Rutinszerűen mennek ma Magyarországon a kilakoltatások. A forgatókönyv nagyjából minden esetben ugyanaz. Teljesen mindegy, hogy ki vagy, mid van (vagy nincs), miről álmodsz, honnan jössz. A vége mindig ugyanaz: menned kell.

Három hír, erről a hétről:

1. Devizatartozása miatt utcára rakják Bíró Icát és lányát. A fitneszedzőnek egy elkészült könyve után nem fizetett a kiadója, pénzre volt szüksége, a bank rábeszélte a devizahitelre, a veszélyekről nem tájékoztatták. Egy ideig pontosan fizetett, az egyre emelkedő (végül megháromszorozódó) törlesztőrészleteket azonban nem tudta bírta.

2. Egy Hunyadi téri ház belső udvarán csütörtökön aktivisták gyülekeztek, hogy megakadályozzanak egy kilakoltatást. Csakhogy mire odaértek, a lakók – család, feltételezhetően kisgyerekkel – már elhagyták a lakást, arról, hogy hova mehettek, senki nem tudott semmit, nyomtalanul eltűnnek. Állítólag egy 9 évvel ezelőtti, 140 ezres Telenor-tartozás miatt keresték őket a végrehajtók.

3. Hajdúdorogon kilakoltatás közben mentő vitt el egy mozgásképtelen asszonyt, a házban ő és a fia laktak. A végrehajtó állítása szerint 7 éve húzódó ügyről van szó, a házban lakó férfi szerint ő azt sem tudta, hogy a testvére hitelt vett fel az ingatlanra. A város szocialista polgármestere, Csige Tamás jelezte, hogy az önkormányzat próbált egyeztetni a bankkal és a végrehajtóval, végül nem jutottak eredményre. Hogy a család ne kerüljön utcára, szükséglakást biztosítottak nekik. Az idős asszonyt néhány napra kórházba szállították, onnan mehet majd át a bérelt lakásba, ahol fia gondozza tovább.

Gondolhatnánk azt is, hogy ez az utolsó történet boldog véget ért, a család nem az utcára került, mindenki örül.

Csakhogy – és épp ezért tartom fontosnak, hogy ez a három eset egymás mellé kerüljön – rendszerszinten a helyzet az, hogy semmi okunk nincs az örömre. Mert ha végignézünk ezen a három, egymástól nyilván sokban különböző kilakoltatási történeten, egy dolog válik nyilvánvalóvá.

Az, hogy a magyar állam nem védi a kiszolgáltatottakat, sőt, hagyja, hogy a bankok és a végrehajtók gond nélkül rakják őket az utcára.

Mert mi történik itt? Van egy fitneszedző, ráadásul országosan ismert. Elvégez egy munkát, amelyért nem kapja meg a pénzét, hitelt vesz fel, eladósodik önhibáján kívül, majd addig szorongatják, amíg végül elveszíti az otthonát. Van egy ismeretlen család, akinek ugyan semmit sem tudunk a konkrét esetéről, de azt látjuk, hogy előbb menekülnek el az otthonukból, mint hogy a végrehajtók kopogtassanak náluk. És van egy mozgásképtelen nő a fiával, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy a házukon hitel van – és csak azért nem az utcára kerültek, mert a helyi önkormányzat éppen segített rajtuk. Magyarán szerencséjük volt.

És ez csak három eset, három különböző végkimenettel.

De hát nem múlhat azon, hogy egy család utcára kerül-e vagy szociális bérlakásba, hogy milyen polgármestere van az adott településnek! Nem, inkább rendszerszintű megoldásra lenne szükség az ilyen problémák megelőzésére.

Ennek azonban nyomát se látjuk.

Sőt, ha nagyon elmélyedünk a témában, még az is kiderül, hogy a kormány inkább hoz olyan törvényeket, amelyek a végrehajtók malmára hajtják a vizet (lásd például a nyugdíjas adósokat szorongató, nem is olyan régi törvénymódosító javaslatot), mint hogy a bajba jutottaknak próbálna mentőövet dobni.

Persze, nincs ezen mit meglepődni: megannyi devizahiteles tudná sorolni, hányszor hagyta őket cserben a kormány (szomorú évforduló volt épp a múlt hónapban: 7 éve ugrott az ablakon az a metróvezető asszony, akinek az ajtaján épp a végrehajtók kopogtattak).

És nem csak az a probléma, hogy a szegénységben élő, kiszolgáltatott állampolgárokat, családokat, időseket, betegeket, gyerekeket elhelyezés nélkül rakják utcára. Hanem az is, hogy a megelőzésre még ennyi figyelmet se fordít az állam.

Nincs, lényegében szétfoszlott a szociális védőháló, nincs olyan szervezet, amelyhez a hitelcsapdában vergődő tíz- és százezrek fordulhatnának. Nincs olyan stratégia, amely garantálná, hogy ezeknek az embereknek nem véglegesen siklik ki az életük. Nincs olyan ellátórendszer, ahonnan vissza lehetne integrálódni a társadalomba. Nincs, mert ennek a kormánynak nem az a fontos, hogy mindazokat, akik életük egy adott pontján utcára kerülnek, segítse és támogassa abban, hogy újra részt vehessenek a közösségek életében.

Aki ma utcára kerül, annak legfeljebb az egyre jobban szorongatott civil szervezetek próbálnak támogatást nyújtani, erejükön felül, kevés forrásból, szinte a lehetetlennel szegülve szembe.

És amit még látnunk kell a fent felsorolt három történetből: bárkivel, bármikor, bárhogyan megtörténhet. És lehet, hogy valakinek szerencséje lesz, mert olyan helyen lakik, ahol az önkormányzat még foglalkozik a problémával. De mi lesz azokkal, akik nem ilyen helyen laknak? Rájuk ki figyel, őket ki menti meg?

Nem múlhat a szerencsén. Rendszerszintű megoldásra van szükség. És ehhez az kell, hogy az állam ne üldözze a szegénységben élőket, pláne akkor ne, amikor önhibájukon kívül kerülnek tarthatatlan helyzetbe.

Mi kell ahhoz, hogy eljussunk idáig?