Meghökkentő elemzést tett közzé a statisztikai bérnövekedésről Dedák István közgazdász a Portfolión. Azt a jelenséget járta körül, amelyet az utóbbi években egyre többen „magyar gazdasági csodaként” aposztrofáltak. Ennek lényege pedig az, hogy miközben 2015 óta a reálbérek az adatok szerint 21%-kos növekedést mutatnak, addig a gazdasági termelékenység (ez itt az egy dolgozóra avagy egy munkaórára jutó GDP-t jelöli) csupán 3-4%-kos szinten maradt, eközben pedig a fizetések nem inflálódtak el.
Néhány közgazdász ezt a termelékenységtől elszakadó bérnövekedést egyedülállónak, és a közgazdaságtan történetében is rendkívül ritkának látja. De mégis mi történt? Hogy lehet az, hogy miközben a termelékenység csak lassacskán növekszik, aközben a termeléséért kifizetett bér meg kilőtt?
Dedák a válaszadáshoz először megnézi két nagyon fontos, a fizetésekre vonatkozó adat kapcsolatát 2000-2010 és 2010-2017 között. Ezek közül az egyik az, amit a tévékben, újságokban, főleg a kormánymédia győzelmi jelentéseiben látunk: ez pedig a munkaerőpiaci statisztika. Ez az adat havi bontásban jelentkezik, így a hírszerkesztőségek még akkor is rendszeresen erre támaszkodnak, ha kritikusak az orbáni gazdaságpolitikával, hiszen többször frissül.
Emellett létezik viszont a kifizetéseket dokumentáló, negyedévente publikált nemzeti számlák rendszere is.
Ha a két adat 2000-2010 közötti alakulását összevetjük, azt kapjuk, hogy ugyan a statisztika kicsit mindig több növekedést mutat, mint a nemzeti számla-adatok a két mutató együtt mozog, ha a statiszikában nőnek a fizetések, a nemzeti számlákon is megjelennek ezek a kiadások.
Itt összesen 2,9% eltérést mutatott a két adat, és az első Orbán-kormány két utolsó évében pedig szinte egészen ugyanaz volt, kisebb kilengés az EU-csatlakozás környékén jelenik meg, 2005 után:
Ezzel szemben, ha a 2010-2017 közötti ábrát nézzük, a nemzeti számlák és a munkaerőpiaci statisztika irgalmatlan mértékben elszakad egymástól utóbbi javára: a különbség ma már 20% (!):
Felmerül tehát: mi is a különbség a statisztikában szereplő bérmutató és a nemzeti számlák kiszámításához használt nyers adatok között? Sok kisebb differencia mellett a fő tényező az: a munkaerőpiaci statisztikák a teljes állásban dolgozók adataiból készülnek, míg utóbbiakat a GDP-ben megjelenő bértömeg / minden kereső módszer alapján számolják.
A nemzeti számlák tehát felmérik az egyre gyakoribbá váló, részleges foglalkoztatások, félállások, alkalmi munkák bérviszonyait is.
A munkaerőpiaci statisztika adatait minden kormány jobban favorizálja tehát, mivel kedvezőbb képet nyújt mint a számlás adatok. A két mutató közötti olló szétnyílása sok más tényezőből is eredhet, de mégis: 2015 után, Magyarországon oylan méreteket ölt, hogy önkéntelenül is szkeptikussá válik az, aki a két adatot összeveti.
Dedák ezért további ellenőrzi a statisztikát: nemcsak a nemzeti számlák bérnövekedésével veti össze, de az ún. „korrigált bérhányaddal” is: ez tulajdonképpen azt mutatja meg mennyi bért és béren kívüli járulékot fizet ki az állam a megtermelt GDP arányában.
(A bérhányad egyébként annyira jelentőssé vált adat, hogy legutóbb még Regős Gábor, a kormánypárti Századvég elemzője is kiemelte: ennek alakulása meglehetősen rossz fényt vet a magyar munkaerőpiacra.)
Ennek a számnak és a nemzeti számláknak együtt már ki kellene mutatnia, ha az eltérésnek a munkaerőpiaci statisztikában leírható, nem számolási oka van.
Az egyik esetben a satisztika alapján számolták ezt ki, a másikban a nemzeti számlák alapján. És mit látunk?
Nos, a bérhányad ugyanígy szétválik: a számlás adat-alapú szám csak a statisztikai béremelkedéses szám kb. felével növekszik, ahogy a nemzeti számlás béremelkedés is így követi a statisztikait. A hivatalos statisztika tehát mindkét kemény makrogazdasági adattól jócskán elszállt.
És ez már nem lehet véletlen: a nemzeti számlákat a nemzetközi statisztikák (Ameco, OECD) veszik alapul publikált elemzéseik során, és a bérhányadot is nagyjából ők használják.
A magyar állam, és a belföldi média ugyanakkor csak és kizárólag a KSH munkaerőpiaci felméréseit közli és veszi alapul.
Az utóbbi elsősorban és főleg ott különbözik az előző kettőtől, hogy abban nem veszik számításba az egyre terjedő haknigazdaságban dolgozókra vonatkozó adatokat, és azt a realitást, amit tükröznek: nevesen hoyg semmiféle kiugró béremelkedés nem történt a medián keresőnél, sőt: másokhoz képest ez az adat szerény növekedést jelez az EU-ban.
Csak és kizárólag a hagyományos, szerződéses, teljes idős foglalkoztatottak adataiból ma erről már nem alkothatunk reális képet.
A Thomay Piketty közgazdász által népszerű témává tett „bérhányadban” pedig rosszabbul állt a magyar gazdaság tavaly, mint 2010-ben. Ennek oka pedig – ahogy azt Dedák aláhúzza – a bér melletti, állam által biztosított járulékok folyamatos felszívódása, ennek drasztikus újabb lépcsője lehet a kafetéria-rendszer felforgatása is.
Noha a KSH feladatai szerint felelős mind a nemzeti számlák negyedéves összeállításáért, mind pedig a munkaerőpiaci statisztikákért, a nemzetközi elemzők csupán az első adatot használják, amikor Magyarországgal foglalkoznak.
Láthatnak tehát sajátos „magyar modellt,” de az egzaktabb eredmények éppen azt mutatják: ez a modell szerény eredményeket hoz, ha éppen nem kudarcos.
