Jövőre, 2019-ben ünnepli százéves évfordulóját a németországi Weimarból világhódító útjára induló Bauhaus építészeti irányzat. A fiatal építészek és képzőművészek az első világháború minden bizonyosságot megkérdőjelező káoszából, az orosz, német munkásforradalmak nyomán döntöttek az avantgárd építészeti szintézis megvalósítása mellett.

Maga a Bauhaus a kezdetektől politizált: az alapító, és forradalmi nézeteket valló Walter Gropius 1921-ben a fiatal, szocáldemokrata Weimari Köztársaság elleni első, jobboldali katonai akció, a Kapp-puccs munkásáldozatainak emlékére emelte „Március halottai-emlékművét” a korai stílus egyik legélesebb, legreprezentatívabb szobrát. Ma már nem látható: a nácik, mint az „elfajzott művészet” példáját, 1936-ban lerombolták.

Az első Bauhaus iskola két weimari művészeti akadémiából alkault ki: a már modernista, szecessziós iparművészeti műhelyek folytatója volt. Alapítója, Walter Gropius, az Állami Építők Házának (Staatliches Bauhaus) alapító kiáltványában hangsúlyozta: a gépipari társadalom új képességeket, új látásmódot követel meg a művésztől, neki a modern gyárak munkásai, és a modern adminisztrációt végző tisztviselők számára kell festményeket festenie, épületeket házakat, lakásokat, bútorokat terveznie , és formatervezett használati tárgyakat készítenie: a legfontosabb szempontja a rendeltetésnek alárendelt formavilág.

Az iskola alapítói mind valódi művészeti egyéniségek: Gropius mellett dolgozott a kezdetektől Vaszilij Kandinszkij, Paul Klee, Moholy-Nagy László is.

A Kapp-puccs és az első, Hitler-féle 1922-es, müncheni sörpuccs után fokozódtak a szociáldemokratákhoz és a szakszervezeti mozgalomhoz kötődő Bauhaus iskola elleni támadások Weimarban, így 1925-ben végül Dessauba költöztek. Ekkor lettek igazi műhelyvezetők a magyar kommunista mozgalomhoz és az 1919-es Tanácsköztársaság Művészeti Direktóriumához kötődő, de Horthy elől menekülni kényszerülő magyar művészek, a festő Moholy-Nagy László, és az építész Breuer Marcell.

Ma már nehéz elképzelni, de az 1918 utáni Németország iszonyatos nyomorához a sötét, kicsi, nyirkos munkáslakások is hozzátartoztak, ilyen, hírhedt negyed volt a berlini Neukölln és Wedding is, de minden nagyobb városban hasonlóan siralmas volt a helyzet. A Bauhaus fényt, tágas tereket, széles teraszokat, kevesebb bútort, egyszóval szabadságot álmodott a dolgozóknak, funkcionalista kísérleti lakótelepén is.

Ugyanúgy, ahogy ez volt a Bauhaus célja a régi, sötét és szürke közoktatási intézmények kertes, fényes palotákká álmodásával is, mint ahogy ez a bernaui szakszervezeti iskolán is látszik.

1933 után a dessaui Bauhaust a nácik betiltották, az immár egyetemmé fejlődött iskola tanárainak és tanítványainak is menekülniük kellett Németországból. Egyik, világszerte elismert következménye ennek Tel Aviv városa az akkori Palesztinában, amely a harmincas-negyvenes években majdnem kizárólag Bauhaus-stílusú villákkal bővült: ez felelt meg ugyanis az akkor érkező, gazdagabb németországi zsidó bevándorlók ízlésének.

A Bauhaus Magyarországra igen korán elérkezett, és hamar nagyon népszerűvé vált a jómódú fővárosi, és vidéki nagypolgárság, állami vezetők körében is. Az építészeti stílus itt elveszítette korábbi, forradalmi jelentőségét, és a Horthy-kor elitjének kedvelt formanyelvévé vált – ennek ma két nagyon markáns és egységes városrész őrzi emlékét: a Pasarét Budán és a Szent István Park, valamint az Újlipótváros egyes részei Pesten.

A stílus másik nagy menedéke a demokratikus Csehszlovákia lett: az ide tartozó, kárpátaljai Ungvár középületei között is sok ebben a stílusban épült 1920 után. Az 1939-ben bevonuló magyar királyi hadsereg és közigazgatás is ilyen, kényelmes épületekben rendezkedhetett be az ország feldarabolását követően.

Az eredetileg forradalmi, radikális avantgárd mozgalom tehát a fasizmus európai felemelkedésével egyre inkább a nagypolgári-tőkés társadalom játékszere lett.

Alapgondolata, amely szerint a munkásosztály emberi méltóságának alapja csak az emberhez méltó lakókörnyezet, esztétikum lehet, az 1945 utáni jóléti államok modernista-funckcionalista építészetében (Le Corbusier, Goldfinger Ernő), tovább élt.

Azonban mégis igaz az, hogy az 1933 utáni, menekülő Bauhaus Közép-Európában, Palesztinában de az Egyesült Államokban is inkább a leggazdagabbak által elbitorolt kultúrkinccsé, villaépítési stílusssá változott át, a mai tömegkultúra pedig így is tekint rá.

Németország tehát nem véletlenül készül úgy a 2019-es centenáriumra, mint kulturális és politikai örökségének szimbolikus visszahódítására. A pályázatok, művészeti projektek már 2016 óta tartanak, idén pedig a Goethe Intézetek szervezésében világ körüli vándorkiállítás is kezdetét vette.

2019-re kiadványok, konferenciák, kongresszusok, kultúrprogramok és filmek egész garmadája várható a százéves évforduló keretében.