A magyarországi ellenzéki nyilvánosságban rendre fellángol a remény, hogy majd Brüsszel vagy Berlin szépen megregulázza Orbán Viktort. A témát érintő hírfoszlányok rendre végigpörögnek a magyar „interneteken”. Az időnként belengetett hetes cikkely atombombája azonban inkább hasonlít Simicska Lajos választások előtt várva várt atombombájára, minthogy valódi veszélyt jelentene a harcias Brüsszel-ellenes retorikát folytató magyar kormányra. Hasonló fejleményeket Lengyelországban is megfigyelhetünk, a 7-es cikkely ott is napirenden van, és néhány nyugat-európai liberális politikus ejnyebejnyéjét ugyanúgy megkapja a varsói jobboldali kormányzat, mint budapesti kollégája.

Pedig vannak olyan tagállamok is, amelyeknek néhány ejnyebejnyénél, Guy Verhofstadt tüzes kirohanásainál és egy távoli, talán soha nem is alkalmazható 7-es cikkelynél sokkal keményebb fellépés jutott az Európai Unió oldói és kötői részéről. Persze, ezek a fellépések kevésbé az intézményesített, cikkelyekbe foglalt felelősségre vonási mechanizmusokon keresztül nyilvánulnak meg, hanem az informális befolyás, korlátozás és ellehetetlenítés formájában.

A legfrissebb példát Olaszország szolgáltatja. A 2008-as gazdasági világválság óta, a többrendben levezényelt megszorítópolitika és fiskális szigor ellenére (vagy épp miatta) sem állt még helyre az olasz gazdaság, a munkanélküliség stabilan 10 százalék fölött, a kilátástalanság pedig különösen a fiatalok körében érezteti hatását.

Olaszország márciusban parlamenti választásokat tartott, és a mainstream, középre húzó pártokat látványosan megbüntették a választók, és milliószámra vándoroltak át két lázadó alakulathoz, a szélsőjobboldali Legához, illetve az ideológiai szempontból sokkal nehezebben megfogható, talán leginkább a libertariánus-anarchista fogalmakkal leírható Öt Csillag Mozgalomhoz – amely a magyar médiában elterjedt közvélekedéssel ellentétben sosem volt viccpárt.

A két alakulat több hónapon keresztül egyeztetett egymással és a legfontosabb olasz és uniós politikai tényezőkkel, míg sikerült egy saját szempontjukból erősen felvizezett programot letenni az asztalra. Az olasz államfő végül azonban mégis borította az asztalt, kihasználva egy euro-kritikus közgazdász pénzügyminiszteri jelölésének ürügyét, és inkább egy választásokon el sem indult IMF-hivatalnokot kért fel kormányalakításra.

Amennyiben az utóbbinak sikerül az olasz törvényhozók többségét technokrata kormánya mögé állítani, úgy procedurális értelemben meglesz a demokratikus felhatalmazása a kormányzáshoz, ám érdemben egy lágy puccs következik be, hiszen egy olyan politikai irányvonal fog továbbra is érvényesülni, amelyre az olaszok hatvan százaléka márciusban nemet mondott.

Olaszország már egy hasonló forgatókönyvön átesett 2011-ben is, amikor szintén egy Nemzetközi Valutaalaptól származó funkcionárius alakíthatott technokrata kormányzatot, erős brüsszeli és berlini hátszéllel. Az érv akkor is, mint most is a „piacok” egyébként nem létező érzelmeire és a stabilitásra hivatkoztak.

De eszünkbe juthat a szintén évtizedes válságba ragadt Görögország példája is, amelyet a Sziriza 2015-ös kormányra emelkedése után alázott meg többszörösen az EU, és kényszerített rá egy olyan irányvonalat, amelyet a görög nép tisztességes választásokon és népszavazásokon többször is elutasított.

Ha elvonatkoztatunk személyes szimpátiáinktól (nekem például a Sziriza szimpatikus volt, a Lega egyáltalán nem az, de el tudom képzelni, másnak fordítva van ez, vagy egyiket sem tartja vonzónak), akkor nem nehéz belátni, hogy az évek óta kuruckodó Orbánék és Kaczyinskiék gyakorlatilag semmilyen retorziót nem szenvedtek el ahhoz képest, amit a görögök vagy az olaszok megtapasztalhattak. Ez tény.

Az is világos, mi a különbség a magyar-lengyel, valamint az olasz-görög példákban, és ez a különbség lesz az, ami megmagyarázza az európai mainstream viszonyulását is.

Miközben szabadságharcos, Brüsszel-ellenes retorikát folytat, sem a lengyel, sem pedig a magyar kormány nem lép ki az unió uralkodó gazdasági keretei közül.

2010 óta az Orbán-kormány pedáns módon követi a fiskális szigoron, alacsony infláción alapuló gazdaságpolitikát és még túl is teljesíti az elvárásokat az olyan intézkedésekkel, mint az egykulcsos személyi jövedelemadó bevezetése vagy a nagyvállalatok társasági adójának több mint 50 százalékos (!!) csökkentésével.

Ehhez képest mind a Sziriza-kormányzat, mind pedig az elvetélt olasz koalíció ezeket a gazdasági alapokat – legfőképp az unió perifériáján elhelyezkedő államoknak káros euró-politikát – kritizálják és javasolnak valamilyen alternatívát. Nem kell itt túl radikális dolgokra gondolni, csupán hangsúlyok eltolásáról, bár az sem meglepő, ha sokan radikális dolgokra gondolnak, hiszen a mainstream megszólalásokban csak úgy röpködnek az olyan billogok, mint az euroszkeptikus, meg a „ki akar lépni az unióból”. Persze sem a Sziriza nem ambicionált ilyent, sem pedig az Ötcsillag-Liga koalíció, de hát az igazság utáni világban ugye ez nem számít, meg amúgy is tudjuk, álhíreket csak a déli és keleti barbárok terjesztenek, nem a civilizált eurokraták.

Ezt a jelenséget, az európai mainstream kettős mércéjét több irányból is lehetne kritizálni. Jobboldali szempontból fölöttébb problematikus, ahogyan a nemzetállam keretei között demokratikusan kifejezett népakaratot kioltják. Baloldali szempontból hosszan lehetne kritizálni (és ezt itt a Mércén rengetegszer meg is tettük) az uralkodó gazdaságpolitika embertelen és kontraproduktív voltát.

Baloldaliként sokszor ér minket a vád, hogy valóságtól elrugaszkodott, utópikus elképzeléseket vallunk magunkénak, de vajon mi lehet utópikusabb és valóságtól elrugaszkodottabb, mint egy olyan gazdaságpolitika erőltetése, amely látványosan nem orvosolja az emberek problémáit, amelyről bebizonyosodott, hogy káros (nem én mondom, IMF-es kutatók is így gondolják)?

Ezek a kritikák persze mind validak lehetnek különböző álláspontokból, itt mégis egy harmadik irányba indulnék el, ami leginkább az európai mainstream szűklátókörűségére vonatkozik.

Minden jel arra utal, hogy 2008 óta a legbefolyásosabb döntéshozók még mindig nem értették meg, mi is történik a kontinensen. Az, hogy a „mit gondolnak a piacok” kérdés folyamatosan prioritást élvez a „mit gondolnak az emberek” kérdéssel szemben, nemhogy stabilizálná a kontinens politikai térképét, hanem tovább erősíti az azt szétfeszítő, centrifugális erőket.

Jól bizonyítja ezt, hogy a március óta tartó politikai hercehurca nyomán 7-8 százalékkal erősödött a szélsőjobbos Lega Olaszországban, egy előrehozott választáson még a márciusinál is jobban szerepelne.

Ahelyett tehát, hogy belátná, hogy irányváltásra van szükség, és a közép olyan „felkelőkkel” próbálna szövetséget kötni, akikben van gondolat az európai gazdaság és politika átkalibrálására, új, hosszú távú konszenzus megalapítására, inkább tovább ragaszkodik a régi működésmódokhoz, és ezzel minden irányban szétfeszítő erőket termel ki.

Nyilván az sem kizárt, hogy ez nem szűklátókörűség, hanem belső logikával rendelkező öngerjesztő folyamat.

Az európai közép ugyanis kiválasztotta a preferált ellenfelét, akiknek létezése a jövőben is megfelelő számára: ez az orbáni típusú kuruckodás, amely idegengyűlöletbe vezeti ki a feszültségeket, de a gazdasági alapokat nem kérdőjelezi meg.

Orbán úgy üldözte el az IMF-et, hogy közben pedánsan követte annak gazdaságpolitikai irányvonalát. Az Ötcsillag-Lega koalícióval sem az volt a baj, hogy idegengyűlölő, az nem akasztott ki senkit, sőt teljesen rendben lett volna, ám egy olyan pénzügyminiszter már nem fért bele, aki nem gondolja, hogy a jelenlegi eurozóna a lehetséges világok legjobbika.

A gondolatilag kiüresedett középnek ma sokkal hasznosabb egy Orbán. Vele lehet riogatni, lehet szavak szintjén harcolni, ami persze választási matematikai szempontból is lehet kifizetődő (a jövő évi EP-választások megmutatják majd ezt), de lényegében semmi nem változik a kontinensen.

A gazdasági alapokat kikezdeni akarók harcának van tétje, az orbáni kuruckodás szemfényvesztés. Ezért nem érdemes túl sok reményt belefektetni abba, hogy majd Brüsszel megoldja a magyarok problémáit.

(Címldali kép: MTI/ Illyés Tibor)