Elbukott az olasz választások két győztes pártjának, a szélsőjobboldali-euroszkeptikus Ligának és az eurokritikus, polgári radikális Öt Csillag Mozgalomnak a közös kormányalakítási kísérlete, miután Sergio Mattarella olasz elnök elutasította Paolo Savona közös pénzügyminiszter-jelöltségét.
A miniszter-jelöltről hozott elnöki döntést követően persze Luigi di Maio és Matteo Salvini közös miniszterelnök-jelöltje, Giuseppe Conte bejelentette, letesz kormányalakítási szándékairól. Mattarella pedig gyorsan lépett, és az olasz államadósságot kezelő, IMF-bizalmas, 64 éves bankárnak, Carlo Cottarellinek adott megbízást „szakértői kormány” felállítására.
Ahhoz, hogy ez pontosan mit jelent, egyszerűen el kell képzelnünk, hogy elindul egy választáson egy csomó párt, az addigi kormánypárt csúnyán kikap, blokkja 7%-al veszít, így kisebbségbe kerülnek a parlamentben. A győztes párt tényleg jobb híján egy kisebb, szélsőjobbos párttal közösen koalíciós programot hirdet, így meglenne a parlamenti 60%, de az államelnök végül mégsem nekik, hanem a vesztes balközéphez kötődő volt államtitkárnak ad megbízást kormányalakításra.
Ezek után egy kérdés merül fel valójában: egyáltalán minek szavaztak Olaszországban az emberek bármire is, ha az uralkodó gazdaságpolitikáról lassan csak nyíltan nem mondták még ki, hogy nem lehet leváltani? Alkotmány, népfelség elve ide vagy oda.
Nyilvánvaló, hogy a dolog nem ilyen egyszerű, hiszen azt már több helyen leszögezték, a lépés önmagában még nem megoldás a politikai válságra. A római törvényhozás ugyanis még leszavazhatja Cottarelli kormányalakítását, ebben az esetben augusztusra új választásokat írhatnak ki. A tendencia viszont mindenképpen kiemelkedően aggasztó, hiszen ezek után nagyon elképzelhető a parlamenti képviselők olasz gazdasági elit általi „megdolgozása”, és Cottarelli elfogadtatása mindkét házban.
A magyar sajtó az ügyről eddig csak annyit közölt, „euroszkeptikus” álláspontja miatt mondtak nemet a 81 éves, közgazdász-egyetemi tanár Savonára, aki az Index rövid értékelése szerint ki akarja léptetni Olaszországot az Eurózónából.
Ilyesmiről azonban valójában szó sincsen.
Paolo Savona ugyan valóban nem az általános mainstream nézetek szerinti eurózónás megszorítópolitika híve, és Brüsszel-Berlin gazdaságpolitikájának egészen 2004 óta konzisztens kritikusa. Nem ordító népszónok azonban, és mint ahogyan az EU Observer nevű liberális portál megjegyzi, gazdasági nézetei európai viszonylatban még csak radikálisnak sem nevezhetőek.
Savona ugyanis legutóbbi, az euró jövőjéről és a monetáris politikáról szóló szakkönyvében pusztán csak megjegyzi, hogy a közös valutapolitika jelenlegi formájában egy „német tervezésű börtön”, amely a legkisebb gazdasági megrázkódtatást sem bírná ki. Egyetemi tevékenysége mellett Savona az 1980-as évek közepétől dolgozott olasz bankok döntési mechanizmusának kidolgozásán, sokszor fő vezetőként.
Ezenkívül veterán politikus is: iparügyi miniszterként szolgált Carlo Azeglio Ciampi 1993-as szakértői (!) kormányában, majd az EU-s politikával foglalkozó főtanácsadói poszton dolgozott Silvio Berlusconi harmadik kormánya idején (2005-2006), ahol éppenséggel az eurózóna olasz mechanizmusainak kidolgozását és az olasz euró stabilizálását felügyelte.
Gazdasági gondolkodása jobbközépnek mondható. Többször is kiemelte elmúlt nyilatkozatai során, hogy nagyon is helyesli az európai Közös Piac majd az európai gazdasági integráció főbb elveit. Azt is rendszeresen leszögezi viszont, hogy egy közös valutával, amely például Olaszország esetében a növekedést gátolja, a német-francia brüsszeli vezetés gyakorlatilag ellehetetleníti a gazdasági blokk alapvető céljait.
Nála tehát éppenséggel kevesen tudhatnak többet arról az országban, miféle strukturális hibák fenyegetik az eurózónát közép- és hosszútávon. Ez, úgy tűnik, a mai EU-s környezetben már elfogadhatatlan radikalizmus.
A bevándorlásellenesség még nem zavart senkit
A most miniszterelnöki posztra esélyes, 64 éves Carlo Cottarelli nagyon gyorsan kapott kormányalakítási megbízást.
Ő sem éppen ismeretlen név. 2013-ban, Enrico Letta balközép kormányának fiskális ügyeit intézte, pontosabban az ő feladata volt az IMF által a szuverén államadósság kifizettetésére javasolt megszorítócsomag minél könyörtelenebb átverése az olasz társadalom minden rétegén. Ezzel a tevékenységével a Mr. Megszorítás gúnynevet is kiérdemelte.
2008 és 2013 között pedig éppen az IMF pénzügyi osztályának az igazgatója volt, tehát egyenesen Washingtonból, Christine Lagarde igazgatóságáról hívták vissza kormánypozíciójába.
A probléma pedig pontosan ez: a gyors elnöki lépés, amely hivatalosan Itália „kormányozhatóságát” szolgálná, a kristálytiszta választási eredmények ellenére éppen azokat tenné vissza a hatalomba, akik az ország politikai válságáért a gazdaság megszorításokkal való szétrombolásával, és bármiféle hitel-átütemezés elutasításával főként felelősek.
Enrico Letta, Matteo Renzi és Paolo Gentiloni egymást követő kormányai alatt az olasz megszorító-csomag következtében az ország gazdasági növekedésének szintje hosszú recesszió után még ma sem éri el a 2008-as szintet, a munkanélküliség egy napra sem csökkent 10% alá, a 18 és 35 év közötti korosztály közel harmada pedig tartósan munkanélküli.
Nagy részben éppen az okozta a rasszizmus és türelmetlenség kiugró megnövekedését Olaszországban, hogy az államot, és a polgárokat ilyen körülmények között érte a 2015-ös menekültválság, és sokan maguk is csupán csökkenő munkanélküli segélyből, folytonosan emelt fogyasztási adók közepette találkoztak azzal az elvárással, hogy ebből a helyzetből legyenek szolidárisak az újonnan érkezőkkel szemben.
Éppen ezért csökkent a nyilvánvalóan sikertelen megszorítások bevezetésével foglalatoskodó Balközép Koalíció szavazataránya 2013 és 2018 között 29%-ról 22%-ra, és így vesztették el minimális lehetőségüket a kormányzásra.
De gond egy szál se’, hiszen ehhez az elnök szerint nem is kell már szavazat, vagy támogatottság. Igaz, hogy Cottarelli csupán 2018 végéig kormányozhatna, ha a parlament elfogadja (és elvileg 2019 elején írhatnak ki új választást), de el lehet képzelni, miféle gazdaságpolitikát fog folytatni a Chigi palotában olyasvalaki, akinek párttársaira ilyen mértékben mondtak nemet a választók tavasszal.
És a dolog leginkább vérforraló része nem is az, hogy az eurózónán belül ezek szerint egyszerűen nem, vagy csak nagyon nehezen tud a megszorító gazdaságpolitika választáson megbukni, hanem az, hogy Matteo Salvini embertelen menekültpolitikája, annak a május 18-i koalíciós szerződéses programban feltüntetett radikális megoldásai (egyoldalú visszaküldés olyan célországokba mint Szíria és Jemen) nem zavarták annyira a brüsszeli döntéshozókat.
Savona kijelentése, amely szerint az euró összeomlására felkészülve, éppenséggel egy Görögországéhoz hasonló helyzet elkerülése céljából, Olaszországnak is rendelkeznie kellene gazdasági „B-tervvel,” viszont már kizáró ok volt.
Pedig ez egy olyan „B-terv,” amelynek a létezését Jeroen Dijsselbloem volt uniós pénzügyi főguru és holland pénzügyminiszter a saját országára vonatkozóan már elismerte. Ott azonban úgy tűnik, már hivatalosan is többet szabad, mint a szegényebb, déli periférián.
