Nyers Rezső és a balliberális értelmiség címmel Pinkasz András fontos cikket közölt e lap június 29-i számában. Ebben nem kevesebbet állít, mint hogy a mai balliberális értelmiség bölcsőjét Nyers Rezsőnek az 1968-as gazdasági reformot előkészítő bizottságaiban találhatjuk meg. Egyfelől mint résztvevő megfigyelő, másfelől mint a korszakot tudományosan feldolgozó és leíró szociológus, vitatkozom ezzel az állítással.
Pinkasz értelmezésében a Nyers körül gyülekező piacpárti közgazdászok és más szakemberek már a kezdet kezdetétől kizárólagosságra törekedtek, vagyis igyekeztek mindenkit kiszorítani a közgazdasági mezőből, aki más nézeteket vallott, mint ők. Ezzel szemben magam úgy láttam, és meg is írtam, hogy a paletta sokszínű volt. 2014-ben napvilágot látott Autonómia vagy újkiszolgáltatottság. Vezető közgazdászok vitája Magyarország jövőjéről az 1960-as évek közepén című tanulmányomban egy olyan közgazdasági vitát ismertetek, melynek komoly jelentősége volt a ’68-as gazdasági reform előkészítésében. A vita tárgya a tervezés és a gazdasági mechanizmus kölcsönkapcsolata volt, a vitaindítót Csapó László írta, aki egyszerre tett hitet egy, a gazdaság vezető lánszszemét kijelölő hosszú távú tervezés és a piaci nyitás mellett. A vitában piacpárti, és a piaci elemek bővítéséhez kritikusan viszonyuló, mérvadó közgazdászok egyaránt megszólaltak. Hetényi István pedig, aki később a piaci reformoknak az irányító apparátuson belüli egyik legaktívabb, bár kissé óvatoskodó szószólója volt, vitazárójában köztes álláspontot foglalt el, hitet téve amellett, hogy Magyarország számára a KGST piacok a jövőben is prioritást kell hogy élvezzenek a nyugati piacokkal szemben.
Az uralkodó közgazdasági nézet ebben az időszakban nem az egyoldalú piacpártiság, hanem a tervezés és a piac összeegyeztethetőségében való hit, vagyis mindkettő igenlése volt. És nem csak közgazdasági körökben.
Kis János filozófus – akit Pinkasz András olyanként idéz, mint aki óva intett a kapitalizmus fenyegetésével szemben – Bence Györggyel és Márkus Györggyel közösen írott, nagy visszhangot (és az állásaikból való eltávolítást) kiváltó Hogyan lehetséges kritikai gazdaságtan? című könyvükben nagyon hasonló álláspontot képviseltek.
Még markánsabb Kis és Bence piacpártisága 1973 és 1975 között Marc Rakovski álnéven megjelent A szovjet típusú társadalom marxista szemmel című könyvükben: itt a piacban és a fogyasztói autonómia előtérbe kerülésében az egyéni autonómia létrejöttének és megerősödésének egy valódi alternatíva nélküli lehetőségét látják. Emellett velük együtt Hegedűs András, Ota Šik, Fehér Ferenc, Heller Ágnes és Márkus György is úgy vélekedtek, hogy a piac lazítani fogja a hatalmi szerkezet merev hierarchiáját, és ezáltal nem csupán az egyéni szabadság lehetőségeit bővítheti, de hosszabb távon módot adhat a hatalmi konglomerátum társadalmi ellenőrzésére is. Vagyis Pinkasz egyik fontos állításával szemben igenis gondolkodtak a létezőn túllépő politikai alternatívákon – csak ezt nem az adekvát helyen, a társadalmi demokrácia közvetlen szélesítésében, hanem a piac „másodlagos hatásaiban” keresték.
Mindazonáltal Viktor Nee kutatásai szerint a piacnak kezdetben valóban volt hierarachia-oldó hatása, mivel a ’80-as évek elejéig egyenlősítő funkciót fejtett ki: a piaci elemek bővülésével már nem csak az állampárt-pártállam vezetői juthattak hozzá a kádereknek fenntartott üzletekben beszerezhető különleges termékekhez.
A reformeri szerepek és nézetek markáns sokfélesége miatt Nyersék ’68-as bizottságai még nem a balliberális értelmiség bölcsői. De főként életkori okok miatt sem lehettek azok: a mai balliberálisoknak nevezettek zömmel egy generációval fiatalabbak a Nyers-féle bizottságokban tevékenykedőknél, így nem vehettek még részt ebben a munkában. Ennek nem mond ellent az sem, hogy a 68-as reformhoz való viszony elemi szinten katalizálta a későbbi rendszerváltás motorjaként működő társadalmi elleneliteknek a ’70-es évek vége felé történő megszületését: egyfelől a hatalom sáncain belül megjelenő késő-kádári technokrácia (például Németh Miklós, Bokros Lajos, Surányi György); másfelől a hatalmi szerkezeten kívül tevékenykedő demokratikus ellenzék (például Kis János, Kenedi János, Solt Ottilia); végül a kettő között lebegő új reformer értelmiség (például Lengyel László, Bauer Tamás, Szalai Júlia) megszerveződését.
Bár a piac iránt vonzódott a humán értelmiség is, a piacpártiság, az egyoldalú piaci nyitás ethosza mégis elsősorban a piaci reformokhoz felemásan vonzódó (Hetényi-féle) régi technokrácia nyomdokaiba lépő késő-kádári technokrácia sajátja volt – mely technokrácia, ismétlem, a Nyers-féle bizottságok idején legfeljebb még csak egyetemista volt. (Ráadásul, szemben a demokratikus ellenzékkel és az új reformer értelmiséggel, tagjai a szó klasszikus értelmében nem is voltak értelmiségnek tekinthetőek).
A demokratikus ellenzék és az új reformer értelmiség, miként idősebb tagjai korábban, továbbra is elsősorban a politikai demokrácia alapfeltételeként, „szálláscsinálójaként” tekintett a piacra – az előbbi sokkal fontosabb volt számára, mint az utóbbi.
Sőt, az új reformer értelmiség egyik legfontosabb frakciója, a kutatóintézetekben tevékenykedő reformközgazdászok jelentős része egészen a ’80-as évek utolsó harmadáig legalábbis részleges munkás önigazgatásban gondolkodott – és nyomukban a demokratikus ellenzék prominensei is. Mely önigazgatás felfogásukban egyszerre szolgálta volna a piaci hatékonyság és társadalmi demokrácia kiszélesítésének célját.
Az eddigiek már sejtetni engedik azt, hogy a demokratikus ellenzék és az új reformer értelmiség, ezen belül a reformközgazdászok valójában alapvetően harmadikutasak voltak – persze nem abban az értelemben, ahogyan azt a népi írók a két világháború után megálmodták. Hanem adaptálódva a történelmi szituációhoz. Ennek lényege, hogy az ’56-os forradalmat követő megtorlások után kiépülő rendszer maga is harmadikutas volt. Három jellegzetesség is utal erre: egyrészt bár a tulajdonjogok a hatalmon lévő rend kezében összpontosultak, a felső pártvezetés mindig is kiemelt figyelmet tanúsított a munkásság, elsősorban a nagyipari munkásság sorsa iránt. A munkásság, majd később a parasztság nem volt annyira megfosztva a tulajdonjogoktól, mint egy klasszikus kapitalista társadalomban. Másrészt bár egypártrendszer volt, a hatalmon lévő rend csak látszólag merev, valójában visszacsatolásos struktúrájának közvetítésével egyfajta látens pluralizmus valósulhatott meg.
Végül sem nem a terv, sem nem a piac szabályozta a gazdaság működését, hanem egy sajátos harmadikutas, adminisztratív piac: ez nem más, mint az állampárt-pártállam azon intézményesült elvárásrendszere, mely egyfelől politikai, másfelől – a profitrátával mért – gazdasági hatékonysági elemeket tartalmaz és közvetít. A kétfajta elvárás keresztezheti egymást, de gyakran egybe is esik. Az adminisztratív piaci alku sok esetben egyszerre tartalmazza a politikai hatékonyság és a profitabilitással mért gazdasági hatékonyság mozzanatát (részletesen lásd többek között Nem tudták, de tették… című 2014-es tanulmányomat).
Nem kevesebbet állítok tehát, mint azt, hogy akár (sőt valószínűleg) tudattalanul is, miközben a késő-kádári technokrácia a teljes piaci nyitáson, a kapitalizmus alapjainak lerakásán dolgozott, addig a demokratikus ellenzék és az új reformer értelmiség valójában a létező sajátos magyar harmadik út kiteljesítésén munkálkodott. Egészen a ’80-as évek végéig, a politikai rendszerváltás megindulásáig.
A magyar harmadik út addig lehetett létező rendszer, amíg a világ kétpólusú volt: amíg mind a rendszer szocialista, mind kapitalista vonásainak és aktorainak voltak külső támogatói. A ’80-as évek második felére a szovjet birodalom megrendülésével, vagyis az általam nemzetközi gazdasági és pénzügyi szuperstruktúrának nevezett globális hatalmi konglomerátum győzelmével a magyar harmadik út folytathatatlanná vált. A „szuperstruktúra” a teljes piaci nyitásban, vagyis a kapitalista fordulatban volt érdekelt, és azokat a belső erőket támogatta, amelyek ezen munkálkodtak. Ez az erő pedig nem volt más, mint a késő-kádári technokrácia.
A demokratikus ellenzék és az új reformer értelmiség ekkor állt át a késő-kádári technokrácia oldalára. 1988-ban, a Szabad Demokraták Szövetségének alakuló ülésén, a demokratikus ellenzék egyik prominense, Magyar Bálint deklarálta, hogy nincs semmiféle harmadik út, a feladat az, hogy egyszerűen átvegyük a már működő piacgazdaságok intézményeit és működési mechanizmusait. Semmiféle ellenállásba nem ütközött (részletesen lásd A rendszerváltás útelágazása – A Szabad Kezdeményezések Hálózata, 1988 című tanulmányomat, Új Egyenlőség, 2018. március 17.)
Nos, a balliberálisnak nevezett értelmiség csak ekkor született meg. És különösen erőssé 1993-1994-ben, a szélsőjobboldali fenyegetés (Csurka-dolgozat) kihívására született Demokratikus Charta létrejöttével vált. Csakis ekkortól igaz az, hogy ez az értelmiség teljes szellemi hegemóniára, az övéétől eltérő nézetek, főként azok elhallgatása révén történő „kiiktatására” törekedett – és törekszik még mindig. Vagy ha az elhallgatás nem megy, akkor a vitapartner szélsőjobboldaliként való megbélyegzésére.
Summa summárum: az a benyomásom, hogy Pinkasz András a jelenlegi helyzetet vetíti vissza a múltba. Félve írom le: azért, mert azt nem ismeri eléggé.
Az utóbbi években többször hangot adtam a Helyzet Műhely iránti tiszteletemnek és megbecsülésemnek. Ezt meg nem változtatva most egy kritikát kell megfogalmaznom: a Helyzet Műhely tagjai, miközben elutasítják azt a szemléletet, hogy a világban valamiféle „fejlettségi hierarchia” létezne, ahol van a fejlett Nyugat, és vannak az azt még megközelíteni sem képes nemzetek, régiók, nos aközben saját régiójuk, saját hazájuk társadalomkutatóinak munkáit nem olvassák, nem ismerik, és ezen térségek múltjának és jelenének leírásakor, szinte kizárólag nyugati forrásokra támaszkodnak. A jövőben valahogy fel kellene oldaniuk ezt a paradox helyzetet.
Meggyőződésem, hogy ha Pinkasz András mélyebben megismerkedett volna a Kádár-korszak reformirodalmával és ezzel együtt annak hazai kritikájával, akkor a cikkében szereplőétől eltérő, vagy legalábbis árnyaltabb következtetésekre jutott volna.
