Kicsit pironkodva írom ezt a cikket. Írhatnám azért pironkodva, mert az Echo Tv műsorában szellemi nyomoréknak és aberráltnak hívtak, de nem azért pironkodok, hanem mert a műsorban ülő 4 ember vagy egyszerűen nem nagyon szerezne pontot szövegértésből egy középiskolás teszten, vagy egyszerűen direkt hazudnak. És hát mindkét eshetőség nekem kellemetlen helyettük.
A Troll című műsorban ugyanis a halottak napjára írt A Rendszer halottainak napja című cikkemet elemezték, amely a rendszerváltás utáni politika veszteseiről és arról szólt, hogy a magyar állam egyszerűen lemondott emberekről, a lecsúszó középosztály helyzetéről és arról, hogy tisztességes politikával, amely segít a bajba jutottakon, devizahiteleseken, munkanélkülieken, vagy akár csak a depresszió, az anyagi lezüllés állapotába kerülteken, életeket menthetne meg.
A Troll elemzésének lényege pedig az volt, hogy mivel azt mondom, hogy van felelőssége a mindenkori magyar államnak, rendszernek a lecsúszottak, a munkanélküliek, a kilakoltatottak, a devizahitelesek, a kórházak és az oktatás állapotában, ezért kommunista vagyok, aberrált és szellemi nyomorék.
A helyzet az, hogy bár nem vagyok kommunista, leginkább szociáldemokrata vagyok, viszont szívesen vállalok bármilyen jelzőt, amely arra utal, hogy megpróbálom felnagyítani, láthatóvá tenni (még ha nem is mindig jól, és nem is mindig sikerrel) azoknak az ügyét, akiket a magyar társadalom elfelejt. Akik a rendszerváltás utáni 30 év vesztesei, akiknek nem jött össze a 3 szoba, 3 gyerek, 4 kerék, akiket a politika mintegy 30 éve semmibe vesz. Már csak azért is vállalok bármilyen erre utaló jelzőt, mert én is ebből a közegből jövők.
És az a helyzet, hogy inkább leszek komcsi, mint olyan ember, aki az állampárt fizetéséből, kényelmes fotelból hazugságokat üvölt, hogy elnyomja a dolgozók, a lecsúszók, a szegények hangját.
Erre az urak és a hölgy azt elemezték 8 percen keresztül, hogy én mindig csak Orbánba tudok belerúgni, és Orbán Viktoron kérem számon még anyám halálát is. Nem annyira tűnt fel nekik, hogy az anyámra és az ő sorsára vonatkozó rész, ami a cikk legnagyobb részét tette ki, lényegében csak 1990 és 2010 közötti ügyekről szólt, tehát ez nem is lehet csak az Orbán-rendszer kritikája. Hogy érthetővé tegyem, min csúsztak el a műsor szereplői, a műsorban a cikkrészletek felolvasása utáni első gondolattal még egyet is értek: igen a Hajdú-Bét sztori áldozatai pontosan ugyanennek a folyamatnak a részei.
Az, hogy emberek öngyilkosok lettek, mert egy cég tönkretette a vállalkozásukat, és mert az állam nem segített nekik, pontosan ugyanez a sztori. Hogy annak a közösségnek, amelynek tagjai vagyunk, hogyan hagyja cserben az embereket; hogy a politika miért nem érzi feladatának, hogy mindenkit megpróbáljon megmenteni, vagy legalább olyan helyzetet előidézni, ahol senki se választja az öngyilkosságot.
De nem magyarázkodni akarok, hanem magyarázni. Ugyanis szerintem ezek az emberek nem ennyire buták. Az elmúlt hetekben az Echo Tv-ben lényegében 2 naponta támadnak minket, elmondva minket mindennek, és támadják leginkább azokat a cikkeinket és tevékenységeinket, amelyekben a dolgozók, a lecsúszók, a szegények ügyeit visszük előre, az ő problémáikat mutatjuk be.
Ebben a legutóbbi műsorban a legnagyobb lebukás az volt, hogy egyetérthettek volna velem, elmondhatták volna, hogy hát igen, ez volt 2010-ig az állam: magukra hagyta az embereket, de az Orbán-kormány milyen csodálatos. De nem ezt választották, mert nem tudták ezt választani. Mert bár van, amit a kormány jól csinál, a helyzet változatlan.
Mert az ő feladatuk nem az, hogy bármilyen társadalmi csoportnak hangot adjanak, hogy bármilyen társadalmi problémát felvázoljanak, kivéve persze a luxusrepülőző elit személyiségi jogainak védelmét. Hanem az, hogy eltompítsák a társadalmi problémákat, hozzájáruljanak az elnyomáshoz, hogy nem a rendszerváltás óta egyre feszítőbb társadalmi problémák megoldásához járuljanak hozzá, hanem elkenjék azokat.
Pontosan ezért problematikus ez a műsor, és ezért írok róla. Mert itt nem a Mércéről, vagy rólam van szó, hanem arról, hogy ezek az emberek mindenkit letámadnak, akiről azt gondolják, veszélyezteti a főnökeik hatalmát. És számukra teljesen mindegy az igazság, mindegy, hogy mi történik valójában az országban, mindegy azoknak az embereknek a sorsa, akik szenvednek, akik nincstelenek, akiknek fáj.
Márpedig addig nincs igazán Magyarország, ameddig ez az ország nem válik olyan közösséggé, ahol ha valaki fázik, ha valaki éhezik, akkor is biztonságban érzi magát, mert tudja, a közösség, az állam, a társadalom segíteni fog neki.
