„a [kilakoltatott] gyerekek játékuk során gyakran újra eljátsszák az otthonukból való kilakoltatás élményét. Ahogy újraélik a kilakoltatásukat, kézzelfoghatóvá válik a tehetetlenség, a harag, az összezavarodottság és a veszteség.”

(Dr. Jennifer Baggerly ^[1])

Az önkormányzati törvény kimondja, hogy az önkormányzatoknak feladata a hajléktalanság megelőzése. Azt azonban nem mondja ki, hogy lakáspolitikát kell folytatniuk. Ezért nem megoldott a biztonságos lakhatáshoz való jog, és még abban az esetben is megjelenhet a lakásvesztés lehetősége, ha valaki fizeti a számláit, és semmilyen hibát nem vét. Kérdés: mi van azokban az esetekben, amikor gyermek is tartózkodik a lakásban?

Hogyan hat az elhelyezés nélküli kilakoltatás élménye a gyermekek pszichológiai állapotára?

A Lakhatáshoz és Földhöz Való Jog Hálózat 2014-es jelentésében leszögezi, miszerint a kilakoltatás esetleges fizikai sérülések mellett pszichológiai sérüléseket is okozhat. Kiváltképp igaznak nevezi ezt a nőkre, a gyermekekre, a mélyszegénységben élőkre és egyéb, a társadalom perifériáján élő csoportokra nézve. Az elhelyezés nélküli kilakoltatás megakasztja a gyermek tanulmányait ^[2], szorongásos tünetek jelennek meg, valamint visszatérő rémálmok, pánik, méghozzá olyan jellegű, amilyet fegyveres konfliktusok közt felnövő gyerekeknél tapasztaltak ^[3]

Pánik során, a riasztó testi tünetek mellett – remegés, fulladás, szédülés, verejtékezés – az ember gyakran úgy érzi, hogy azonnali megsemmisülés fenyegeti; a kiváltó ok pedig nagyon sokszor életének egy jelentőségteljes, szeretett személyének az elvesztéséhez kötődik. Külön kiemelendők itt, Gabbard szerint ^[4], azok a gyermekkori élmények, ahol ez a veszteségélmény a fontos személyekhez való kötődés veszélybe kerüléséhez kapcsolódik.

A kilakoltatáson átesett gyermekek magas szintű pánikjellegű tünetei ilyen környezetben értelmezendők, hiszen nem csupán egy rendőrségi eljárást élnek át, hanem a szülővel/szülőkkel való kapcsolat elvesztését.

Azt mondhatjuk, hogy egy kilakoltatás után az ún. implicit memória, azaz a tudatos erőfeszítést nem igénylő emlékezeti rendszer, elraktároz egy traumatikus rettegést ^[5].

A Gyermekjogi Információs Hálózat kiadványa („A gyerekek joga a városhoz”^[6]) kiemeli azt is, hogy a kilakoltatás eleve erőszakot implikál.

Az ilyen eseményekkor tehát a gyermekek erőszaknak vannak kitéve, ahogy megtámadva látják a családjukat. Az ennek való kitettség pedig megemeli a szorongásszintjüket, és csökkenti a család megküzdési képességeit is. Később pedig – ismét Gabbard alapján –, azt mondhatjuk, hogy egy ilyen erőszakos esemény olyan ingert jelent, amely szinte automatikusan aktiválja a korábbi veszélyhelyzet emlékét, amely a kilakoltatás élményéhez kapcsolódik. Másként megfogalmazva: a gyermek egymagában, egyedül marad ezekkel az élményekkel, melyeket az értelem erői nem tudnak feldolgozni.

Minél kisebb a gyermek a kilakoltatáskor, annál jobban érvényesül ez a hatás. Úgy gondolkodhatunk, hogy a környezetből érkező trauma esetében a fejlődés elakadhat, és felnőtt élete során is fennmaradó fixáció, megrekedés születhet. Fónagy és munkatársainak eredményei alapján ^[7] ehhez még azt tehetjük hozzá, hogy a gyermek környezetét egy szűrőn keresztül érzékeli, ahol ez a szűrő a kötődéskapcsolat. Ennek tükrében még inkább érthető, hogy a kötődési személy(ek)től való szeparáció milyen hatással van arra, ahogy a gyermek a maga körüli világot érzékeli fogja. Főként, hogy a csecsemőkor és a gyermekkor döntő szerepet játszik a személyiség kialakulásában. Így kiemelt szerep jut itt a traumáknak, és a családon belül ismétlődő interakcióknak.

Tehát a kilakoltatások gyerekekre gyakorolt pszichés hatása kapcsán

felmerül a kérdés: mit tett a hatalom az életedben?

A Brit Pszichológiai Társaság Klinikai Pszichológiai Szekciója szövetségesként, érintettek bevonásával egy olyan modellt dolgozott ki (Hatalom-Fenyegetés-Jelentés keret [Power Threat Meaning Framework]), melynek kategóriáival nem csak arra tudunk rákérdezni, hogy adott egyén adott fenyegető helyzettel milyen viselkedéssel tudott megküzdeni (mi a „bajod”?), hanem, hogy ez miként ágyazódik a hatalom működésébe. Legyen az biológiai, kényszerítő, jogi, gazdasági, anyagi, ideológiai, társas avagy kulturális. Hiszen a gazdasági hatások igen nehezen választhatók el a politikai vetülettől. Vagy, ahogy magyarul, Lányi Gusztávot idézve, Garai László ^[8] hasonlóan megfogalmazza: „a gazdaságpszichológiát […] az alapok mélységéig lenyúló… közös szálak fűzik a politikai pszichológiához” (p. 419).

Azaz a Hatalom-Fenyegetés-Jelentés keret kérdései: „hogyan működött a hatalom az életedben?”, „ez milyen veszélyeket jelentett a számodra?”, „milyen értelmet adtál ezeknek a helyzeteknek/élményeknek?”, „milyen választ adtál a fenyegetésére?”.

Ebben a keretben azt mondhatjuk, hogy pánikzavaros gyermekek helyett olyan érintettekről beszélhetünk a kilakoltatások kapcsán, akiknek biológiai, pszichológiai és társas fejlődésébe érzékeny pontokon beleavatkozott a hatalom.

Ebben az esetben a magyar állam. Amely úgy folytatja ezt a gyakorlatot, hogy a gyermekvédelmi törvény, az ENSZ gyerekjogi egyezményével együtt, kimondja, hogy nem lehet gyerekeket kizárólag anyagi okok miatt kiemelni a családjukból.

Erős Ferenc a „Lélekgyógyászat a háború szolgálatában” c. írása végén ^[9] tesz egy kellemetlen megállapítást. Az első világháború borzalmaira adott sokkreakciók értelmezésekor a terapeuták a tünetek megértésére, valamint az élettörténettel való összefüggések megfejtésére fókuszáltak.

„Ugyanakkor – írja – a pszichoanalitikusok nem kérdőjelezték meg a háború politikai és katonai céljait” (p. 120). Ezzel pedig gyakorlatilag azonosultak azzal a hatalommal, amely katonák millióit küldte a halálba. Mert bár magánvéleményeikben kifejezték fenntartásaikat, a nap végén annyit értek el, hogy humanizálták a korábbi barbár kezelési módokat (elektromos kezelés). Ezért idézi Erős gondolatmenetének végén Lust Iván kérdését:

Vajon kinek az oldalán áll a terapeuta? Tényleg szabadságtechnikát nyújt-e a kliensnek, vagy pedig a hatalmat kiszolgáló társadalomtechnikát működtet?

Amellett érvelnék, hogy a fenti gondolatmenet elvégezhető az elhelyezés nélküli kilakoltatásnak áldozatul esett gyermekek esetében is. Számtalan tanulmányt írhatunk – azt gondolom, helyesen – arról, hogy jobban megérthessük azokat a „tüneteket”, amikkel a gyerekek egy ilyen intézkedésre reagálnak. Vagy arról, hogyan tudjuk jobban kísérni őket –humánusabban. Azonban, ha csak ezt tesszük, akkor hasonló módon nem látunk rá arra a hatalomra, amely a tavalyi évet tekintve, közel 4000 kilakoltatást indított el, és ezzel gyakorlatilag utóvédharcokat vívunk a nevelési tanácsadókban és a gyermekpszichoterápiás osztályokon. Miközben konferenciákon és folyosói beszélgetéseinkben még akár ellenezzük is a hasonló gyakorlatokat.

Lust Iván kérdése, vajon kinek az oldalán áll a terapeuta, kísértetiesen hasonlít Martín-Baró, a felszabadítás pszichológiájának egyik képviselőjének gondolatmenetére. A dél-amerikai pszichológus egy olyan közösségi pszichológia vázlatait igyekezett megrajzolni, amely értékválasztásánál fogva döntéshelyzetben mindig meghozza az ún. elsődleges döntést a társadalom peremén élők mellett. Amely képes a nép felszabadító gyakorlatában részt venni, kialakítani egy kritikai tudatosságot, és segít csökkenteni mind a belsővé tett elnyomást („zsaru a fejben”), mind pedig a társadalmi elnyomást.

Ugyanakkor társadalmi konfliktus nélkül nem képzelhető el különböző egyének nagyobb társadalma. Ha azonban ezt a konfliktust erőszakmentes módszerekkel akarjuk megszólítani, akkor ennek a módja a politikai aktivizmus. Ilyen értelemben a pszichológus is döntés elé van állítva, hogy ennek az aktivizmusnak az oldalára áll, avagy sem.

Mindenképp hoz egy döntést. Ha nem támogatja a társadalmi változást megcélzó aktivizmust, azzal rábólint arra a rendszerre, amit ez a társadalmi kezdeményezés ellenez. Hasonlóan az első világháború pszichoanalitikusaihoz.

Épp ezért a közösségi pszichológia követői aktív résztvevői a társadalom általános problémáiról való közbeszédnek, akár politikai aktivisták is, hogy megszűnjön az a helyzet, amely lényeges veszélyt jelent tömegek mentálhigiénéjére nézve.^[10]

Kell-e a pszichológiának a kilakoltatásokról beszélnie?

Amennyiben a közösségi pszichológia végül is elfogadja felelősségét, úgy nem lehet néma a kilakoltatási gyakorlatok közepette. Szakmai ismeretekkel informálhatja a döntés előtt állókat, hogy miről is beszélünk, amikor arra próbálunk rákérdezni, hogy pszichésen hogyan érintheti a gyermekeket az elhelyezés nélküli kilakoltatás. Tehát ez a felelősség az emberek erőforrásainak fejlesztéséért és a politikai aktivitásért való felelősség. Lévén a közösségi pszichológia úgy is megragadható, mint azoknak a társadalom peremén élő embereknek a története, akiket a társadalom elutasított.

Az elhelyezés nélküli kilakoltatás gyermekekre gyakorolt hatása miatt a napokban aláírtam a Város Mindenkié csoport petícióját, hogy soha többé ne lehessen gyermekes családokat elhelyezés nélkül az utcára tenni. Családok ne szakadjanak szét, a gyerekek ne éljék meg ezt a szeparációs helyzetet, és ne kelljen a fentiekhez hasonló tünetképzésekkel túlélniük. Ezért arra buzdítanék mindenkit, hogy tegyen hasonlóan, írja alá a petíciót, és jöjjön el a Lakásmenetre, amennyiben meg szeretné hozni az elsődleges döntést a lakásszegénységben élők mellett az emberhez méltó, biztonságos lakhatás érdekében.

Címlapkép: Mérce