuk, hogy Magyarországon a gazdasági vérkeringésbe nemhogy többet nem sikerült becsatornázni, hanem kevesebbet, mint az azt megelőző időszakban. Azt gondolom, hogy ez egy hatalmas zsákutca.

Mit gondol a vezető szerepéről az ilyen programok esetében? Ennek mekkora szerepe van?

BioSzentandrás esetében az én szerepemnek nem is szabadna látszódnia, mert ez nem rólam szól, ez a településről, az ügyről kell, hogy szóljon. Az embernek katalizátor szerepe kell, hogy legyen, hogy a program fejlődjön, működjön, de nem maga miatt kell, hogy csinálja, mert mi az ügyben munkatársak vagyunk, maga az ügy kell, hogy fontos legyen.

Ha átbillen a politikus vagy akár a helyi szereplő részéről, hogy ez róla kell, hogy szóljon és az ügy alá van rendelve az ő személyes ambícióinak, akkor ott valami nagyon félrement, nagyon megbicsaklott és ebből sajnos nagyon sok van az országban.

A parlamenti pártok mennyire értik a vidék problémáját?

Azt látom, ma Magyarországon van egy hatalmas vákuum. A parlamenten belül az esetek többségében egyáltalán nem születnek válaszok. Ha értené a politika, beleértve az ellenzéket is, hogy a különböző szakpolitikai problémákra (túl a vidék problémáján) milyen megoldásokra lenne szükség, akkor az alternatívák harcát látnánk például a választásnál, vagy akár a parlamenti vitáknál. Az ellenzék is eljutott oda, ahogy én látom (egyes emberek lehetnek kivételek), hogy a problémákra nem nyújtanak tényleges megoldást. Az emberek többsége a véleményem szerint azért büntette az ellenzéket, mert nem látta, nem érezte a kézzelfogható válaszaikat.

Arról kellene beszélni, hogy mi az az út, amin járni szeretnénk, miben más ez, mit szeretnénk máshogy azzal szemben, amit a kormány kínál.  És arról, hogy ez a máshogy hogyan épüljön föl. A hogyanokkal adósak vagyunk, és itt nem is biztos, hogy csak az ellenzékről kell beszélni, hanem a jövőről, a jövő adós ezzel a társadalomnak. Amíg minden meg van mérve, addig ez egy szánalmas játék, és azt érzem, mintha lennének ők és lennénk mi, akik a valóságban élünk. Nemcsak a vidék problémájáról kellene vitatkozni, hanem mindenről. Egyfajta közös minimumig kellene eljutni. Legyenek ügyek, ahol nem a politikai oldalak, hanem maga az ügy a legfontosabb. Ilyen az egészségügy, vagy a leszakadó kistelepülések problémájának kérdése. Nem a felszínnel kellene foglalkozni, hanem letenni a minimumot, a magánérdekeknek pedig nem szabadna felülírnia közérdeket.

Megállítható a kistelepülések elnéptelenedése?

Azt gondolom, hogy a tünettel sokkal többet foglalkozunk. Az, hogy elnéptelenedik a vidék, elnéptelenednek a kisfalvak, az már az okozat, az már a felszín, ugyanúgy, ahogy a munkanélküliség is egy okozat. A talaj valamikor ki lett húzva a kistelepülések lába alól. Miért van az, hogy a mi településünk közel ezer éve lakott? Túlélt ennyi időt és nem egy leszakadó térsége volt az országnak.

‘90 körül megindult egy olyan erózió, aminek a tünete a munkanélküliség, az elnéptelenedés, a fiatalok elvándorlása. Erre nincs perspektíva, amit láthatnak maguk előtt, ami pedig korábban megvolt.

Hiszen az embernek az élete is ott siklik félre, amikor megszűnik előtte a perspektíva. Látnunk kell magunk előtt munkahelyet, jövőt, tudnunk kell tervezni, építkezni. Látnunk kell magunk előtt azt is, hogyan lesz családunk, hogyan tudunk az unokáinknak segíteni. Ez egy életpálya.

Ha nem teszünk erőforrást a legkisebb településekbe is, amellyel munkahelyeket leszünk képesek létrehozni, vagy nem állítunk fel olyan szabályozó rendszert vagy környezetet, ahol a kedvezményekkel, otthonteremtéssel,  akár az állam által megtámogatott garanciákkal olyan státuszokat hozunk létre, amik felkínálják a fiataljainknak, családoknak azt a lehetőséget, hogy ha ott ver „tanyát”, akkor garantált lesz a bérezése, megélhetése, akkor nem fog megváltozni a jelenlegi tendencia. Én rengeteg olyan fiatallal találkozom, akik jönnének, mert most van romantikája a vidékre költözésnek, de ehhez környezeti tényezőkre lenne szükség. Ez aprópénz ahhoz képest, amilyen irányba elmennek manapság a milliárdok.

Azt tapasztalom, hogy ezeknél a közösségeknél egy-kettő olyan emberre van szükség, akik katalizátorként tudnának gerjeszteni pozitív folyamatokat, akik kezében nem folynának el, vagy nem felesleges dolgokra mennének el a pénzek. Az is nagyon fontos, hogy ez nem megy rövidtávon, ez minimum 5-10 év. Ha nem csak látványintézkedésekkel, egy-két helyre fordított pénzekkel, hanem rendszerszinten, türelemmel, hosszútávra építkezve, helyes szabályozó környezettel, adókörnyezettel próbálnánk eredményeket elérni. De ez csak tudatos gondolkodással és állami beruházással lehetséges. Azt szokták mondani, hogy a kistelepülések csak visznek, a vidék csak pazarol az állami büdzséből. De ha a mindenkori állam a töredékét visszateszi annak, amit az elmúlt harminc évben kivett, akkor a kistelepülések képesek lesznek működni, és akkor talán újra tudunk a jövőről beszélni…