Magyarország – pontosabban az ország területén élő emberek, az ország népe – elfeledkezett a demokráciáról, a köztársaságról. A jogállamiságról, a joggyakorlásról, párbeszédről, megértésről, szolidaritásról. Így történhet meg, hogy ebben az országban az állam egyben a kormány és a párt, és semmibe veszik a demokratikus és emberi értékeket, szembehelyezkednek velük; vegzálnak egyes csoportokat, például hajléktalanokat, tudósokat, gyermekteleneket, más vallásúakat, vallástalanokat, minket, a népet.
Kényükre-kedvükre kampányolnak, szabják a választási törvényt, az alkotmányt/alaptörvényt.
Egy államrendszer megismeréséhez jó irányt ad az önmaga által a tömegek irányába teremtett-mutatott legitimációs színfal, az emlékezet-, és kultúrpolitika vizsgálata. Minden rendszer rendelkezik múlttal, és ahhoz való viszonyulással, nemzeti ünnepek, emléknapok, megemlékezések, szobrok, szavak szintjén. Ezek adják az állam, a politikai elit önmeghatározását, és az azt legitimáló-megszavazó emberek, a nép csirizét. Tehát ahhoz, hogy megértsük a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, a Fidesz kormányzását, meg kell vizsgálnunk hogyan teremtik meg hatalmuk, az állam(rend) alapját, hátterét, múltját. És ezáltal hogyan befolyásolják az államhoz, más államokhoz és végső soron egymáshoz és más országok népéhez való hozzáállásunkat.
A megértéshez vezető utat mi sem bizonyítja jobban, mint Orbán Viktor szavai egy szoboravatáson, melyek szerint:
„egy köztéri szobor felállítása mindig önmagán túl mutató értelmet hordoz. […] Ha egy szobor ledöntése sokszor egy korszak végét jelzi, akkor egy szobor felállítása gyakran egy másik kezdetét. […]”
Ez a részlet „az ország főterén”, a Kossuth téren hangzott el Tisza István, az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó magyar miniszterelnökének szoboravatásán, 2014-ben. Ott állíttatott szobra, ahol korábban – 1975 óta – Károlyi Mihály, őszirózsás miniszterelnök, később első magyar köztársasági elnök szobra állt. Ez a szimbolikus csere hirdette ki (az új) Magyarország államrendjét az utcákon, tereken, a kultúrában; azt az önkény-rendszert, melyben Orbán Viktor szerint
„ismét önjelölt demokraták védik tőlünk a demokráciát, és valami ködös tartalmú európaiság nevében verik el rajtunk a port”
Értsd: akkoriban például a demokraták a Választójogi Blokkba tömörülve harcoltak Tisza adminisztrációja ellen „az európai értékekért”, az általános, egyenlő, titkos választójogért, szabad sajtóért; a jelenkori demokraták pedig elverik a port a jelenkori kormányon (többek között szintén) a jogállamiságért, független bíróságokért, új választási törvényért, no meg sajtószabadságért (pártállástól független reklámozásért, szabad tudósításért az Országgyűlésben), az európai (Uniós re)integrációért…
Annak a Tiszának állítottak szobrot, aki ellenezte a választójogi reformot, a Magyar Királyság nőinek és nemzetiségeinek egyenjogúsítását, a paraszti nyomor felszámolását, mert féltette saját és főúri osztályának hatalmát a tömegek akaratától. Az előtt a közjogi rendszer előtt adóznak tisztelettel, mely öngyarmatosító módon akadályozta a társadalmi reformokat, hosszította az ország évtizedek óta húzódó modernizációs válságát, – amit már Kossuth és Széchenyi is próbált felszámolni –, növelte a budapesti vízfejet. A súlyos tüneteket pedig részben elfedte a technológiai fejlődés, az állami kontroll, a kedvező nemzetközi gazdasági helyzet miatt beáramló tőke, a viszonylagos belpolitikai stabilitásból eredő nagyvárosi vállalkozási kedv; de állandósult, megragadt a vidék, a társadalom túlnyomó többségének paraszti jellege. A fejlődés csak látszólagos és felemás volt.
Az állami emlékezetpolitika persze ezt felülírja, csak az elemeket emeli ki, amelyek szükségesek a saját rendszerének legitimációja szempontjából. Ezzel magyaráz és meghatároz, befolyásol; egyes szeletei az emlékezetnek és a befolyásolásnak a Magyar Posta alkalmi bélyegkiadásai is, melyeknek kibocsátási programját hazánkban az ún. Bélyegkibocsátási Témakijelölő Tanácsadó Bizottság hozza létre és a postaügyért és a nemzeti pénzügyi szolgáltatásokért felelős kormánybiztos véglegesíti.
Idén, 2018-ban nem fért bele az 1918-as őszirózsás eseményekről, a köztársaság kikiáltásáról (november 16.), vagy pusztán a független, önálló Magyarország megalakulásáról megemlékező bélyeg kibocsátása – bár ez utóbbi jól lehet, 1999-ben sem valósult meg, de a Forradalom és Szabadságharc 150. évfordulójára emlékezve több tematikus alkalmi bélyeg is kiadásra került.
Persze megérthetnénk a helyzetet; mondhatnánk, hogy nincs lehetőség minden egyes történelmi eseményről beszámolni. Azonban magáért beszél, ha megnézzük a közép-európai országok 2018. évi, 100. évfordulós történelmi bélyegeit és a hazaiakat. Megemlékezett a köztársaság 100. évfordulójáról Ausztria, Észtország, Lettország, Litvánia, Németország, Szlovákia. Ezenfelül a függetlenségének 100. évfordulójáról Csehország, Lengyelország.
Hazánkban pedig kibocsátottak alkalmi bélyeget a Szent István csatahajó elsüllyesztésének 100. évfordulójáról – tavaly pedig osztrák-magyar bélyegkibocsátásban a kiegyezés 150-ről és postájáról adtak közre bélyeget –, de forgalomba került 2018. október 25-én(!) Az első világháború hősei című bélyegsorozat is. És milyen kiadások voltak még az elmúlt években? 2017-ben például jelent meg bélyeg Mária Terézia születésének 300. évfordulójára, 2016-ban sikerült (többek között) megemlékezni IV. Károly és Zita 100. évfordulós koronázásáról, az ötéves alaptörvényről, 2014-ben a Werbőczy-féle Hármaskönyv 500. évfordulójáról [a Dózsa-féle parasztfelkelés biztos nem fért be], és az első világháború kitörésének centenáriumáról.
Ami a rendszerváltás óta emlékeztethetett valamiféle demokratikus kultúrára, azt mind sárba tiporja a kormányzat, és egy olyan korba nyúlik, melybe főúri önkény uralkodott a nép fölött, mely hatalom idegenkedett mindenféle progressziótól, demokratizmustól, hatalmát és privilégiumait féltve.
Ebbe a sorba tartozik a Nagy Imre és a Károlyi szobor eltüntetése, az egész Kossuth tér és a Budai Várnegyed horthy-kori restaurációjával; de új „kultúralternatívák” is kiépülnek, a Köztársaság tér átnevezésével, a Szabadság téren a Horthy-mellszoborral és megszállási emlékművel, az országban felbukkanó Wass Albert és Nyírő szobrokkal, Prohászka felemelkedése. Ide tartozik az Ady és Petőfi köré épített kultúra-, és történelemszemlélet támadása is, akik mindketten a régi, főúri fennálló rend ellen és a progresszív, demokratikus eszmékre építették költészetüket és életüket egyaránt. A demokratikus eszméket támadja a NER a törvényhozásban éppúgy, mint a kultúrában, épített tereinkben.
A 2010 óta létrejött államrend ellen tehát az emlékezet és kultúra szintjén is fel kell venni a kesztyűt, nem szabad hagyni újabb és újabb támadásait, nem szabad hagyni, hogy további teret nyerjen az önkény a kollektív emlékezetben.
Újra kell építeni a demokratizmus és progresszivizmus kereteit a kultúrában és az emlékezetben is, nem lesz elég csak a jogrendben. Nem elég csak rendszert váltani dühből, pozitív gyökerek, összetartó eszmék, csiriz nélkül. Történelmünkben nincsenek, és jövőnkben sem lesznek szeplőtlen időszakok. Ezt figyelembe véve kell megtalálni azokat a pontokat, előzményeket, melyekkel valamilyen folytatólagosságot lehet építeni – ahogy teszi ezt a NER, melynek korlátozott parlamentarizmusa visszautal a horthysta és monarchiabeli korlátozott parlamentarizmusra.
Immáron 100 éve, hogy lezajlott az őszirózsás forradalom, nemsokára pedig 100. éve, hogy kikiáltották az Első Magyar (Nép)Köztársaságot. Ez a cikksorozat pedig igyekszik feltárni olyan pontokat, folyamatokat amelyek miatt a figyelmünkre érdemes, de nem fogja elhallgatni a jelenből már jól látható hibáit, gyermekbetegségeit sem.
