Gondolkodtam, hogy írok egy véleménycikket a lakástakarékok 24 órás beszántásáról, a demokrácia fekete napja vagy meggyalázása címmel. Ültem az üres dokumentum előtt, és néztem, milyen jelzővel tupírozzam, hogyan érzékeltessem, mennyire üres ez a rendszer, mennyire felháborító, ami itt történik, mennyire megalázó ez az egész, mennyire az emberek semmibe vétele.

De már nincsenek szavak, amiket nem írtunk még le, nincsenek kifejezések, amiket nem használtunk el.

Hétfőn 13 órakor a gazdasági bizottságban kiosztották a törvény tervezetét, 13 óra 5 perckor már meg is volt szavazva, mehet a plenáris ülés elé a törvény. Valamikor 2 körül a kétharmad eldöntötte, hogy sürgősséggel tárgyalják az indítványt. Este megvolt az első vita, kedd délelőtt a második, mert ezt még előírja a házszabály. A vitában nem szólaltak fel a fideszes képviselők. Elképesztő volt nézni, hogy a „vita” végén ott ültek bent, de meg volt nekik mondva, nem szólhatnak hozzá. Aztán körülbelül fél egykor el is fogadták a törvényt, hogy este fél 8-ra Áder János aláírja és ki is hirdessék a Magyar Közlönyben.

23 óra alatt, mindenfajta egyeztetés nélkül, mindenfajta vizsgálat, hatástanulmány nélkül döntöttek milliók lehetőségéről. Bármilyen érv figyelembe vétele nélkül.

Ebből a szempontból pedig édes mindegy, mi az ok azok közül, amit az ellenzék sorolt. Hogy ez megszorítás, vagy hogy Rogán Antal haverjainak készítik elő a terepet.

A lényeges az, hogy a demokrácia nem 4 évenkénti szavazásról szól, és az is biztos, hogy nem arról szól, hogy gombnyomogató fideszes droidok minden átvigyenek, amit az ország vezetője kér. Ez nem parlamenti demokrácia.

Persze lehet ennek a rendszernek a demokrácia voltát igazolni, olyan kifejezésekkel amelynek tartalmi eleme annyi, hogy valamilyen létező kifejezés mellé odacsapjuk a demokráciát, el lehet nevezni hibrid demokráciának, autoriter demokráciának, kutyafüle demokráciának, de leginkább ahhoz a gyümölcsléhez hasonlít, ami nem 100%-os, hanem gyümölcssűrítmény hozzáadásával készült. Tehát tudjuk, hogy hiába hívják úgy, de valójában soha nem látott valódi gyümölcsöt.

Ez is egy ilyen demokrácia, szavazgatunk-szavazgatunk, a nép nevében, de mindez a nép valódi képviseletéből semmit sem tartalmaz, csak valami sűrítményt.

Olyasmi, mint a második világháborús szovjet viccben, ahol Szása a babakocsi gyárban dolgozik, gyereke születik, és minden nap hazalop egy alkatrészt, hogy összeszerelje a babakocsit magának, de bárhogy rakosgatja, tank jön ki belőle.

Vannak ilyen olyan demokráciára emlékeztető elemek, parlamenti ülés, 4 évenkénti szavazás, néha megadnak ezt-azt, de a végén mindig az jön ki, hogy az elit jól jár, a nép pedig nem.

Ezzel nem azért kell szembenézni, és végre leszögezni, hogy így van, hogy diktatúrázhassunk egyet, és megnyugodhassunk sanyarú sorsunkban – diktatúra nincs a szó hagyományos értelmében –, hanem pontosan azért, hogy elképzeljük azt, ami lehetne helyette.

Mert nem szabad elhinni, hogy ez így egy jó világ.

Igenis, lehet olyan demokráciát építeni Magyarországon is, ami nem oligarchák kezében van, ami nem a magánrepülőzést támogatja, hanem a MÁV-ot, a Volánt, meg a BKV-t fejleszti. Igenis, lehet olyan parlament, amelyben felkészült, kompetens, hozzáértő emberek a mi ügyes-bajos dolgainkat intézik ahelyett, hogy a kevesek zsebeit tömködnék. Igenis, lehet olyan médiarendszer, ami nem a gazdasági és a politikai hatalom kezében van, hanem a népet szolgálja. Igenis, van olyan adórendszer, ami nem arra épül, hogy a tehetősöket feljebb juttassa, és a kevésbé jómódúakat elnyomja, és igenis, van olyan ország, ahol a hatalom szolgálat, a képviselet felelősség, a demokrácia pedig a népé.

Most vagyunk nagyjából ott, hogy két döntésünk van, vagy elképzeljük ezt a demokráciát, és megharcolunk érte, vagy lemondunk Magyarországról jó pár évtizedre. Tessék választani.