Valamikor az egykori keleti blokk országaiban a gyárak csarnokai központi szimbólumok voltak: a sztálini szocialista realizmus fénylő templomai, később a puritánkodó Kádár-rendszer üzemei is a korabeli média fókuszpontjában voltak. A kilencvenes évek bezárás-,kiürülés-, romos gyár-történetei után a sajtó elfeledte ezeket a tereket, és ma már úgy tűnik, mintha nem is dolgozna többé senki, csak úgy a polcra kerül a zsemle, a csomagolt csirkecomb, mi meg hazavisszük. Eközben még a kasszáslány is mint csak reklám-paródia él bennünk, a boltban rájuk se nagyon nézünk.

Saša Uhlová cseh újságíró viszont nyolc egész hónapon át  azok mellett élt és dolgozott, akik nélkül az életünk öt perc alatt megállna: sokszor pokoli, embert próbáló helyzetekbe került, mint alulfizetett „részmunkaidős”, minden hónapban máshol,  magánéletét is kockáztatva. Tapasztalatairól cikksorozatot és könyvet írt, és Apolena Rychlíková, aki Uhlová munkatársa a cseh újbaloldali A2larmnál (a Mérce testvérlapjánál) „A munka korlátai” címmel filmet is készítette rejtett kamerás felvételei felhasználásával. Páros interjún kérdeztük őket a projektről, amely megváltoztatta, hogyan néznek a csehek a legrosszabbul kereső honfitársaikra.

Mérce: Saša eredeti, a Political Critique-en és a cseh A2larmon is publikált cikksorozata – amely alapján a film is készült – azt a címet viseli, „A kapitalista munka hősei”. Szüleink és nagyszüleink korszakából ismerjük a „szocialista munka hőseit”, mennyire volt ez a párhuzam szándékos?

Saša Uhlová: A fő ok, amiért ezt a címet adtam, az volt, mert amikor ezeken a helyeken dolgoztam, kicsit meglepett az a vibráció és energia, amely az emberekből áradt. Teljesen boldogan végzik ezeket a típusú munkákat, és szeretnének hasznos szolgálatot tenni, és a legjobbat nyújtani. Szóval egészen úgy tűnt, hogy ők továbbra is a „munka hősei”. Valójában élvezik ezeket a szar melókat, tudják, hogy szar meló, de tudják azt is, hogy szükség van rájuk. A másik ok az volt, hogy a mi országunkban, ahogy talán nálatok is, tudtuk, hogy a médiát nagyon is meg fogja érinteni ez a párhuzam, ez a célzás a szocialista időkre. Nagyon boldog voltam például, amikor a közrádió úgy jelentett be, mint egy hatvanas évekbeli riport készítőjét: „És most következik Saša Uhlova, projektjével, a kapitalista munka hőseivel.” És ez egészen normálisan is hangzott.

A kapitalizmus szó fontos volt nekem és Apolenának is, mert az utóbbi időben mintha fű alatt be lenne tiltva a használata. Nem akarjuk nevén nevezni a kapitalizmust mint politikai ideológiát, mert ez olyasmi, amit csak a kommunisták csináltak. Szóval újra el akartam terjeszteni ezt mint az ideológiára utaló kifejezést a közbeszédben, amennyire tőlem telik. Ilyen szó még a kizsákmányolás is.

És  ezek az emberek valóban a kapitalista munka hősei.

Mindenhol ezzel találkoztam, és mindig el is mondom, mert nagyon fontos: a legalacsonyabb fizetésű munkásosztály körében rengeteg romával és vendégmunkással találkoztam, és mivel a többségi társaik napról napra velük dolgoznak, ezért szolidaritás alakul ki köztük: nem hiszik azt a végkimerülésig dolgozó roma nőket látva, hogy „nem akarnak dolgozni”.

Viszont miután a nyolchavi munkából visszatértem a rendes életbe, egy nagyon jól fizetett orvos rendelőjében mindjárt a legrosszabb, legvisszataszítóbb cigányozást, „migránsozást”, muszlimozást és szexizmust kaptam az arcomba. Ami a legszegényebbek között töltött 8 hónap után szinte sokkhatásként ért. Őket ezek a kulturális vagy „faji” témák nem foglalkoztatják, ez számomra egyszerű középosztályi és elitpassziónak tűnik.

M: De miért nem halljuk már a „kapitalizmus” és „kizsákmányolás” szavakat? És miért fontos, hogy így nevezzük mindezt?

Apolena Rychlíková: Azért mert az államszocializmus, a kommunizmus korszakához kötődik ez a beszédmód. És akkor elsősorban a politikai propaganda szintjén használták, és most az emberek már nem akarják elhinni, amit valójában jelentenek. Például jó páran a cseh liberális, a privilegizált elit tagjai közül nem akarják elhinni, hogy ma kapitalizmusban élünk.

Számukra, akik a közbeszédünket az elmúlt néhány évtizedben alakították, a kapitalizmus még mindig egyenlő a demokráciával, a szólásszabadsággal, az emberi jogokkal. Egyszerűen összemixelik a gazdasági alapra, és a társadalmi-kulturális felépítményre vonatkozó fogalmakat.

SU: Volt valami, amit a rendszerváltó, liberális elitünk mindennél jobban várt 1989 után, ez pedig a „kommunizmus” mint egységes egész elpusztítása. Ezzel azonban az ott létező pozitív dolgokat is elpusztították, pl. a szociális jogokat, a jobb munkakörülményeket. Az olyan problémák súlyosbodásával, mint a lakhatás, az oktatás, ez most újra felszínre került. De csak azért, hogy ne emlékeztessen semmi a kommunista időkre, teljesen lebontottuk a rendszert, és ezért bármit, ami szociális problémákkal, a nem-privilegizált emberek mindennapi életével kapcsolatos, kitöröltek a közéletből.

Ugyanakkor tipikus a poszt-szocialista térségben, hogy nem beszélünk eleget a nagy cégek szerepéről. A kilencvenes évektől a „piac” szó nálunk a mitikus „kisvállalkozót” jelenti: a joviális cipőárust, a sarki fűszerest, egyfajta Monarchia-korból itt maradt, régimódi kisiparost, miközben ez a társadalmi réteg már alig-alig létezik. És a szabad piacért folytatott harc, a politikai ideológia szintjén ennek a mitikus kisembernek a harcát jelentette a „nagy állam” ellen, amely természetesen a gonosz főhős. Mindez jóformán az ipari forradalom előtti helyzetet jellemezte, de mégis mindig a „kisiparosokra” hivatkoznak, miközben mi a nagy multicégek kizsákmányolása miatt szenvedünk.

M: A filmből megérthetjük, hogyan jött létre a cikksorozat, hogyan jutott Saša arra, magának kell jelentkeznie a fizikai munkára. De hogyan született a film?

AR: Amikor Saša megkeresett, még egy nagy médiavállalkozásnál dolgozott, és megemlítette, hogy ki akar lépni, és el akarja kezdeni ezt a projektet. Évek óta valami ilyesmiről álmodott.Egy másodperc alatt eldöntöttem, hogy ebből filmet kell csinálnom. Felismertük, hogy ha a témát egyszerre, számos szinten képviseljük – a cikksorozat mellett 5 perces tévériport is lett a Munka korlátaiból a cseh köztévén, Saša könyvet is írt, ami személyesebb hangvételű – akkor igazán robbanásszerűen tudjuk áttolni a témát a közbeszédbe. Végig a cseh köztelevízióval való együttműködésben akartam megcsinálni a filmet, ez azért fontos, mert az emberek így ingyen megnézhetik. Kiállítást is akarunk szentelni a témának. Magam a filmembe Saša és családja személye történetét is bele akartam szőni.

M: Szembesültetek bármiféle politikai nyomással a köztévé részéről? A magyar nézőnek azonnal nem derül ki, de a csirke feldolgozó üzem, amelynek a körülményeit Saša rejtett kamerája bemutatja a jelenlegi miniszterelnök, Andrej Babiš cége.

AR: Semmiféle felső nyomásra nem került sor, mármint úgy értem, Babiš nem telefonált be a köztévéhez, hogy vegyenek ki ezt vagy azt. Viszont sokkal nagyobb probléma volt az öncenzúra: a szerkesztők ki akarták venni a cég (Agrofert) nevét az anyagból, mert féltek egy esetleges pertől. De azért persze a név benne maradt a végső anyagban. Semmi értelme nem lett volna a dolognak, ha nem írhatjuk ki a munkáltató cégek nevét.

M: Az egyik legfontosabb jelenség, amely a filmből is kitűnik az a munkaközvetítő ügynökségek szerepe a teljes piacon. Mi ezekkel a helyzet Csehországban? Úgy tűnik, az alacsony bérezésű helyeken mind ők uralkodnak.

SU: Kétféle ügynökség létezik az országunkban: az egyik típus a hivatalos, állam által szabályozott közvetítő cégek. Ezek még elmennek. Mármint persze ott sem biztosítanak neked normális munkakörülményeket, nincs rendes egészségbiztosítás, egy nap alatt kirúghatnak, de relatíve még mindig a jobbik eset, ha náluk dolgozol, én is ilyen cégektől kaptam munkát.

Az ügynökségek aranykora a 2008-as válság után jött el, amikor sem az állami, sem pedig a magáncégek nem akartak többé formálisan felvenni dolgozókat, és az ügynökségeknek való kiszervezéssel a dolgozókon kezdtek el spórolni.

Éppen ezért elszaporodtak viszont a féllegális ügynökségek. Ezekről még azt sem tudjuk, hány van az országban, ezt még az állam sem tudja. Lényegében adóelkerüléssel léteznek, folyamatosan tulajdonosokat váltanak papíron, offshore bejegyzésűek. Én csak a csehországi munkaügynökségek világának barátságosabb arcával találkoztam, miközben sokaknak csak a féllegális, sötétebb oldala jut a dolognak. Ezek a szürkecégek viszont egyre nagyobb arányban vesznek be és közvetítenek ki vendégmunkásokat, akik Ukrajnából, Romániából jönnek. Tehát egyre nő a vendégmunka aránya is. Ezt láthatjuk például az Agrofert baromfi-feldolgozójában is. Ezek a vendégmunkások sokszor mindenki másnál kevesebb órabérért végzik ugyanazt a munkát.

AR: Ma már senki sem vesz föl úgy dolgozót, mint még a kilencvenes években is, amikor a munkaszerződésekkel szociális juttatások, TB-ellátás, meghatározott mennyiségű szabadság járt, ezek a dolgok eltűntek.

M: De igazából ezek az offshore ügynökségek az EU-gazdaság miatt működhetnek egyáltalán, nem? Mármint azóta könnyű ilyen céget bevinni Csehországba.

SU: Ez a probléma jóval a 2004-es EU-csatlakozás előtt kezdődött. 1989 után semmiféle szabályozás nem létezett a közvetítő cégekre nézve. Azután az állam folyamatosan ismerte fel, nagy problémák vannak, próbált is néha tenni ellenük, de csak ímmel-ámmal. Hogy mást ne mondjak: a liberális értelmiség a 2010-es évekig még a minimálbér-vitát sem nyitotta ki nálunk, csak az utóbbi években került ez egyáltalán a napirendre.

M: A filmben főleg nőket, és sokszor roma nőket látunk ezeken a munkahelyeken. Létezik komoly nemi megkülönböztetés, tehát jellemző az, hogy a rosszabb és rosszabbul fizetett munkákat nők végzik?

SU: Azért látsz a filmben főleg női munkahelyeket, mert nekem főleg női munkákat adtak: a boltban, a baromfi-feldolgozóban, a kórházi mosodában. De szinte pontosan ugyanez megy az ún. „férfi” – munkahelyeken: a szinte teljesen feketén működő építőiparban, az autógyárak gyártósorai mellett is, tehát igazából a nemek közötti különbség nem akkora. Persze például a szinte teljesen férfiakból álló építőmunkás-brigádok nyilván sokkal jobban keresnek, mint egy boltos, hiszen főleg bejelentetlenül alkalmazzák őket.

Miközben az eredeti koncepcióban kevésbé hangsúlyos volt a társadalmi nemek témája, a munka során azonban magunk is szembesültünk vele, mennyi kihívás vár egy dolgozó nőre: a gyerekeket, sőt az öregeket is sokszor nekik kell ellátniuk, ápolniuk, miközben életük jelentős részét a munkahelyükön töltik.

Sőt, miután a helyzettel szembesültünk, idősgondozó intézményben is megpróbáltunk forgatni.

A gondoskodási válság tehát éppen a legrosszabbul keresőket érinti a leginkább. Éppen ezért is mondtam azt, a bolti kasszás munka után, hogy 6 óra a maximum szerintem, ameddig egy ilyen műszaknak tartania kellene.

A fizetésbeli különbség inkább attól függ, mikor kerültél be a munkahelyre: miközben a 10-11 éve ott dolgozók mindenhol jobb feltételeket, jobb szerződéseket kaptak, és ezeket megőrizték, addig az elmúlt 6-8 évben odakerülők már csak az ügynökségi, sokszor alkalmi munkához férhettek hozzá, és közülük jellemzően senki sem tud formális, céges munkaszerződést szerezni.

A probléma főleg a bemutatott bolti eladóknál áll fenn: akik közülük a válság óta álltak munkába, ma is 3 eurós (900 Ft) órabért keresnek, miközben akik most kezdenek,  már elérik a 4 eurót (1200 Ft). Viszont a régebbi munkások ugyanúgy boldogan dolgoznak ezért a kevés pénzért, mert a válság alatt beléjük ivódott a félelem a munkanélküliségtől, és bármit megtennének, hogy ne kerüljenek az utcára. Még akkor sem követelnek magasabb bért, ha ma már akárhova elmehetnének többért.

M: A másik fő dolog, ami a filmben elgondolkodtató az a demokráciák és a munkahelyi demokrácia szerepe volt. Saša is említette, hogy több helyen konkrétan a kiabálástól és a rossz munkaszervezéstől jobban félt, mint a lelepleződéstől. A munkahelyi tekintélyuralom kihat a társadalom demokráciaképére is? Van ezek között hasonlóság?

SU: Én nem látom ezt egyértelműen. Amikor a prágai Motol kórház mosodáján voltam, ott nagyon erős kollektíva alakult ki, akik segítették egymást, és az időddel is szabadabban bánhattál. Nem volt nyomás, nem volt stressz. A fizetések rosszak voltak, a körülmények is, de a környezet még így sem volt autoriter. A magáncégeknél, mint az Agrofert, az Albert áruházak már más volt a helyzet, itt valóban létezik ez a jelenség.

M: Mi volt a film és a cikkek visszhangja Csehországban?

SU: A visszhang óriási volt, nem is számítottunk ilyesmire. A bemutatott munkahelyek mindegyikén bevezettek könnyítéseket a körülményekben, és még a béreket is emelték. A MOTOL állami kórház mosodájában bevezették az ingyenes ebédeltetést, és azóta még kafetériát is kaptak. Több helyen is béremelést vezettek be, és a baromfifeldolgozóban minden munkás megkapta a délutáni szünetet, valamint vizet is bevihetnek már a gyárcsarnokba.

Mindez azért történt, mert a film és az azt megelőző híradós anyag óriási visszhangot keltett Csehországban. Mivel mindez egyben a választási kampány időszakában is történt, volt olyan induló, a balosabb Lubomír Záorálek, aki a filmmel illusztrálta a magáncégeknél uralkodó kizsákmányolást (miközben persze az akkor szociáldemokraták által felügyelt állami cégeknél ugyanez ment). Összességében viszont hihetetlen a fogadtatás, és azt hiszem, meg is változtatta azt a módot, ahogyan a liberális és jobboldali cseh média a munkával és a munkásokkal foglalkozik: egyre-másra születnek a munkafeltételekről és kizsákmányolásról szóló tényfeltáró anyagok is.

Ami pedig még ennél is fontosabb: a dolgozók részéről több száz pozitív visszajelzést, köszönetet kaptam, volt, aki azt írta, visszaadtam nekik az önbecsülésüket.

(Kiemelt kép: Saša Uhlová újságíró és Apoléna Rychlíková filmrendező a budapesti Friedrich Ebert Alapítvány vetítés utáni beszélgetésén 2018. november 6-án. / Fotó: Friedrich Ebert Alapítvány, Budapest )