„Akié a múlt, azé a jövő” (Orwell) jegyében egyesek már a rendszerváltás idején hirdették, hogy a magyar nemzet felemelése érdekében át kell írni a történelmünket, bármi áron.

„A történelmet csak annyira kell szolgálnunk, amennyire az szolgálja az életet. […] Nem szabad törődni olyan materiális, racionális, száraz dolgokkal, mint dokumentumukkal, forrásokkal bizonyítható tények, dátumok, adatok.”^[1]Mert hiszen „…a nemzet öntudatát gerincének kettétörésével intézték el”,^[2] ezt bármi módon orvosolni kell. A Habsburgok 400, a polgári radikálisok 100, a kommunisták 45 évig gyakorolták a magyargyalázást, van mit helyrehozni.^[3] Szabó Dezsőt többször idézve erről írt Kunszabó Ferenc ’56-os elítélt is: „…magyarvérű, magyarszemű történetíróknak újra fel kell dolgozni történelmünket.”^[4]

1956 történetírásában az első miniszterelnökünk is ezt a szemléletet erősítette, amikor 1990. október 23-i díszünnepségen jelentette ki:

„minden nemzetnek szüksége van mitológiára, 1956 legyen magyar mítosz”.^[5]

Már az első jobboldali koalíció idején ismét megjelent a kurzus-történetírás, több olyan szerző is a radikálisan antikommunista publicisztika szolgálatába állt, akik nem sokkal korábban még a pártállam megbecsült, megbízható káderei voltak. Például Berki Mihály a forradalom leverése után karhatalmista volt, 1993-as, Pufajkások című művében már a forradalom iránti örök elkötelezettségét bizonygatja. Hasonló utat járt be dr. Bokor Imre is.

A második jobboldali koalíció kurzus-történetírói már kifejezetten elvetik az elfogulatlanság elvét, „[i]jesztő méreteket öltött a diszkrepancia a tudományos teljesítmény minősége és a köztudat alakítására gyakorolt befolyás között” – írta 2003-ban megalapozottan Ripp Zoltán.^[6] E tudományos teljesítmény szintje lényegében megegyezik a kádárista történetíráséval: az ellenkező előjelű torzítások, hamisítások mértéke nagyjából egyenlő. Az említett diszkrepancia viszont a rendszerváltás óta jóval nagyobb, mivel a pártállami halandzsát a társadalom túlnyomó többsége sohasem vette komolyan. A nacionalista alapú legendagyártásokra viszont – nyilván a közmédia már-már pártállami szintű túlsúlyára  – nemhogy csökkenne, inkább nő a fogékonyság. Ugyanezt a tendenciát erősíti a korábbi tudományos műhelyek gyengítése avagy megszüntetése is.

A szélsőjobboldal és a kommunista múltszemlélet abban is igen hasonlók, hogy csakis fekete-fehér alapon ábrázolnak, szinte teljesen kizárják az árnyalatokat. E narratívában a szociáldemokratákat, a liberálisokat eleve ellenségként a másik táborhoz lökik.

Az alábbiakban néhány témakört emelünk ki, amelyekben már a rendszerváltás utáni két évtizedben kirajzolódtak a különösen markáns konzervatív, jobboldali, szélsőjobboldali narratívák, melyek a mai napig tartják magukat.

A forradalom és szabadságharc előzménye

Az 56-os Forradalmi Nemzeti Szövetség és a Lakitelek Alapítvány konferenciáján az ’56-os forradalom és szabadságharc újraértékelését tűzték ki célul, így az előzmények megvitatására is sor került. Azt állapították meg, hogy 1945-ös fordulat után létrejött több száz ellenállási szervezet alakult, röpcéduláztak, rongáltak, szabotáltak.^[7]

Csonka Emil emigrációjában arról számolt be, hogy 1946-ban a durva erőszakkal felszámolt katolikus és más felekezeti diákszervezetek egy része megkísérelte működését illegálisan folytatni.^[8] Csonka is utal arra, hogy a „forradalomra való felkészülés már 1945-ben elkezdődött.” Ám Csonkától távol áll a kirekesztő felfogás, szerinte az egész társadalom részt vett benne.^[9]

Az 1956 előtti ellenállás fő forrása Fejérváry István Börtönvilág Magyarországon című kötete, amely emigrációban íródott, 1990-ban jelent meg.^[10]Fejérváry mintegy 250 politikai okból kivégzettről számol be, akik többségét a sztálinista rendszer megdöntéséért történő szervezkedésért, fegyveres összeesküvésért (Antibolsevista Gárda Antibolsevista Front, Fehér Gárda összeesküvés, Fehér Partizánok Szervezete stb.) ítéltek el. Valószínűleg innen többen merítettek.^[11]

Ekrem Kemál György 1992-es beszédében ezt mondta: „Egy keresztényi alapokból kiinduló nemzeti, független Magyarország megteremtése volt a cél. […] A magyarság részéről szó sem volt a kommunizmus megreformálásáról, szocializmus építésről.”^[12]

Zimányi Tibor is így nyilatkozott: „A mi felfogásunk szerint az idegen elnyomók elleni szabadságküzdelem már 1945 után megkezdődött.”^[13]A történeti kutatás azonban nem támasztotta alá azt, hogy jelentékenyebb antikommunista megmozdulás, szervezkedés történt volna 1956 előtt, noha ezzel a gyanúval sok ezer főt tartóztattak le. (Meszerics Tamás belügyi adatokra hivatkozva írja, hogy a szervek 1951-ben 2096, 1952-ben 3228, 1953. augusztus 1-ig 1871 főt vettek őrizetbe, különböző politikai cselekmények elkövetése miatt. „Ezek a számok azonban nemcsak ellentmondóak, hanem egyben semmitmondóak is. Mivel a kommunista államvédelem és bíráskodási gyakorlat a passzív ellenállás minden esetét kriminalizálta és államellenes cselekménnyé minősítette, majd pedig saját maga kreálta a bizonyítékokat az egyes ügyekhez, nehéz megállapítani, hogy ezek a számok milyen hányadban tartalmaznak fiktív, definíciónk szerint politikai ellenállásnak nemigen minősíthető eseteket.”^[14])

Kattints a programokért, és találkozzunk október 8. és 31. között!

Néhány évvel később az addigiaknál jóval szélsőségesebb, nyílt rasszista formában aktualizálódott ez a kérdés.^[15] Gajassy G. István – aki hamisan állítja be magát Széna téri felkelőnek – ekképpen büszkélkedett „memorjában” 1956 előtti múltjával: „[1942–1945 között] védtem Magyarországot a bolsevista-cionista-internacionalistáktól”.^[16]

Jóval nagyobb ismertséget szerzett a Gajassyhoz hasonló szellemiségű Szalay Róbert, aki Sztálin Akadémia politikai tisztje, 1956–57-es karhatalmista volt, és akit nem politikai okból ítéltek el. (Viszont nem zárható ki annak az állításának igazságtartama, hogy 1956. október 23-án éjszaka az ő vezetésével foglalták el a felkelők a Kilián laktanyát.)

Fenntartva azt az állítást, hogy a világháború után az antikommunisták szervezték az ellenállást^[17], készültek a visszavágásra, emiatt közülük sokakra a zsidó-kommunista retorziója várt, kötetében ő is azt állította, hogy ’56 voltaképpen Szálasi Ferenc és a Hungarista Mozgalom a zsidó bolsevizmus elleni nemzetvédő küzdelmével kezdődött, vagyis az ‘56-os forradalmárok elődei, a hős nyilasok már akkor is a szovjetek ellen harcoltak.^[18]

A kötetet nemcsak a hungaristák, de egyes politikusok és az akkori kormánypárti lapok is üdvözölték.^[19] Bánkuty Géza az akkori 1956-os Világtanács elnöke és a kötet kiadója így fejezte ki elégedettségét: „ezt a művet tartjuk hitelesnek az eddig megjelent tanulmányok között.^[20] Ő is hangsúlyozta: „Mi, ’56-os forradalmárok és a már 1944–45-ben is harcolók, akik nem a kommunizmus megreformálásáért, hanem annak megdöntéséért fogtunk fegyvert…”^[21] Pongrátz Gergely is elismerését fejezte ki a kötet előszavában,^[22] mi több, alezredessé történő előléptetését sikerrel javasolta, sőt az iskolaigazgatóknak egy körlevélben ajánlotta, hogy minősítsék tankönyvvé. A kiadványt több veterán is díjazta. Ám a Szálasira vonatkozó részt – a széleskörű tiltakozás miatt – a második kiadásból kihúzták (egyszerűen csak kifestették onnan, látszik a helye).

David Irving már nemcsak 1944-re, de még 1919-re is visszautal. Egy honi híve így lelkendezik: „Ahhoz, hogy 1956 miértjeire kielégítő válaszokat kapjunk, részletesebben kell megismerkednünk előzményeivel. David Irving brit történész, a kommunisták és a liberálisok meghamisította történelem egyik legjelentősebb újraértékelője, 1981-ben megjelent, ’56-os forradalmunk és szabadságharcunk igaz történetét egyedülálló alapossággal ismertető, magyarul is hozzáférhető könyvében („Felkelés”) leszögezi, hogy 1956 előzménye nem az SZKP Huszadik Kongresszusa, még csak nem is az 1953-as berlini felkelés volt, hanem a Vörös Hadsereg hazánk földjére lépése a második világháború során. De persze régebbre is visszanyúlhatunk, 1919-re, a 133 napos zsidó csőcselékuralomra.”^[23]

Több szerző kimutatta, hogy 1956 előzményének ilyen „rekonstrukcióját” („fehérterror; „nyilasterror”) folytatták a kádárista szerzők is (Berecz János, Berkesi András, Hollós Ervin, Kardos György), sőt – ahogy ez a 2010-es Biszku Béla riportból^[24] kiderül – ez a szemlélet a kommunista oldalon is megmaradt. Ezt a szellemi összetartozást leghatásosabban Mink András bizonyította be, aki – az említett kommunista propagandisták kiadványait felhasználva – a gyanútlan kormánypárti sajtóban megjelentetett egy alapos tanulmánynak tűnő fércművet,^[25]amelyet hamarosan önmaga leplezett le a független sajtóban és egyben megállapította:

„a fasizmusban és a kommunizmusban közös, hogy egységes mezőként látja a rajta kívül lévő világot. A kommunisták számára mindenki, aki nem volt kommunista, fasiszta volt, vagy objektíve a fasizmus szekértolója. Rákosi börtöneinek foglyai nem ártatlanok. [Kiemelés: M. A.] A szélsőjobb perspektívája ugyanez, csak ellenkező irányban. […] A kommunista histográfia hamis konstrukciója az, hogy a fasizmus ellen csak a kommunisták vették föl a harcot, hogy erre csak ők voltak képesek. A szélsőjobboldali histográfia hamis konstrukciója az, hogy ők csak a kommunizmus ellen küzdöttek, hogy csak ők küzdöttek a kommunizmus ellen. A fasizmus és a kommunizmus a másik létével akarta igazolni önmagát, méghozzá visszamenőleg is. Ezzel szemben mindkettő önmagában, a másik lététől függetlenül méltó a megvetésre. Miközben láthatóan képtelenek egymás nélkül létezni.”^[26]

A „pesti srácok”

A jobboldali hagyomány jórészt szabadságharcnak jelöli 1956-ot, ami egyben azt is jelenti, hogy a legfőbb – ha nem kizárólagos jelentőségű – eseménysornak a függetlenségért folytatott harcot tartja. A szélsőjobboldali interpretációban mindez olyan értelmezést kapott, hogy a dicső múltú magyar nemzet, amely korábban is magára maradva harcolt a „pogányok” ellen a kereszténység védelmében vagy a szabadságáért, 1956-ban is ezt tette a szovjet csapatokkal (avagy a judeobolsevistákkal) szemben.

Tekintve, hogy óriási bátorság kellett ahhoz, hogy valaki a világ legerősebb szárazföldi hadseregének egységei ellen fegyvert ragadjon, a rendszerváltás óta a szabadságharcosokat különös tekintély övezte.

Nagyon sokan nem is tudtak ellenállni a kísértésnek, hogy utólag szabadságharcost faragjanak magukból. A folyamat máig tart, legutóbb Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke lépett elő ötvenhatos nemzetőrparancsnoki múlttal.^[27]

A kilencvenes években még gyakrabban vetélkedtek egy-egy ellenálló csoport vezetői tisztségéért, ami komoly feszültségeket teremtett az ötvenhatosok között. A visszaemlékezések jelentős részére nagyfokú háryjánoskodás jellemző, csak igen erős forráskritikával használhatók.

A felkelőmemoárok közül messzemenően Pongrátz Gergely 1982-ben, Chicagóban megjelent műve, a Corvin köz 1956 a legnagyobb hatású alkotás (Magyarországon először 1989-ben jelent meg). Tapasztalataim szerint a könyvet az olvasóközönség is viszonylag jól ismeri, a bajtársak jelentős része pedig – és persze az álbajtársak is – olyan viszonyba került az opusszal, mint az eminens tanuló a kötelező olvasmánnyal.^[28]Márpedig – miként ez a levéltári források ismeretében egyértelműen megállapítható – Pongrátz állításai közül alig akad, amely megfelelne a tényeknek.

A „Corvin közi mondakör” Pongrátz Gergely szerepét erősen eltúlozza, másokét pedig bagatellizálja. Dióhéjban: az októberi függetlenségi harcokat nem ő, hanem Iván Kovács László gödi munkás irányította a Corvin közben, elsősorban ő tárgyalt a fegyverszünetről a politikai és katonai vezetőkkel. Pongrátz nem demokratikus választással, hanem ármányos úton vette át a parancsnokságot Iván Kovácstól, de nem október 30-tól, hanem csak november 1-jétől vagy 2-tól lett „örökös parancsnok”. A Köztársaság téri ostromban (állításával ellentétben) nem vett részt. A Corvin közi ellenállás nem tartott – irányításával – november 15-ig, már a 4–5-i éjszakán kiürítették e bázist.

Az epigonok azonban nemcsak a valótlanságokat vették át, hanem a súlyos rágalmakat és a gyűlölködést is.^[29] (Mindez persze nemcsak a szélsőjobboldaliakra jellemző, hanem a kádári propagandistákra is – hogy ismét a kettő egymásra utaltságára hívjam fel a figyelmet.)

Pongrátz a legnagyobb hatást valószínűleg Maléter Pál ezredessel szembeni karaktergyilkosságával érte el.^[30] A Kilián laktanya egykori parancsnokát számos alkalommal hazaárulónak, gyilkosnak állította be, teljesen megalapozatlan és hamis vádak alapján.

(Természetesen amiatt is, hogy Maléter 1944 nyarától partizánként harcolt „a volt bajtársai ellen”, vagyis Pongrácz megbélyegezte szembefordulását a fasizmussal.^[31]). Maléter-ellenes kirohanásai szélsőjobboldali körökben rendkívül népszerűvé váltak, még a Corvin köz „határain” túl is. Pongrátz felfogására jellemző az állandó gyanakvás is, a bizonyítás leghalványabb kísérlete nélkül minősít másokat „beépített ügynöknek”^[32]. Ahogy ez a sztálinistáknak is mindig szokásuk volt.

Vetélytársát, Iván Kovácsot is rendre hamis színben tüntette fel, akárcsak Renner Péter térképészt, a Corvin köziek szakaszparancsnokát, akire nyilvánvalóan azért neheztelt, mert a forradalom leverése után, ellenállóként vakmerőbbnek bizonyult nála. E befeketített férfiakban az a közös, hogy mindhármukkal a kádári retorzió végzett.

A számos valótlan Corvin közi visszaemlékezésből még kettőt emelünk ki, két olyan személyiségét, akik a rendszerváltás után a szélsőjobboldali mozgalmakhoz kötődtek.

Szlama Árpád – aki főleg Ekrem Kemál György megmozdulásaiban vett részt – kiváló előadóként többször megjelenítette 1956-os tevékenységét: az orosházi laktanya hadnagyaként október 25-én önhatalmúlag felhozta embereit és az alakulat tarackjait a fővárosba, az utóbbiakat a Corvin köziek rendelkezésére bocsátotta, ő pedig alaposan kivette részét a függetlenségi harcokban.^[33] Mindebből azonban egyetlen szó sem igaz: a levéltári források minden kétséget kizárva igazolják, hogy a forradalom napjaiban nem hagyta el az orosházi laktanyát.

Murányi Levente, a Jobbik korábbi alelnöke Corvin közi múltjával alapozta meg politikai pályáját – hamisan. Előbb nem, csak a forradalom 50. évfordulóján jelentetett meg egy kötetet,^[34] amelyben a legnagyobb szabadságharcos csoport tagjaként írt magáról, és úgy tűnik, sikerült félrevezetnie a közvéleményt. Tudnunk kell azonban, hogy nemcsak ő, más sem említette szabadságharcos múltját, beleértve Pongrátz Gergelyt is, aki fontos szerepet játszott a Jobbik megalakulásában. A levéltári források a legcsekélyebb mértékben sem erősítik meg állítását. Az pedig végképp teljesen valószínűtlen, hogy mint Corvin közi harcos, ne bukott volna le a börtönben 1957–59 között, amikor szervezkedésért fogva tartották. Kötetéből hiányoznak a konkrétumok és az ismert szereplők is. Néhány valótlan momentumot pedig Pongrátz Gergely említett könyvéből vett át.

A rendszerváltás óta Wittner Mária – aki a Corvin közhöz közeli Vajdahunyad utcai csoport tagja volt, első fokon halálra is ítélték – fontos ötvenhatos közszereplő. A „pesti srácok” közül politikai szereplőként a legtöbbre vitte, mivel 2006 és 2014 közt parlamenti képviselő volt. Ennek azonban ára lehetett, mivel a kilencvenes években még a legkevésbé sem volt jellemző rá az a kirekesztő felfogás és gyűlöletkeltés, amely a 2002-ben megjelent kötetét jellemzi.^[35] Ezúttal csak egy 2003-as mondatát idézzük: „Magyarországon törvénytelen bábkormány működik, a tavalyi választásokra charterekkel hozták haza a kettős állampolgárságú izraelieket.”^[36]

A második legnagyobb felkelőcsoport egykori tagjai, a Széna tériek már 1990-ben összetartó közösséget szerveztek (Széna téri Bajtársi Közösség: a tagság mintegy felének Széna téri szerepéről nincsenek levéltári források). A legismertebb egykori Széna téri felkelő Fónay Jenő, akit a ’90-es választásokon pártként is elinduló Politikai Foglyok Országos Szövetsége (Pofosz) 1989-es alakuló ülésén elnökké választottak. Pongrátz Gergelyhez hasonlóan már a rendszerváltás előtt megjelentette a visszaemlékezéseit, bár ő nem hagyta el az országot.^[37] Az írás tényszerűsége igencsak támadható^[38], de nem gerjeszt gyűlöletet. Fónay bár többször tett radikális kijelentéseket, a vehemensebb támadásokat szélsőjobboldalról kellett elviselnie, mivel beépített embernek tartották. Valószínűleg e hadakozás miatt mondott le 2002-ben a Pofosz elnökségéről.

Mivel Németh Bálint 1994−98 között az ’56-os Szövetség elnöke volt, Bük János pedig az ’56-os Magyarok Világszövetsége etikai bizottságának volt tagja, az egykori Széna tériek jelentősen reprezentáltak az ötvenhatos veterán szervezetekben.

„Szabó bácsi” és a „budai srácok” emlékét azonban már 1992-től mindinkább a legszélsőségesebb pártocskák sajátították ki. Akkoriban gyakran rendeztek összejöveteleket a Széna téri emlékművek előtt, amelyek a szovjetellenes nyilas ellenállás és az 1956-os forradalom közös céljaira helyezték a hangsúlyt.

Ebben elsősorban a már említett Ekrem Kemál György játszotta a főszerepet, akinek édesapját – mint az itteni felkelők parancsnokhelyettesét – 1957-ben kivégezték. Ekrem a Hungarista Mozgalom társelnöke, majd a Kommunizmus Üldözöttjei Szövetségének elnöke és a Magyar Nemzeti Szabadság Párt Széna Téri Csoportjának vezetője lett, később kapcsolatba került Bánkuti Géza amerikai üzletemberrel, az 56-os Magyarok Világtanácsának elnökével, és e szervezet alelnöki pozícióját is megszerezte.

Bánkuty jelentős szerepet játszott a forradalom (és a Széna tériek) utóéletében. Különféle hősi legendákat gyártott magáról^[39], ám – állításaival ellentétben – nem volt a Széna téri felkelőcsoport tagja, nem vett részt a szabadságharcban, és nem nevezték ki a budai körzet katonai parancsnokává sem.^[40] Ellenben 1957-ben, bécsi emigrációja idején, mielőtt még az USA-ba települt, szoros munkatársi viszonyba került Szabó Miklóssal, a kádárista ügynökkel.^[41] A szélesebb közvélemény 1999-ben ismerte meg a nevét, amikor az ’56-os Magyarok Világtanácsa elnökeként kiadatta Szalay Róbert már említett botrányos kötetét (A forradalom igaz története). De miután 2000-ben nem őt választották a ’56-os Magyarok Világszövetsége elnökének, visszavonult a magyarországi közéletből.

1998-ban egy újabb önjelölt Széna téri szabadságharcos vezető tűnt fel az ország határain kívül. Gajassy G. István soha nem látott módon kiszélesítette a gyűlölendő nemzetellenségek sorát.^[42] A szocialista párton, a szabaddemokratákon, a zsidóságon, a cigányságon kívül immár a Fideszt és az MDF-et is a „Júdea kommunisták”, az „istentelen szabadkőművesek” körébe lökte. A három fő hazaáruló vitathatatlanul Nagy Imre, Király Béla és Maléter Pál. Mindez abból a szempontból is figyelemre méltó, hogy Dávid Ibolya akkori igazságügy-miniszter 2000-ben, az évfordulón tartott Széna téri ünnepi beszédében – mint e témakör egyetlen hiteles történeti alkotásából – Gajassy kötetéből^[43] olvasott fel szemelvényeket.^[44]

Lévai István, a Csongrád megyei ’56-os Szövetség elnöke is megjelentetett egy „memoárt”^[45], amely Gajassy könyvének szintjét közelíti, annak hatása is könnyen kimutatható rajta. Az ötvenhatos szervezetek, a Széna téri Bajtársi Közösség is elhatárolódott, sőt tiltakozott mindkét könyv ellen, és hangsúlyozták, hogy sem Gajassyt, sem Lévait nem látta senki 1956-ban a Széna tériek között. Hozzátehetjük, hogy a levéltári forrásokban is hiába keresnénk őket.

A szöveg a szerző Rendkívüli idők, rendkívüli cselekmények című kötete bevezető írásának szerkesztett és átdolgozott változata. Az írás második részét jövő héten közöljük.

(Kiemelt kép: kép: Elekes Andor, flickr)