Az európai integrációs kísérlettel kapcsolatban évtizedeken át fennálló ún. megengedő konszenzust a 21. század első két évtizedére felváltotta a mélyülő szkepszis, majd a növekvő elégedetlenség. Korábban az európai projektet alapvetően támogató, de annak részletei iránt nem túlzottan érdeklődő hangok voltak a meghatározóak, újabban viszont az Unió működésének és hatásának megítélése mélyen átpolitizált ügyekké váltak.
A kritikai hangokra korábban gyakran ütötték rá az euroszkepticizmus sajátos bélyegét, az európai projekt támogatói tehát sok esetben nem az érvek tartalmi részével vitatkoztak, hanem kifejezetten legitimitásukat vitatták, vagyis hogy egyáltalán fel szabad-e vetni ezeket a kérdéseket. Az európai politikai kultúra mára ezt a csökevékenységét kinőtte: a diskurzív tér kitágulása feltétlenül pozitív fejlemény és korántsem véletlenül járt együtt a kritikus hangok felerősödésével. Egy biztos: mostanra Európa számos tagállamában elsőrangú közéleti kérdésekké léptek elő az Unió problémái.
Míg korábban az integráció átütő sikerességével és alapvető harmonikusságával kapcsolatban sokan – és nem utolsósorban a 21. század elején már az elmélyített Unióhoz sokrétű feltételek mellett csatlakozó kelet-európaiak – naiv illúziókat dédelgettek, az elmúlt évtized leginkább az Unió elégtelenül vagy kifejezetten hibásan összeillesztett elemeinek következtében tovább mélyített válság feszültségekkel teli menedzselésével telt.
2018-ra az európai status quo fenntartásában a politikailag aktív európai állampolgárok csökkenő hányada érdekelt.
Mind a további európaiasodásnak, mind a renacionalizációnak egyre számosabb híve akad. Míg előbbiek a konstrukció alapvető hibáit a további európaizáció által kijavítani, a projektet mintegy beteljesíteni, utóbbiak a félig-meddig sikeres, más szempontból viszont diszfunkcionális és pazarló intézményrendszert visszanyesni, sőt helyenként egyenesen elvetni igyekeznek.
Ahogy azt több kritikus megfigyelő némileg rosszmájúan megfogalmazta, az európai projekt alighanem már évekkel ezelőtt fordulóponthoz érkezett, csakhogy a meglehetősen nehézkes és lassú Uniónak nem sikerült fordulnia. Az immobilitás kritikusai felvetették továbbá, hogy Angela Merkel megfontoltan konzervatív, a helyzet drámaiságát mondhatni fel sem ismerő politikája által dominált Európa jelenlegi korszaka történeti távlatból könnyen lehet a Szovjetunió brezsnyevi korára emlékeztet majd – természetesen nem azért, mintha alapvető hasonlóság lenne a két projekt céljai és eszközei között.
A nyilvánvaló különbségek ellenére visszatekintve lehet, hogy az akut változtatási kényszer elódázási kísérletei csak időlegesen tűnnek majd sikeresnek és a hatalmasok túlzott kényelmességére következő radikális-naiv reformkísérletek – gorbacsovi analógiára – csak az alapszerkezet működésképtelenségét teszik majd nyilvánvalóvá.
(Jegyeztessék itt meg, hogy komoly fenntartásaim ellenére személy szerint nagyon remélem, hogy Macron esetleges katalizátori szerepét nem jelenlegi szuverenista ellenségei fogják később – Gorbacsov nyugati híveihez hasonlóan, kárörvendően – dicsérni.)
Miért került a 21. század elején még konszenzusosan támogatott európai projekt elhúzódó válságba? Mik is az Unió jelenlegi nagy és mindeddig megválaszolatlan kihívásai?
Három ilyet érdemes közelebbről is szemügyre vennünk: a konvergencia nélküli integráció problémáját, a tagállami demokráciák megerősítésének újszerű politikai kihívását, illetve a közös európai tér előnyeit élvező és az európai projekttel alapvetően szimpatizáló fiatalok politikai szervezetlenségét és hatástalanságát. Talán fölösleges külön hangsúlyoznom, hogy e három megválaszolatlan kihívás mindegyike akut módon jelentkezik a viszonylag elmaradott és az európaizálódás torzító hatásainak különösen kitett perifériákon, így természetesen a projekt eredeti szándékait mesteri fokon kihasználó és eltérítő orbáni Magyarországon is. A tagállambeli demokrácia válsága elmélyül, az európai projektet támogató fiatalok politikai hatékonysága minimális, az érdemi konvergencia pedig – a magasfokú integráció ellenére – évek óta szünetel.
Integráció, konvergencia nélkül
A konvergencia nélküli integrációra, vagyis arra, hogy az Uniót úgy próbálták összekovácsolni, hogy közben nem történt meg a fejlettebb és elmaradottabb régióinak közeledése, alighanem a kortárs olasz krízis a legjobb példa. Olaszország egy anno viszonylag kevéssé sikeresen modernizálódó, majd a fasizmus által konszolidált-szétvert nemzetállamnak számított, mely a hidegháború évtizedei során egyre közelebb jutott az észak-európai sztenderdekhez és színvonalhoz. Utóbbi siker az antifasiszta, a nacionalizmus iránt meglehetősen szkeptikus Olaszországban nagyban az európai projekt számlájára íródott. Az ország elmúlt évtizedekbeli fokozódó leszakadását azonban sokan szintén az – Olaszország számára immár meglehetősen előnytelenül alakuló – európai erőtér számlájárá írják. Ennek eredője az elmúlt években páratlanul felerősődő olasz Európa-ellenesség.
A globalizáció hatására, a globális dél középosztályosodásával párhuzamosan az európai társadalmak egyre inkább kettészakadtak. Megtetézve tragikomikussan teljesítő politikai osztályával, az olasz társadalom e globalizációs folyamatnak kétségkívül inkább a hátrányait érezte.
Kulcskérdés, hogy e korszakos átalakulás során az Unió a neoliberális globalizáció eszközeként vagy annak legalább részleges ellenszereként fog-e funkcionálni – már csak azért is, mert hangoskodó ellenfelei hajlamosak kizárólag az előbbiként lefesteni.
A jelentős konvergencia nélküli erőteljes integráció példájaként természetesen Közép-Európánk egykori nyugati és keleti részei közti sajátos munkamegosztásra is utalhatnánk, azonban – amint azt az imént láttuk – a probléma korántsem korlátozódik régiónkra. Az európai projekt újraeolsztó aspektusainak jelentős erősítése nélkül a konvergencia nélküli integráció már rövidtávon politikai boruláshoz vezethet.
A történelem végének időközben vége lett
A második és ehhez szorosan kapcsolódó akut probléma a tagállami demokráciák megerősítésének szüksége. Érdemes rögtön tisztázni, hogy a nyugati alapító államok számára az európai projekt és a demokrácia között nem állt fenn szoros összefüggés: előbbi ugyan előfeltételezte az utóbbit, de kevesen gondolták, hogy az európai integrációnak kifejezetten a demokrácia megerősítése lenne egyik fontos célja. Sőt, sok nyugat-európai polgár saját állama működését – jogosan – demokratikusabbnak gondolja, mint az Unióét.
Kétségkívül igaz, hogy az európai projekt meglehetősen nagyzoló módon szereti prezentálni önmagát. Legismertebb szlogenjei szerint az európai intézmények a pusztító háborúk egyedüli biztos gátjai és kontinensünk jólétének letéteményesei. Ezen önkép és az integrációs projekt tényleges szerepe és lehetőségei között azonban kezdetektől fogja jelentős volt az eltérés. Gondoljunk csak arra, hogy háború és béke kérdéseiért az európai intézmények valójában sosem voltak közvetlenül felelősek – legfeljebb a béke megszilárdításának előfeltételeit tudták megtámogatni. Ezen intézmények nemzetgazdaságokra gyakorolt hosszútávú hatásának pontos felmérése ugyancsak bonyolult lenne. Eközben annyi azért nyilvánvaló, hogy Európa nyugati felének háború utáni példátlan felvirágzásáért ezen intézmények csak részlegesen feleltek. Röviden:
a nagyzoló retorika ellenére alacsony demokratikus legitimitással rendelkező elitprojektről és tagállamaihoz képest szűk lehetőségekkel rendelkező intézményrendszerről van szó. E projekt az európai társadalmak mindennapi életére ráadásul évtizedeken át csak korlátozott hatással volt.
Az integráció mélyülésével e közvetlen hatás az elmúlt évtizedekben azonban jelentősen megnőtt. Épp akkor, amikor a demokrácia mint a tagság előfeltétele a csatlakozni kívánó államok esetében (így – a kelet-európaiakat megelőzően – már a dél-európaiak esetében is) a demokratizálást hirtelen az Unió kiemelt ügyévé tette. E téren azonban az Unió – ironikus, sőt mostanra hírhedt módon – a tagállammá válás előtt jóval komolyabb befolyással bír, mint azután. Az 1989 óta elmélyített és kibővített Unió ugyanis effektíve a fukuyamai eszmén alapult. A történelemnek vége, a liberális demokrácia áldásait élvezők közül visszafordulni pedig ugyan kinek lenne kedve, gondolták megfontolatlanul támogatói.
Az éveken át EU-konformnak előadott új, orbáni rendszerváltás emiatt felkészületlenül érte az Uniót. A demokrácia eleinte jogállaminak tetsző módszerekkel történő magyarországi leépítését, az autokrácia szellemének a demokrácia nyílt megszüntetése nélküli meghonosítását, a kétfajtának gondolt rendszer újszerű keverékét az Unió és legfontosabb (nyugati) tagállami vezetői szintjén csak kevesek voltak képesek idejében és pontosan felmérni. A jogi kompromisszumok elérésére fókuszáló uniós intézményrendszernek hosszú évekbe tellett egyáltalán felfognia azt, hogy a demokrácia következetes leépítése tagállami szinten valós lehetőség és a legális módszerek korántsem feltétlenül vezetnek demokratikus eredményekhez.
Az Unió jelenleg próbál ugyan e kifejezetten politikai jellegű kihívásra politikai választ adni, de a demokrácia megerősítése érdekében komoly bátorságra és eltökéltségre, új eszközök és új mechanizmusok kialakítására lenne szüksége. E téren ugyanis továbbra is szakadék tátong az európai projekt önképe és valós lehetőségei között: a demokratikus értékek elterjedt diskurzusa ellenére a projektnek hiányzik a közvetlen demokratikus legitimitása és korábban sose próbálkozott (sose kellett próbálkoznia) egyes tagállamai demokratikus működésének megerősítésével (tehát nem pusztán a demokratikus normák védésével).
Mostanra számos uniós kulcsszereplő felismerte, hogy a magyar rezsim által az elmúlt években kiélezett demokratikus értékválság a legakutabb problémák egyike. Míg a kétségkívül többet tárgyalt Brexit minden jel szerint az Unióval való éles szakítás jelentős hátrányait fogja bizonyítani és a kiválás opcióját előreláthatólag messzemenőkig diszkreditálja, az Unió rendjének belülről való aláásási kísérletének perspektívái korántsem ennyire megnyugtatók.
Íme az Unió 22-es csapdája: érdemes-e élesen konfrontálódnia egyes tagállamokkal, miközben tudjuk, hogy az európai projekt továbbvitelének ellenfeleit épp e konfrontáció élteti és a konfrontáció szelleme akár az egész projektet is veszélyeztetheti?
A „legeurópaiabb” fiatalok depolitizáltak
A konvergenciahiány és egyes tagállamokban elmélyülő demokratikus válság mellett az európai projekt harmadik problémája a fiatalabb és leginkább Európa-párti generációk nagyfokú politikai apátiája. A közös Európa által létrehozott keretekben felnőtt fiatalok közül számosan magától értetődő módon élvezik újfajta lehetőségeiket. Személyes kapcsolati hálójuk, élettapasztalataik, látókörük jóval európaibb, mint az őket megelőző generációkéi: egyre intenzívebben kommunikálnak egymással országhatárokon át, gyakran preferálják a nemzetközi oktatást és szakmai tapasztalatokat, a korábbi generációkat messze meghaladó mértékben ismerik kontinensünk legkülönbözőbb sarkait. Az Unióban felnőtt fiatalok tehát – számos korosztályukat különösen sújtó probléma ellenére – egyre inkább megvalósítják, amit az alapító atyák annak idején úgy fogalmaztak meg, hogy az európai projektnek nem pusztán államok integrációjáról, hanem az európai népek kibéküléséről és fokozatos egymásba olvadásáról is kellene szólnia.
Az európai projekt szempontjából ugyanakkor kivételes szerencsétlenség, hogy gyakorlatilag európaszerte épp a harminc alattiak körében a legalacsonyabb a politikai részvétel. Néhány üdvözítő kivételtől eltekintve a pártpolitikai aktivisták száma e nagymértékben európaizált generáció körében kiváltképp alacsony. Ironikus módon a modern tömegdemokráciák alighanem legfontosabb pillérének a megerősítése gyakran még a politikailag elkötelezett fiatalok számára is anakronizmusnak tűnik.
A közvetlen hatás illúzióját keltő internetes aktivizmussal összhangban számos fiatal a spontán akciók kreativitását preferálja a szervezetépítés fáradtságos, meglehetősen unalmas, ugyanakkor hosszútávon jóval hatékonyabb eszközével szemben.
Márpedig ritkán virágoznak hosszan az olyan politikai projektek, amelyek keretében épp a természetes bázis a legkevésbé aktív – miközben a projekt szellemének elutasítói igencsak jótékony támogatásban részesülnek.
A három egyidejű válság – a tagállamok közti divergencia, egyes tagállamok tekintélyelvű fordulata, a támogatók viszonylagos passzivitása – az Unió történetének alighanem legkomolyabb kihívásává áll össze.
Képes lesz az Unió a tagállamok közti – az integráció mélyülése ellenére legjobb esetben is stagnáló – konvergenciát ismét felerősíteni? Talál majd megfelelő új eszközöket a tagállamokbeli akut demokratikus válságok hatékony kezelésére? Tudja-e majd az európai projekt mellett aktivizálni az európai térben különösen otthonosan mozgó fiatalokat? Annyi bízvást állítható, hogy a tagállami demokráciák megerősítésével, a tagállamok közti konvergencia komoly támogatásával, és az európai tudatú fiatalok energiáinak becsatornázásával a projekt kortárs („brezsnyevi”) pillanata meghaladható lenne – és e konstruktív energiák nem járnának gorbacsovi következményekkel.
