Katusnak
„Isten nevében, e szenvedők nevében, akiknek a kiáltása napról napra hangosabban száll a mennyekig, kérlek benneteket, könyörgök nektek, parancsolom nektek: állítsátok meg az elnyomást.”
– szólt a ma a Vatikánban szentté avatott Óscar Romero érsek 1980 március 23-án hazája, El Salvador katonaságához. Huszonnégy órán belül halott volt. Gyilkosai – ma már pontosan lehet tudni – éppen azok voltak, akikhez a fenti idézet szólt: annak az iszonyatos elnyomó gépezetnek a működtetői, akik legfőképpen az Egyesült Államok kereskedelmi érdekeit védelmezték híven saját népük ellen.
Általános helyzet Salvadorban a huszadik században
A félfeudális viszonyok között tengődő Salvadornak a huszadik században egy feladata volt az elnyomó világgazdasági struktúrában: olcsón kávét termelni jórészt amerikai érdekeltségű cégeken keresztül. Miközben az ország gyakorlatilag teljesen az agráriumából élt, a művelhető földek 99 százaléka a nagy cégek kezében összpontosult, akik az ország lakosságára nem mint működő társadalmat alkotó, szabad és büszke, boldoguló emberekre, hanem mint olcsó és könnyen fegyelmezhető szolgákra számított.
A szörnyeteg egyenlőtlenségek, a saját földön éhbérért dolgoztatott, vakulásig nyúzott salvadori parasztság története során több elkeseredett felkelést robbantott ki – mindet a lehető legembertelenebb eszközökkel tiporta sárba az ország oligarcháit és a külföldi érdekeket védelmező állam, segítségül hívva a felfegyverzett milíciákat, a hadsereget és a – nem utolsó sorban az Egyesült Államokban képzett – forradalmak leverésére szakosodott titkosszolgálatokat. Ezek az erőszakszervezetek, és ez a politika dollármilliárdokban kifejezhető támogatásokban részesült az Egyesült Államok, a „szabadság földjének” hol demokrata, hol republikánus vezetéseitől.
Romero atya az Opus Deitől a baloldali mártíromságig
1968-ban a latin-amerikai országok katolikus vezetői közösen ítélték el a nép elnyomását, és álltak ki a szegények mellett, szegényeket istápoló bázisközösségek alakultak, az egyház egy nagy része igyekezett minél inkább az elnyomottakat képviselni. Ezt a politikai állásfoglalást az állam a szokásosnak mondható, irgalmatlan retorzió-hullámmal honorálta:
1968 és 1978 között több mint 850 papot, apácát és püspököt tartóztattak le, kínoztak meg és öltek meg Latin-Amerikában.
Óscar Romero atya kezdetben egyáltalán nem foglalt állást ezekben a kérdésekben. Éppen emiatt eshetett rá a választás 1977-es érseki kinevezésekor: a kezdetben az egyházon belül is konzervatívnak számító Opus Dei-csoportosulás tagjaként működő, az intézményesült társadalmi rendet nem bolygató egyházfi kényelmes választásnak tűnt a junta számára.
Egy eseménysorozat azonban határozottan megváltoztatta Romero atya politikai hozzáállását: 1977 elején az elképesztő országgyűlési választási csalások ellen (többnyire machetékkel felszerelkezett milicisták „felügyelték” a választók akaratnyilvánítását, több baloldali jelölt „eltűnt”, többeket letartóztattak és/vagy megkínoztak és meggyilkoltak) tüntető tömegbe lőtt a hadsereg San Salvador főterén, több tucat ember életét kioltva, százakat megsebesítve. Pár héttel később meggyilkoltak egy radikális baloldali szerzetest, Rutilio Grandét, egy idős laikus testvérrel és egy fiatal fiúval együtt.
Eleinte némi naivitással Romero érsek a „hivatalos utakat” járva kérdéseket intézett az ország vezetőihez. Kik követték el a gyilkosságokat? Miért nincs senki felelősségre vonva? A hivatalos oldal hallgatása azonban gyorsan radikalizálta az addig a hatalom számára „megbízhatónak” bizonyult főpapot.
Onnantól kezdve napi rendszerességgel emelt szót a kormánycsapatok és a halálbrigádok ténykedései ellen.
Felszólította az egyház tagjait, hogy a szegénynegyedekben folytatott szívós munkával igyekezzenek enyhíteni a szörnyű elnyomás okozta nyomort, kis rádióállomásán keresztül világgá kürtölte az eltűntek és meggyilkoltak neveit, valamint hivatalos leiratokban tájékoztatta a pápai Szentszéket a jogtiprásokról.
1980 elején már az egyház által támogatott forradalom lehetőségéről beszélt:
„A keresztények nem félnek a harctól, tudják, hogyan kell harcolni, de előnyben részesítik a béke nyelvét. Ám ha egy diktatúra komolyan aláássa az emberi jogokat és a nemzet általános jólétét, amikor mindez elviselhetetlenné válik, és a párbeszéd minden csatornáját lezárják […] amikor ez történik, akkor az Egyház az erőszakos felkelés legitim jogáról beszél. Nem az Egyház feladata a felkelés időpontjának kitűzése, vagy annak pontos meghatározása, hogy mikor zárult be a párbeszéd összes csatornája. De figyelmeztetem az oligarchiát: tárjátok ki kezeteket, adjátok oda gyűrűiteket, mielőtt elérkezne az idő, amikor a kezeteket fogják lecsapni.”
Ez a nyílt kiállás Óscar Romero atya életébe került. Az őt kinevező, majd hatásától, bátor népbarát fordulatától megrettenő hatalom orgyilkosoknak adott megbízást megölésére, azok pedig a lehető legkíméletlenebb módon végre is hajtották a parancsot:
egy temetésen, ahol barátja édesanyját búcsúztatta éppen, gyászbeszéde közben lőtték szíven azóta is ismeretlen, soha meg nem büntetett gyilkosai.
Miután 2015-ben boldoggá avatták, a mai napon, 2018 október 14-én az Apostoli Szentszék hivatalosan is szentté avatta Óscar Arnulfo Romero érseket. Tisztelegjünk előtte azon soraival, amelyeket a halála előtti pillanatokban mondott ki azon a végzetes gyászszertartáson:
„Tegyünk hát meg mindent, amit tehetünk. Mindőnk képes tenni valamit, de legalábbis bírhatjuk a megértés képességét.”
