Érden a kézilabda népszerű sportág, tekintve, hogy a felnőtt csapat hatodszorra is bronzérmes tudott lenni, az utánpótlás csapatai pedig sorra érnek el tornákon és a bajnokságokon kiváló helyezéseket. A csapatnak stabil, kulturált szurkolói vannak, lelkes, elkötelezett, a gyerekek sportolásáért minden áldozatot meghozó szülőkkel együtt. A sportág mögött egy 100 százalékban városi tulajdonú kft. intézi az ügyeket.

Az érdi csapat Fradi elleni veresége után az erdmost.hu portálnak adott interjújában a polgármester jelezte, hogy elégedetlen a felnőtt csapat teljesítményével, felvette a kapcsolatot a kft. vezetőségével, akiktől nem kapott érdemi választ. Ezután a polgármester egy június végi testületi ülésen július 1-ei hatállyal visszahívta a klub ügyvezető igazgatóját, mire válaszul a stáb egy része lemondott. A szurkolók, a szülők egy rögtönzött tüntetésen akartak választ kapni a polgármestertől a történtekre, amely a szurkolói oldal bejegyzései és hozzászólásai alapján nem sikerült.

Ez a cikk azonban nem az érdi kézilabda állapotáról, az ügyvezető és munkatársai teljesítményéről szól, hanem a magyar társadalom állapotáról és a mindenkori városvezetés teljesítményéről, de leginkább az állampolgárok és a választott vezetőik egymáshoz való viszonyáról. Az érdi kézilabdacsapat és a polgármester esete emblematikus példája a mai magyar társadalmi viszonyoknak. Az ott előállt helyzet az ország tetszőleges településén fennáll, tehát a továbbiakban nem csak Érdről van szó.

Mik az igazi problémák?

#1 – A lakosok és a városvezetés közötti viszonytalanság

A mai magyar társadalom egy sajátos keveréke a kádárizmusnak, a kapitalizmusnak és a feudalizmusnak. A polgármester és a lakosok fordított módon vannak bekötve egymáshoz. Egyrészről van a „jó polgármester majd mindent elintéz” igénye, mint ahogy a szüleinkhez viszonyulunk, de abban a pillanatban lázadunk, ha nekünk nem tetsző döntést hoz. A polgármester részéről egy sajátos amnézia van jelen azzal kapcsolatban, hogy kinek tartozik felelősséggel, ki választotta meg, kiknek az adóbefizetéseiből működik a városháza (kádárizmus).

Mindenhol van egy szűk elit, aki pénzzel is támogatja a polgármester megválasztását, jól jár a helyi beruházásokkal és a sportot is támogatja anyagilag, amellyel újabb előnyökhöz jut. Itt most az egyszerűség kedvéért eltekintek attól a megállapítástól, hogy Magyarországon a helyi befektető általában egy központi haver és stróman, valamint attól is, hogy a TAO hozzájárulások egy részét szatyorban vissza szokás adni annak, aki felajánlja, mert ez durva általánosítás, és nem minden településre igaz (kapitalizmus).

A lakosok koncentrikus körökben helyezkednek el a hatalom és az információ körül. Vannak a periférián a boldog tudatlanok, akik csak azt látják, amit megmutatnak nekik. Vannak a magukat körön belül érzők, akik hallomásból tudnak információt, és azt adják-veszik a virtuális infópiacon. Vannak a körön belüliek, akikkel a hatalom emberei magánéleti helyzetben vagy a hatalomgyakorlás közben személyesen is találkoznak, akik ismerik a valóság egy részét, és végül van maga a kör, ami nagyon szűk, kevés emberből áll, és a kölcsönös érdekfüggés tartja őket a körben (feudalizmus).

Mi ezzel a probléma? Az, hogy ebben a sajátos magyar keverékben

az információhoz való hozzájutás nem egyenlő a polgárok között, a megválasztott városvezető és az őket megválasztó polgárok mindegyike tévedésben van azzal kapcsolatban, hogy ki van kiért.

Ebben a sajátos elegyben a kör szélére tolódnak azok a polgárok, akik nem akarnak, vagy alkatuknál fogva nem tudnak részt venni a hatalom által kínált és a többség által kialakított keretrendszerben, ezért képtelenek arra, hogy a jogaikkal és kötelességükkel tisztában levő hozzáállásukkal megelőzni vagy kezelni tudják a településen elmérgesedő helyzeteket.

#2 – A döntéshozatal kulturálatlansága

A döntés a megválasztott képviselők joga. Egy normálisan működő demokráciában ezekről a döntésekről számolnak be négyévenként, és eszerint kapják újabb megbízatásukat, vagy vonulnak vissza polgári foglalkozásukhoz. Magyarországon a politikából nincs visszaút – kevés kivételtől eltekintve – a korábbi foglalkozáshoz, a politikusok nagy része a politikából él, ezért elemi érdeke, hogy mindenáron hatalomban tartsa magát, hiszen ettől függ a családja megélhetése.

Egy 100 százalékban városi tulajdonú cég vezetésének a mindennapi működés biztosítása a dolga. Egy normálisan működő demokráciában az ilyen cégek átláthatóan működnek, folyamatosan informálják a lakosokat a bevételről és a kiadásokról. Magyarországon a cégek képtelenek a jogkövető működésre, ha nem akarnak csődbe menni a rendkívüli adóterhek és a százféle értelmetlen szabályozás miatt, amit a hatalom a kölcsönös bizalom hiányában rájuk terhel. Egy cégben tehát elemi reflex az átláthatatlanság megőrzése, különben politikai vagy önös gazdasági okból bárkinél találhatnak a bármilyen ellenőrök bármilyen apró hibát, amit az ellenőrzésekkor nyíltan kimondva tudatosan keresnek.

A mai magyar hatalomrendszerben szó sem lehet átláthatóságról vagy a lakosokat bevonó elszámolásról. Nem működnek a döntéselőkészítés rendszerei, nincs szó részvételi demokráciáról, sőt semmilyen demokráciáról nincs szó, az emberek kész tények előtt állnak, és azokat az első problémakörben bemutatott viszonyok mentén tárgyalják, kommentálják.

A digitális korban a részvételi demokrácia könnyű és olcsó. Számtalan módszere van a döntésben érintettek bevonásának, megkérdezésének az internet segítségével. A lakosok egy virtuális térben élnek, és a városvezetés, valamint a cég vezetői rengeteg eszköz közül választhatnak, hogy milyen módon teszik számukra elérhetővé az információt, tesznek fel fontos kérdéseket, amelyekre adott válaszok elemzése után vezethetnék a várost és a céget. Ez Magyarországon lehetetlen éppen a fent leírt sajátos vegyes berendezkedés negatív hatásai miatt.

Az emberek sem igazán akarnak élni a jogaikkal, és a lehető legkevesebbet foglalkoznak kötelességeikkel, amíg a jó apa és anya a mindennapi kenyerüket megadja (kádárizmus). Az emberek nem akarnak, vagy nem tudnak részt venni a közéletben, igyekeznek távol tartani magukat a köz ügyeitől, és maguktól mondanak le ennek előnyeiről, miközben csak a hátrányukat „élvezik” (feudalizmus). A társadalmi ranglétrán való elhelyezkedésük elsősorban szerzett anyagi javaiktól függ, amelyből többnyire rövid távú érdekeik mentén „vásárolnak” (kapitalizmus).

Mi ezzel a probléma? Az, hogy a polgárok nincsenek tisztában a döntéseket megalapozó információkkal, adatokkal, nincs lehetőségük a döntéselőkészítésben véleményt nyilvánítani, így a döntést sem tudják elfogadni, azaz annak végrehajtásában sem tudnak együttműködni. Így a hatalom további előnyökhöz jut az információk visszatartásával, a döntések önkényes meghozatalával, a polgárok pedig megnyugszanak, hogy a döntés rendelkezései alól kiskapukkal kivonhatják magukat, hiszen mindenről „ott fönn” döntöttek.

#3 – A kommunikáció kulturálatlansága

Közhely, hogy a kommunikáció az alapja mindennek. Szerintem pedig a fenti két problémából egyenesen következik, hogy amiként viszonyul egymáshoz hatalom és társadalom, olyan lesz a kommunikációjuk is. Nyilvánvaló, hogy egyenrangú emberek között a felnőtt kommunikáció abban áll, hogy kérdéseket teszünk fel egymásnak, arra érdemi választ adunk, amit a másik vagy elfogad, vagy sem. Ha nemtetszésünknek akarunk hangot adni, azt kulturált hangnemben, a másik személyét tiszteletben tartó, de a magunk álláspontját határozottan képviselő módon tesszük.

A gyermekrangú viszonyban nincsenek kérdések, csak kijelentések, nincs kulturált közlés, hanem személyeskedés, dac és fenyegetőzés. A virtuális közeg különösen kedvez ennek, hiszen ott az indulatok vezérlik a billentyűzetet ragadót, nem veszti el az arcát, mint egy személyes helyzetben tenné azzal, hogy magából kikelve ordít. Ahelyett, hogy a kommunikáció segítségével közelednénk egymáshoz, inkább távolodunk, az egyoldalú agresszió eszközeit választjuk, és az Interneten erre buzdítjuk a többieket is.

Ha valaki megpróbált már békíteni felek között értelmes, mindkét fél igazát keresni próbáló hozzáállással, az érzi, miről beszélek; milyen szánalmas és meddő kísérlet felnőtt-felnőtt kommunikációt megkísérelni ott, ahol erre nincs igény, és nem érti a többség, hogy miért is lenne ez jó. Így elhárul a másik akadály a hatalom emberei előtt, hiszen könnyedén lesöprik a polgárokat azzal, hogy „ezekkel nem lehet értelmesen beszélni”.

#4 –A megbeszélések kulturálatlansága

Aki volt már valaha lakossági fórumon egy társasház lakójaként, vagy közmeghallgatáson állampolgárként, az tudja, miről beszélek. Már a helyiség berendezése is sokatmondó. Rendszerint a vezetőség egy pulpituson ül, magasabban elhelyezve, mint a „pórnép”, előttük víz, üdítő, pogácsa, kezükben mikrofon, a hangjukat jól lehet hallani, míg a többiek egymásnak háttal, sorokban leültetve víz és pogácsa nélkül. Jobbik eset, ha van valami moderátor, aki a beszélgetést vezeti, de rendszerint ő is a vezetőség embere, tehát nem pártatlan. Tetszés szerint adja meg a szót, dönti el, hogy ki mennyit és mikor beszélhet, következésképp az egész egy előre megrendezett forgatókönyv szerint zajlik. Egy ilyen felállásban ember legyen a talpán, aki szót kér, és értelmes vitára készteti az egybegyűlteket.

Ezeket a fórumokat általában a hatalom emberei szervezik, az átlagpolgárnak eszébe sem jut, hogy ő maga is kezdeményezhet ilyet, hiszen a város épületei köztulajdonban vannak, annak használatára joga van. Ha valaki mégis elvállalja ezt a sziszifuszi munkát, azt már a kezdeményezés fázisában elkedvetlenítik a polgártársak kétkedő, értetlenkedő vagy gúnyos kommentjei, és végül a megjelentek kevés száma.

Egy kulturált helyzetben a kérdéseket előre össze lehet gyűjteni és rendszerezni. Meg lehet állapítani, hogy ha a fórum például két órás, akkor mennyi ideje van a vezetőségnek azokra válaszolni, és egy pártatlan moderátor az időt be is tartja. Nem fél közölni a polgármesterrel, hogy lejárt az ideje, és foglalja össze tényszerűen a mondanivalóját. A kérdéseket teszi fel, és nem a kérdezőt állítja pellengérre. A fórumon résztvevőket meg lehet kérdezni százféle technikával, hogy elégedettek-e a válasszal vagy sem, illetve van-e konkrét megoldási javaslatuk. Valódi párbeszédet teremthetünk azzal, hogy a megjelenteket körasztalokhoz invitáljuk, vagy olyan módon, hogy lássák egymást; a polgármester vagy a vezetőség a többiekkel egy szinten ül, ugyanannyi víz és pogácsa van előttük az asztalon, mint a többiekén, jelezve, hogy itt mindenki egyenlő, csak a szerep más: az egyik kérdez, a másik válaszol. A moderátor szigorúan tartja a szabályokat, nem engedi, hogy az indulatok vezéreljék a beszélgetést.

Erre Magyarországon alig van lehetőség az első három pontban bemutatott viszonyok miatt.

Mi ezzel a probléma? A fórumok kiüresednek, indulatos emberek dominálják, sokan pedig arra a következtetésre jutnak, hogy „ide sem jövök többet”. A hatalom emberei harmadszorra is levonják a következtetést, hogy nem érdemes ilyet rendezni, az emberek kezében pedig marad a tüntetés, az értelmes vita helyett az azonnali ellenállás. A polgárok távol maradnak a közügyektől, és önként kiszolgáltatják magukat és életüket a vezetőknek.

#5- A kultúra válsága

Hosszú évtizedek óta tart ez a válság, de nem akarok történelemórát tartani. Nem történelemről beszélek, hanem arról, hogy nincsenek alapértékeink, amiket mindenki magáénak érez pártállástól vagy egyéb hovatartozástól függetlenül. Nincsenek normáink, viselkedési szabályaink, amiket mindenki betart, akár a közlekedés, a munkahely, vagy a család terepén. Nincsenek hagyományaink, ünnepeink, amiket mindenki ugyanúgy tart meg, és végül nincsenek példaképeink, hőseink, akiket mindenki annak tart, és modellként tekint rájuk.

Mi ezzel a probléma? Az, hogy a kultúra egy ragasztóanyag, amely összetart bennünket, és segít a mindennapokban értelmezni, hogy mit, miért és hogyan csinálunk, mit gondoljunk jóról és rosszról, hogyan neveljük a gyermekeinket, hogy viselkedjünk egymással. Ez a válság szorosan összefügg a társadalom már szinte közhelyszintű megosztottságával, hiszen éppen ennek a válságnak a talaján lehet embereket összeugrasztani, addig is elterelve a figyelmet a lényegről: mitől vagyunk boldogok és elégedettek, mik a jogaink és kötelességeink, hogy éljünk egymás mellett, és hogyan intézzük közös ügyeinket.

#6 – A közösség, mint élhető élmény hiánya

A nyugati és amerikai társadalmakról sok negatív elemzés látott már napvilágot, de a saját tapasztalatom szerint létezik számukra nemcsak a szó, hogy közösség, hanem annak mindennapi tartalma is.

Amerikai filmekben látjuk, ahogy a város egy emberként megy szurkolni a baseball csapatnak, és ha jön egy új edző, az mindenki közügye. Látjuk, amint a parkokban piknikezve ünnepelnek, beszélgetnek egymáshoz közel lakó emberek. Mi ez a jelenség? A közösség, ahol templomban, iskolában, a lakóhelyen, a sportklubban mindenki úgy érzi, hogy mivel ehhez a valláshoz tartozik, mert ide jár a gyereke iskolába, mert ezen a környéken lakik, mert itt sportol, ezért minden, ami ott történik, az az ő ügye is.

Közösségfejlesztőként az elmúlt 25 évből tengernyi csodálkozó, kérdő tekintet merül fel előttem hömpölyögve, amikor azt kérdezem a nagy nehezen összetrombitált helyi lakosoktól egy települési probléma köré gyűlve, hogy kinek mi ugrik be erről a szóról. Rendszerint semmi. Mennyit kellett magyaráznom ezt a nyugati és amerikai partnereimnek, hogy végre elhiggyék, igen, van magyar megfelelője a community szónak, de ez nem azt jelenti itt, mint náluk. Ezt a szót el kell magyarázni, körül kell írni, mint ahogy a service szóval is ez a helyzet. Persze, le tudom fordítani, hogy ez szolgáltatás, de ezt mi nem úgy értjük, hogy szolgálat, mert erre egy másik szavunk van. A kultúrák nemcsak abban különböznek, hogy ki milyen ételt főz az ünnepnapokon, hanem abban is, hogy egy-egy fogalomra hány szava van, és azok mit jelentenek.

Nálunk a közösség, mint szó még magyarázatra, megtölteni való tartalomra vár.

Mi ezzel a probléma? Az, hogy amikor van egy ügyünk, aminek megoldását átadtuk választott képviselőinknek, és ők szemmel láthatóan nem tudják megoldani azt, vagy a megoldás drága, korrupt és egyenlőtlenséget teremt, akkor hazánkban nem ül össze azonnal a közösség, és kezdi ennek megoldását átvenni, segíteni. Ezzel olyasmiről mondunk le, ami igazi emberi erőforrás: az együttműködés okozta többletbevételről egy településen. Az igazi, aktív állampolgárság hasznosításáról.

#7 – A sport kihasználása

Itt térek rá a sportra először, elnézést kérek azoktól, akik csak erre vártak. A sport mindenhol üzlet, ez nem kérdés. Magyarországon ezt az üzletet is sikerült a kádárizmus-kapitalizmus-feudalizmus korábban már ismertetett elegyében megkötni. A sport az egyik kitörési pont a szegénységből, az ismeretlenségből, ha valaki igazán tehetséges. Nálunk erre sincs mindig szükség, elég, ha valakinek „jól fekszik” valakije a hatalom embereinél.

A sportban van pénz. A társasági adó felajánlásával ömlik is. Akik támogatják a TAO rendszerét, elfelejtik, hogy ez az összeg közpénz, hiszen adó formájában a költségvetésbe menne. Tehát akik TAO-t használnak, azoknak kötelességük ezzel átláthatóan gazdálkodni és fillérre elszámolni.

A TAO bevezetésével nagyon sok sportág fejlődött, különösen hátrányos helyzetű településeken, ez tény. Az üzletszerű kéjelgés nem is ezeknél a kluboknál megy napi szinten, hanem az amúgy is jó helyzetben lévő, a fővárosban vagy a megyeszékhelyeken működő egyesületeknél. A TAO megszüntetése tehát a hátrányt csak tovább növelné, megtartása pedig a korrupciót és a pénzzel való manipulációt erősíti tovább. Nincs jó megoldás.

Mi ezzel a probléma? A fenti hat pontból egyenesen következik, hogy nincs társadalmi kontroll az adóbefizetések elköltése felett, az állampolgárok nem érzik, hogy ez az ő dolguk és kötelességük, jogaikra pedig akkor bukkannak rá, amikor személyes sérelem éri őket, a sportban szurkolóként vagy szülőként. Ekkor viszont már késő: a korrupció, a visszaélés megtörtént, elkövetői pedig elemi érdekből titkolják el mindezt és játszanak össze; ráadásul azzal a hamisítatlan magyar összekacsintással, hogy „tudod, hogy van ez”, mintha ez tökéletesen rendben lenne, és te érezd magad szánalmasnak, baleknak, körön kívülinek, aki nem tudja felfogni, hogy is van ez.

#8 – A szurkoló, aki „jó ha van, de jobb, ha nincs”

Egy csapat sikere-kudarca esetén mindig bemondják, hogy „köszönjük a szurkolók támogatását, hogy kiálltak a csapat mellett, és biztatták lányainkat/fiainkat.” De ha a szurkolók firtatni szeretnék a kudarcok okait, akkor már véget ér a kompetenciájuk, és valami semleges és értelmetlen közleménnyel próbálják kiszúrni a szemüket, mondván, mi közük hozzá. Ez a hozzáállás szintén a korábban ismertetett viszonyokból fakad. Érezzük, hogy hamis és sántít, de ez a bevett szokás, mint ahogy egy vezető eltávolítása is az „érdemei elismerése mellett nyugalomba vonulás”. Emlékszünk még erre a tipikus kádárista közleményre.

Az információ, a tisztességes tájékoztatás hiányában az emberek kombinálnak, hiszen minden értelmes lény válaszokat keres a miértekre, ez az emberiség fejlődésének egyik mozgatórugója. A szurkolók a hatalomhoz való közelség köreitől függően tudnak háttérinfókat, amiket sajátságosan adnak tovább. Ezt a természetes ösztönt rosszul mérik fel és értékelik a kluboknál, és ellenségként kezdenek tekinteni a korábban felmagasztalt szurkolókra.

Mi ezzel a probléma? Az elmérgesedő helyzetben nincs egy mindenki által kompetensnek tartott közösség, amely természetesnek tartja, hogy tisztán lásson, kérdezzen, javasoljon, segítsen egy nehéz helyzetben lévő klubon. A szurkolók csalódottak, más klubok szurkolói esetleg együttérzők (ha náluk is volt hasonló), vagy kárörvendők (ha nem tudnak róla, hogy volt náluk is hasonló). A helyzet megoldását a szurkolói közösség a helyzet kialakulásáért felelős társaságnál hagyja, így azonnal elkezdődik a sportág, a klub rozsdásodása, amit a futballban már nagyon régóta látunk, és amitől a kézilabdát rengetegen féltjük.

#9 – A szülő, aki „jó ha van, de jobb, ha nincs”

A fentiekhez hasonlóan ugyanez elmondható a gyermekeket sportolásra biztató szülők esetére is. Ha a klub egyesületi formában működik, akkor a szülő elvileg egyesületi tag a gyerekén keresztül, így joga van a tájékoztatáshoz, szavazáshoz stb. Ha a klub kft-ként működik, akkor pedig szerződött fél a gyereke által, tehát ott is joga van mindahhoz, amit a szerződésben lefektettek, és ő elfogadott.

Tudjuk azt, hogy az egyesületek a legritkább esetben működnek úgy, ahogy ezt kitalálták, azaz az egyesületi tag tagdíjat fizet a szolgáltatásért vagy programokért, és ennek fejében szavazati joga van a legfelsőbb döntéshozói fórumon, a közgyűlésben. Itt választja meg az elnököt és egyéb tisztségviselőket. Mi történik a gyakorlatban? Hogy lehet az, hogy egyesületek tömegénél akár 10-15 évet is lehúz egy elnök, akivel sokan elégedetlenek? A választ nem ismétlem, a fent leírtak alapján remélem, mindenkinek egyértelmű már.

A szerződésekkel kapcsolatban pedig azt tapasztaljuk, hogy amíg a szerződésben diktáló félnek arányaiban 1 kötelessége van és 100 joga, addig a másik félnek éppen a fordítottja. Elég megnézni a közszolgáltatásokat nyújtó cégekkel kötött szerződéseinket, vagy a bankkal történő megállapodásainkat. A szerződéseket elolvasás nélkül szokás aláírni hazánkban, aki pedig kérdéseket tesz fel, azt „problémás” jelzővel látják el. Emlékszem egy barátnőmre, aki a szülészeten nevetve mutatta a kórlapján a megjegyzést: „Problémás! Kérdéseire választ vár!”

Ebből következik, hogy a szülők nem egyenrangú partnerei a sportegyesületeknek, kivéve azokat, akik az első pontban ismertetettek alapján a belső körhöz tartoznak. Ha a tagdíj magas, akkor még van remény, mert ha eléri az ingerküszöböt, akkor a szülőnél kiváltja a „pénzemért” reakciót, és megkísérli a jogait érvényesíteni, de ha a tagdíj alacsony vagy nincs, akkor életbe lép a gyámsági effekt, és örül, ha kap valamit cserébe, és befogja a száját.

A sport az utánpótlásra épül. A TAO az utánpótlásra számolható el. Az edzőképzés az utánpótlásról szól. A gyermek az utánpótlás. A gyermeket a szülő neveli. A gyermekért a szülő felelős. A gyermeket a szülő juttatja el az edzésre, kíséri el a mérkőzésekre. Ezek tények.

Ha szükség van arra, hogy a szülő fizessen, hozza-vigye a gyerekét, akkor „kedves szülők, ez meg az.” Ha érdeklődne gyermeke előmenetele iránt, akkor azt csak óvatosan. Ha kérdései lennének a felszerelés hiányossága, az összevissza edzésidőpontok miatt, akkor a klubtól nincs válasz. Nem érdemi válasz nincs, hanem egyszerűen semmi. Nem az edzőkről beszélek itt, az egy másik cikknek lehetne témája, hanem a klub és a szülők kapcsolatáról. Egyesületi közgyűlés? A szerződés megbeszélése aláíratás előtt? Ugyan kérem, hol élünk? Itt élünk, ebben az országban, ahol a szülőt is gyerekként kezelik, aki akkor viselkedik jól, ha rendesen ül a padban, csendben van, és akkor beszél, ha kérdezik.

Más téma, hogy a fentiek miatt a szülők képtelenek arra, hogy higgadtan, előremutatóan kérdezzenek, javasoljanak, gyakran az erőből támadás vagy a hízelgés-pletykálás technikáját vetik be, hiszen ezt tanulták, ebben erősítette őket a családi neveltetés és a felnőtt életük. Így azok, akik hajlandóak vagy képesek lennének konstruktívan beszélni, cselekedni, a periférián találják magukat. Azok között, akiknek soha nincs elegendő és minőségi információjuk, míg a bennfentesek „mindent” tudnak.

Mi ezzel a probléma? Túl a fentiekben kifejtett társadalmi hatáson, van egy sokkal közvetlenebb hatás is, a gyerekre gyakorolt hatás. Vajon milyen mintát követ a gyerek? Nyilván azt, amit a szülőjétől tanul. Tehát ahogyan a hatalommal, a másik féllel, a többi szülővel viselkedünk, azt fogja utánozni a gyerek is. Azt a probléma-megoldási sémát fogja megtanulni, amit mi szülőként mindennap gyakorlunk. Ha azt mondogatjuk, hogy a gyerekem fogja kárát látni az igazmondásomnak, akkor azt fogja megtanulni, hogy maradjon csendben, ha valami bántja. Ne kételkedjünk, a szülővel szemben is ezt a magatartást fogja tanúsítani. Ne csodálkozz majd, ha hazudik neked, hiszen te is hazudsz a környezetednek.

Így akaratlanul is újratermeljük azokat az állampolgárokat, akik csendben maradnak, nem kérdeznek, nem képviselik a közösséget, csak a saját érdekeiket, és ha van valami, akkor ebben a szülő-edző-klubtulajdonos-városvezetés tökéletes összhangban működik együtt.

#10 – A nyilvánosság kulturálatlansága

Azért ez a tizedik, mert a sajtóból, a közösségi médiából értesülünk, itt osztjuk meg az indulatainkat, gondolatainkat, innen vonulunk ki és hangoztatjuk, hogy „nem politizálok, engem nem érdekel, elegem van, el kell innen menni, úgyis minden értelmetlen, ez már le van játszva, zsírozva.”

A sajtó pedig tovább generálja a problémát, hiszen kevés kivételtől eltekintve a botrány, a bulvár az érdekes. Nem a megoldás felé visz, hanem a háttértitkokat feszegeti. Kinek ki a kije, hol feküdt a díványra, ki kit fizetett le.

Mi ezzel a probléma? Nagyon sok, de ez egy külön könyvet érdemel. Most csak arra fókuszálok, amit a bevezetőben vállaltam. Amikor ezeket a posztokat, cikkeket olvassa a polgár, akkor automatikusan osztályozza igazra-hamisra, anélkül, hogy utánajárna. Amikor ezeket a posztokat, cikkeket olvassa a polgár, akkor nem a megoldás jár az eszében, hanem a megtorlás vagy a tehetetlenség.

Ma már a Facebookon mindenki azt ír le, amit akar a moderálás szabályain belül. De amikor billentyűzetet ragadsz, villanjon be, hogy írásoddal te magad is formálod a közgondolkodást, és ezzel felelős leszel a közösségedben történtekért. És van egy rossz hírem: azért, amit leírsz, nem teheted felelőssé anyádat, apádat, a polgármestert, a vezetőket, az edzőt, senkit, mert azért, amit és ahogyan leírsz, kimondasz, egyes egyedül te vagy felelős!

A cikk a szerző Facebook-bejegyzésének szerkesztett változata.