Az elbukott romániai népszavazás (2018. október 6-7.) éles fényt vet egész Kelet-Európára. A népszavazás érvénytelen és eredménytelen lett, de valószínűleg nem azért, amit a bojkott mellett kardoskodó USR (a fiatal posztliberális román párt) diadalmas közleménye állít, hogy tudniillik Románia megérkezett a XXI. századba, és a nép elvetette a homofób javaslatot. (A XXI. századnak mint valami ígéretesnek az emlegetésével jobb lesz takarékosan bánni: a XX. század utolsó harmada növekvő szabadságot és toleranciát hozott az „emberi jogok” klasszikus területén, az ezredforduló óta meredek visszaesés tapasztalható világszerte.)
Lehet, hogy sokan egyszerűen fölöslegesnek tartották újólag megerősíteni azt, amit a romániai polgári törvénykönyv amúgy is kimond – az egynemű pároknak még a bejegyzett élettársi kapcsolat jogintézménye se áll a rendelkezésükre – , de láthatólag még erről sincs szó.
A fanatizmus és a közöny ütközetében a közöny diadalmaskodott.
A romániai közvélemény nagy többsége ellenzi a melegházasságot: nem azért nem mentek el szavazni a romániai honpolgárok, mert megváltozott volna a véleményük.
De még inkább ellenzik – fogalmilag nem világosan, de érzelmileg annál egyértelműbben – azt a politikai rendet, amelynek a népszavazás épp úgy tartozéka, mint az országos és helyhatósági választások, a semmi lényeges alternatívát nem kínáló többpártrendszer meg a kapitalizmus legdurvább és legzüllöttebb alakváltozata.
Ennek a sokszor néma elutasításnak a fókusza a „korrupció” elleni tiltakozás, amely általánosságban persze nagyon is indokolt.
Bár számos más kelet-közép-európai ország van, amely ezerszer korruptabb, mint Románia, még sincsenek korrupció elleni tömegtüntetések. A korrupciós ranglistákat a leleplezett korrupciós esetek alapján állítják össze, ezért áll Románia az élen, míg azok a korrupt államok, ahol az államgépezet teljes elfoglalása miatt nincsenek hatályos bírósági ítéletek magasrangú tolvajok és rablók ellen, jobban szerepelnek. Azért kell Szlovákiában és Bulgáriában (stb.) tényföltáró újságírókat gyilkolni, mert ott a leleplező cikkeknek következményeik vannak. Másutt erre nincs szükség, mert a tények és a tényföltárások fikarcnyit se számítanak. Romániában sok politikust elítélnek kétes ügyek miatt (néha persze a vádak is gyönge lábon állnak, és az ítéletek is problematikusak), aztán ezeket a politikusokat újraválasztják – majd hatalmas tömegek követelik az elmozdításukat. Szemmel láthatólag itt súlyos a zavar.
Mint Kelet-Európában mindenütt, az elmaradottságra, a szegénységre, a diszfunkcionális államra, a kiábrándultságra egyetlen csattanós választ ismerünk: a példátlan méretű és arányú kivándorlást (már van olyan ország a régiónkban, ahonnan a lakosságnak több mint a fele emigrált!) – ám a vágyott Nyugat belső kulturális logikája és intézményesített alapelvei (amelyek egytől egyig a fölvilágosodásból, valamint a régi liberalizmus és a régi szocializmus kompromisszumából származnak) mégse népszerűek.
Sőt: igen sokan nem a mai, kibírhatatlan Kelet-Európát szögezik szembe a mai, csakugyan válságos, elbizonytalanodott Nyugattal, hanem a régi Kelet-Európa mítoszát. Ez a mítosz se autentikusan kelet-európai természetesen (ha egyáltalán van nekünk a félgyarmati, perifériás pozíciónkon kívül eredeti szociális örökségünk), hiszen szinte minden változtatás nélkül levezethető Rousseau és a romantika (leegyszerűsített, folklorizált) hagyományából, amely már válasz volt a fölvilágosodásra. Pásztori-hegyi vagy földművelő-alföldi idill, tiszta levegő, tiszta hit, engedelmes, jámbor közösség, ártatlan és ártalmatlan szexualitás, összetartás, meghittség, idegenek sehol. Föltéve, hogy ilyesmi csakugyan létezett esetleg – elszigetelt tájegységek kivételes zárványaiban – valamikor a XVII. század előtt, ennek a rekonstrukciójában természetesen senki nem hisz komolyan. Marad a puszta ressentiment, a duzzogó neheztelés – máskülönben maga is fölöttébb modern jelenség – , amely nem erőtlen ugyan, de pusztán negatív, romboló energia. Ez utóbbinak szép példáit láthattuk a romániai egyházak sűrű nyilatkozataiból a homofób népszavazási kampány alatt: ezek az egyházak (kivéve ezúttal a kis unitárius közösséget) – egyelőre legalábbis, hiszen az egyházak is változnak, amint Magyarországon is láthatjuk, ahol katolikus és evangélikus püspökök, papok és világiak fordulnak szembe például a menekültek és bevándorlók elleni fajgyűlölő, etnicista kampányokkal, és állnak ki a veszélyeztetett kisebbségek mellett általában – pusztán csak konzervatív erők, nem is próbálkoznak a voltaképpeni keresztyénség fölforgató üzeneteivel. Hiszen a keresztyénség szubverzív és örökkévalóan államellenes üzenete a szüzesség, nem a heteroszexuális család: az én országom nem e világról való. S ez a szüzesség nem önmegtartóztatás, nem cölibátus, hanem a lényegileg rossz földi élettel való szakítás. Másvilág. Más világ. Ezt a világot az egyház „temporális”-nak, korlátozott idejűnek tekintette mindig (az egyházi latinban a „temporális” és a „világi” ugyanaz, s számos nyelvben ennek nyomán ugyancsak), de a fontos a keresztyén tanítás szerint nem ez, hanem az örökkévaló.
Az, hogy a görögkeleti, római katolikus és református egyház „has sex on the brain”, még merőben egyháztörténetileg is dekadens, régebben ezeknek a testületeknek más törekvéseik is voltak, nemcsak a tőlük lényegileg idegen nemzeti, állami, szexuáletikai (s e tekintetekben is maradi) előítéletek érvényesítése. De a történelemben mindig voltak keresztyének, akik a Nagy Inkvizítor ellen föllázadtak, s vannak, lesznek most is, ez bizonyos.
Az, hogy a romániai közvélemény nem áll ki saját állítólagos meggyőződései mellett, mindenképpen válságtünet. Akkor is, ha – korlátozott mértékben – az eredmény örvendetes, és talán lassan elvezet az LGBTQ+ közösség egyenjogúsításához, elismeréséhez, biztonságához, nyugalmához, méltóságához, megbecsültségéhez. Ami minden kisebbségnek kijár – és persze mindenki másnak is – , hiszen a közjóban és a közboldogságban való részesedésre minden emberi lénynek egyaránt és egyenlő mértékben jussa van.
Ugyanis itt nem egyéni preferenciákról van szó („nem kedvelem a melegeket” stb.), hanem arról, hogy
következetesen kiterjesszük-e a jogegyenlőséget mindenkire és minden életszférára (ezért tilalmas a családon/párkapcsolaton belüli erőszak, ezért nem szabad verni a gyerekeket, ezért nem szabad fogvatartottakat, elítélteket, alárendelteket, foglyokat bántalmazni és megalázni).
A reformkorban sokan a vállukat vonogatták Eötvös József és Szemere Bertalan vitája láttán „a fogházjavítás ügyében” (a börtönbüntetés humanizálása a fölvilágosodás fontos témája volt mindvégig, s ez folytatódott a szabadelvűség korában), mondván, ez népszerűtlen és problematikus kisebbséget érint csak, és miért a bűnösökön kell legelőbb segíteni (ez az érv visszatér a drogosok mai problémájában, ahol a gyógyítás/segítség vs. megtorlás/büntetés dilemmájában vetik föl), miért nem „a normális embereken”. Vannak történetírók, akik máig gúnyolódnak ezen, s a börtönügy máig megoldatlan, ma is vannak szörnyű büntetések (Szaúd-Arábiában például keresztre feszítés), és van kínzás. A halálbüntetés sok olyan országban népszerű eszme, ahol a törvény tiltja.
Mindezek a nehézségek úgy, ott és akkor dőlnek el gondolatilag, ahogyan, ahol és amikor a politikai közösség tagjai eldöntik, hogy a kényszerítő hatalomnak (az államnak) a megjuhászítása-e a cél, hogy a minden egyes ember méltóságát és boldogságát igenlő humanizmus-e a helyes, vagy sem.
Ha a jog minden törvénytisztelő embert véd, akkor a jogot úgy kell alakítani – mondják a humanisták – , hogy a törvényt mindenki tisztelhesse, és ez csak akkor lehetséges, ha a törvény (a jog) igazságos és méltányos, nem ismer kivételeket, Pál apostol szavával: nem személyválogató.
Persze nem igaz az, hogy ennek nincsenek gazdasági, szociális, kulturális, életformabeli következményei.
Minden egyenlőségre alapozott jogi reform gyöngíti a mindenkori hierarchiát, tehát nem teszi lehetővé (mondjuk) a születési előjogokat, nem tűri a hűbéri-kasztos szerkezetet, a nemességet, az örökletes dinasztikus hatalmat, bizonyos rendek (kasztok) kivételezett életformáit (ami különösen a hagyományos papi rendre vagy a tisztikarra nézve volt hátrányos), tehát igenis eltörli a különbségeket, bizonyos fokig uniformizálja a társadalmat és rombolja a hagyományos életformákat. Ez elkerülhetetlen, hiába tagadják a reformok elfogult hívei.
Nyilvánvaló, hogy a házassághoz fűződő ezredéves érzelmeket és megszokásokat nem hagyná érintetlenül, ha a melegeknek is lehetővé tennék a házasodást (vagy a bejegyzett élettársi kapcsolatot), bár a változások – mint sok helyen láthatjuk – nem drámaiak, mert a házasság különben is megváltozott, rangja alább szállt. (Magyarországon tavaly a gyerekek fele házasságon kívül született.) Az igazságosságnak és a méltányosságnak is ára van, és a társadalom gyakran megkínlódja azokat az átalakításokat, amelyeket hevesen óhajtott, amelyekért áldozatot hozott, s amelyeknek kezdetben örült.
Ezen semmit se változtat az, hogy ahol törvényes és szívesen fogadott a melegházasság, a melegek csak ritkán veszik igénybe, mert
a lényeg nem a házasodás önmagában, hanem a hátrányos megkülönböztetés és az ősidők óta tartó megaláztatások és szenvedések megszüntetése egyszer s mindenkorra.
S ennek a testi-lelki szenvedésnek a nyilvános és ünnepélyes föloldása örömben, befogadásban és elismerésben: a melegházasság törvényes és alkotmányos bevezetése. Ha mindenkinek szabad házasodnia, akkor mindenkinek szabad házasodnia.
Tovább megyek: a melegházasságnak van további szimbolikus jelentése is. Ha a melegek és a heterók egyenlőségét, egyenjogúságát minden tekintetben elismerjük, s nem tagadjuk, hogy a szokatlanság némi kényelmetlenséggel, alkalmazkodási – főleg pszichológiai – erőfeszítéssel jár, noha ennél nem többel, akkor azt is belátjuk,
hogy az egyenlőség érdekében még ennél is sokkal többet kell tennünk, hiszen a meleg kisebbség mellett a nép többsége – a nők – egyenlősége is számtalan tekintetben realizálatlan, nem szólva az osztályegyenlőtlenség, a regionális és nemzedéki egyenlőtlenség, a kulturális egyenlőtlenség millió formájáról, amelyek egy részét nem lehet jogilag orvosolni, csupán radikális társadalmi-gazdasági transzformációkkal.
Ezek pedig beavatkozást jelentenének a szerződéses, tehát a ma hivatalosan magánjellegűnek tekintett viszonyokba – s az ilyen beavatkozás mindig fájdalmas.
Kelet-Európában, no meg egész Európában és az egész világon súlyos válság van – a romániai népszavazás ennek puszta tünete, habár nem jelentéktelen – , hiszen azok a nagy egyetértésnek örvendő (konszenzuális) elvek, amelyek kialakultak Nyugaton a második világháború után (a népjóléti állam: tehát a növekvő társadalmi egyenlőség és az egyre szélesedő munkásjogok, a dolgozók részvétele a vállalatigazgatásban, egyenletesen emelkedő bérek és nyugdíjak, segélyrendszer a szűkölködőknek és betegeknek, a hierarchikus elemek relativizálása; a pluralizmus: tehát parlamentáris többpártrendszer, a civil társadalom és a „szót emelők” [public advocates] spontán beavatkozásának elismerése, egyre általánosabb szólásszabadság, a rendszerellenes/radikális politikai kisebbségek eltűrése, a kulturális „rangkülönbségek” figyelmen kívül hagyása stb.; életformapluralizmus: tehát az egyéni eltérések és alkati változatosság szimbolikus és reális büntetésének fölszámolása, a nonkonformizmus tisztelete, az új iránti érdeklődés, a fiatalok és a gyerekek tekintélyének emelkedése) többé nem elfogadottak.
Les droits de l’homme et du citoyen – az emberi ÉS polgári jogok egységére óriási csapást mért előbb a neokonzervatív (Thatcher, Reagan stb.) támadás az egyenlőség eszméje és gyakorlata ellen, nem szólva a Nyugat hadüzenet nélküli háborúiról Keleten és Délen, most pedig a menekültek és bevándorlók elleni világméretű hadjárat (amelyben Orbán és az EU ellentéte sajnos csak árnyalatnyi vagy látszólagos), amelynek a kegyetlensége és gonoszsága nagyon régóta precedens nélküli, amely átszabta a legtöbb állam politikáját, s amelynek a mélységeiről Románia még mit sem tud.
A második világháború óta nem volt még ekkora jelentőségük a személyi iratoknak, állampolgárságot igazoló okmányoknak, útleveleknek és vízumoknak, munkavállalási engedélyeknek, mint most. Ez hallatlan visszaesés, és az összes érintett körében a fasizálódást radikalizálódást segíti elő. Államok vezetőitől a második világháború óta nem hallottunk ennyi nyílt és hangos rasszista kirekesztő kijelentést, a fajüldözés és fajgyűlölet „migránsellenesség” aggasztóan nő mindenfelé, a baloldalt se véve ki.
Ilyen körülmények között meg kell kérdeznünk magunktól, hogy a romániai politikaundor, apátia, bizalmatlanság, közömbösség – amelynek föltehetőleg az eredményt köszönhetjük javarészt – csakugyan segíti-e az itteni (ottani) intézmények rég esedékes és szükséges humanizálását, beleértve az alkotmányos intézményeket, az államot és a civil társadalmat, amelynek az egyházak is a részei meg az olyan egyesületek, mint a családbarát koalíció (CpF). Látom, hogy némelyek – mint Alina Mungiu-Pippidi – már a népszavazás intézményének a fönnmaradását se helyeslik, mert a közvéleményt irracionálisnak tekintik (bár erre a minap történtek nem jelentenek egyértelmű bizonyítékot), de az én fölfogásom ennél demokratikusabb, és se a parlamenteket, se a bíróságokat nem tartom különösebben racionálisnak.
Amint az ezekben a hetekben és a bojkott melletti mozgalmakban különösen derekas és aktív Transindex példája is mutatja, a legelevenebb publicisztikai munka se vált ki nagy vitát – a melegházasság ellenzői, a népszavazási részvétel hívei nem nagyon vitáztak, pár kivételtől eltekintve inkább csak átkozódtak és elmarasztalták ellenfeleiket, pedig lehettek volna érveik – , főleg azért, mert sokan nem tartják érdemesnek, úgy érzékelik, hogy a közjó és a közérdek nem létezik vagy megfoghatatlan, puszta utópia, ábránd, képzelődés. A valóság a harc, az anyagi érdek, az ösztön, az önösség, a hatalmi mámor, az élvezet keresése, szóval a ráció és szellem nélküli meztelen földi élet.
Ez azért tragédia. Így nem lehet élni.
Az mindenesetre biztató, hogy a becstelen és paranoid pánikkeltés, hiszterizálás, ijesztgetés – „a buzik és a norvégok (!) elviszik a kisfiatokat!” – nem volt sikeres, az emberek azért ennél természetesen értelmesebbek, a reakciósok nem tudnak ellenállni a nép lebecsülésének. Olykor tévednek.
Romániában minden marad a régiben (pillanatnyilag), bár a bizonytalanság, a habozás, a döntésképtelenség mintha egyre nagyobb lenne. Ez az állapot azonban nem maradhat fönn. Kérdés, ha mégis majd dönteni kell, lesz-e a konfliktusra fölkészült, tetterős, koherens világnézetű táboruk a szeretet, a szolidaritás, az egyenjogúság, a szelídség híveinek.
