Múlt héten járta be a magyar sajtót a hír, mely szerint Magyarország megvétózta, hogy az EU egyezményt írjon alá afrikai országokkal a migráció kezelését illetően. A ma zajló csúcstalálkozón így végül az Unió nem tud egységesen ígéretet tenni a megkötendő egyezmény betartására, amelynek alapgondolata, hogy az EU anyagi támogatást nyújt afrikai országoknak, hogy azok megfékezzék az Európa felé tartó migrációt.
A szíriai menekültválság idején, a Törökországgal megkötött hasonló deal kapcsán már felvetettem, hogy az ilyen egyezségek nem biztos, hogy a világ legetikusabb dolgai. Arról van szó ugyanis, hogy az Európai Unió pénzt vág gyanús hátterű kormányzatokhoz, és ezzel gyakorlatilag kiszervezi a migrációt értinő kérdésekkel való foglalkozást. Törökország esetében jól látszott, hogy egy egyre vadabb diktatúrába forduló rezsim a menekültekkel sem bánik a leghumánusabb módon, mindenesetre Európa megszabadult a problémának még a látványától is, hozzávágott valami pénzt Ankarához, intézzék el ők. És minden problematikussága ellenére, a rövid távú megoldás működni látszik, még ha hosszú távon nem is orvosol semmit azokból a bajokból, amelyek a migrációt okozzák.
Az afrikai országokkal kötendő egyezményt azonban nem ilyen morális vagy stratégiai megfontolásokból vétózta meg a magyar kormány, sőt, saját migrációs politikáját ismerve, nem is érthető, hogy miért nem tetszik neki ez az ügylet. Hiszen, ha tényleg őszintén az a szándéka, hogy minél kevesebb ember jöjjön a kontinensen kívülről, akkor ez egy bizonyítottan hatékony rapid megoldás.
Orbánék előtt ezügyben két út állt: egy több szempontból is megkérdőjelezhető, de működőképesnek tűnő megoldás mellé áll, és ezzel csökkenti az Európába érkező illegális migrációt, vagy vétóz, és érdemben az illegális migrációt támogatja. Budapest ez utóbbit választotta.
Miért?
A választ nem a migrációpolitika területén kell keresnünk.
2010 óta rengetegszer felmerült már az konteó, hogy Orbánék valójában ki akarják vezetni az EU-ból Magyarországot. Ezt az állítást azonban több dolog is cáfolta. Egyrészt jól látszott, hogy az uniós források milyen jó gazdagodási forrást jelentenek a „nemzeti tőkének” csúfolt klienshálózat számára. Másrészt az is világos volt, hogy a magyar ellenzék reményeivel ellentétben Brüsszel nem tud, de igazából nem is akar túl sokat bajlódni olyan értékalapú kérdésekkel, mint a jogállam helyzete, a sajtószabadság, stb.
Mostanában azonban mintha bejött volna egy újabb tényező is: az Orbán-kormány most már a reálpolitika szintjén is rendre blokkolja az EU tagállamainak kvázi-egységes politikáját – más szóval itt már nem csak értékeket, de a „nagyok” érdekeit is sérti.
Nem csupán az afrikai államokkal kötendő egyezményt gáncsolta el Magyarország az utóbbi időben, de több más fontos kérdésben is egyedüliként tett keresztbe a másik 27 tagállam közös álláspontjának.
Teszi mindezt a lehető legrosszabb időszakban, hiszen ebben a hónapban indul az Unió 2020-2027-es költségvetésének a vitája, és nagy esély van arra, hogy ebből Magyarország nagyon hátrányosan jön ki. Miért is tenne bárki egyezményeket egy kompromisszumképtelen, hisztis pukkancsnak?
Magyarország kerékkötése azonban a többi kelet-európai tagállam pénztárcáját is soványíthatja, így még az Orbán által lépten-nyomon hirdetett régióbeli szövetségeseinket is elidegenítheti Magyarországtól – még akkor is, ha feltételezzük, hogy ezek a szövetségek olyan erősek, mint a miniszterelnök állítja, ami korántsem veendő készpénznek.
Jelenleg valahol itt állunk, és innen több felé fejlődhetnek a dolgok, de egyik sem tűnik túlzottan szívmelengetőnek.
Az világos, hogy a magyar kormány vagy a világ egyik leginkompetensebb diplomáciáját folytatja, vagy pedig nyíltan az EU akadályozásán dolgozik. Azt próbálja megállítani, hogy az amúgy sem túlzottan erős egységes uniós külpolitika még gyengébb legyen, és így az EU valós potenciáljánál kisebb szereplő lehessen a geopolitika porondján. Ez alapvetően olyan államoknak áll érdekében, mint Oroszország, esetleg Kína. Szóval a magyar diplomácia vagy konkrétan idióta, vagy pedig idegen ügynök. Bármelyik is legyen, az a magyar nemzet érdekei szempontjából nyílt árulás. És ezt érdemes nevén nevezni.
A jövőt illetően a helyzet sokkal egyértelműbb, ha mondjuk a magyar kormány idegen érdekek kiszolgálója az Unión belül. Ebben az esetben ugyanis nem érdeke kilépni az EU-ból, hiszen akadályozó, bomlasztó tevékenységét csak belülről tudja igazán folytatni. Ebben az esetben a kérdés csak az, vajon az EU-ban megvan-e a kellő erő az önvédelemre. Ha most tippelnem kéne, azt mondanám, hogy nincs. A kizárás nevű atombomba jelenleg kb. annyira reális, mint Simicska atombombája volt az országgyűlési választások kampányában, ráadásul Orbán mindezidáig igen rátermettnek mutatkozott például a német nagytőke érdekeinek kiszolgálásában is.
Persze nem kizárható, hogy a folyamatos gáncsoskodás hatására egy adott ponton az EU is képes lesz önvédelmi reflexeket növeszteni magának, de arra még egy ideig biztos várni kell.
Az idiotizmus-sejtés egy másik utat is megnyit. Ez pedig nem más, mint a huxit, vagyis Magyarország EU-ból való kilépésének a lehetősége. Ha Orbánék úgy mérték fel, hogy saját céljaik érdekében az uniós tagság az új költségvetési ciklustól kezdve már kevesebb nyereséget hoz, mint amennyi béklyót jelent számukra, akkor nem kizárt, hogy kimondottan a kilépésre játszanak, és ennek az első lépéseit látjuk most.
A magyar társadalom többsége jelenleg nem támogatna egy ilyen forgatókönyvet, de egy ilyen új többség könnyen legyártható a Fidesz által. Nem kell egyéb, mint folytatni a jelenlegi témákat, és egyre több kritikát, egyre több támadást kikényszeríteni az EU-s hatóságokból. Mindent blokkolni kell, mindennek keresztbe kell tenni, egyre hangosabbá, egyre vehemensebbé kell tenni az uniós politikusok felől érkező kritikát, és máris látjuk szemünk előtt azt a néhány éves „kormányzati információs” kampányt, amelynek végén meg is van a kilépést támogató többség.
Az igazi tragédia az, hogy nem igazán tudunk elképzelni más forgatókönyvet. Nem tudjuk elképzelni, hogy a magyar kormánynak létezne nem ártó szándéka az uniós porondon.
Az pedig a magyar ellenzék drámája lesz, hogy ezekben a helyzetekben megint bele fog kényszerülni – jobban mondva: bambán bele fog csúszni – egy kritikátlan atlantista, Unió-istenítő álláspontba anélkül, hogy képes lenne artikulálni jogos kritikákat az Unió működésével kapcsolatban. Olyan jogos kritikákat, amelyekkel politikai hangot tudna adni annak a valóságnak, amelyben a magyarok egy jelentős része él. Bele fog csúszni ebbe az álláspontba, amely egyébként idegen attól a geopolitikai harmadik utasságtól, amelyet a magyarok jelentős része is magáénak vall, és amelyet Orbánék oly gátlástalanul tudnak saját érdekeikhez igazítani.
Most lenne hát itt az ideje alternatív ellenzéki vízió kidolgozásának ezen a területen is.
