Ahogy közeledik az országgyűlési választások időpontja, egyre több tanácsot olvashatunk arról, hogy hogyan vagy éppen kire érdemes szavaznia annak, aki kormányváltást szeretne. Hol visszalép egy ellenzéki jelölt, hol kijön egy új közvélemény-kutatás eredménye, ami újfent bemutatja a legesélyebb ellenzéki jelölteket, hol pedig fellendül a vita arról, hogy szavazzon-e, szavazhat-e jóérzésű baloldali értékrendű ember a Jobbikra pusztán azért, mert az ő választókerületében ezen párt jelöltje a legesélyesebb a Fidesz legyőzésére. Vita nélkül nincs demokrácia, így nagyon is magától értetődő, hogy miért van minderre szükség. Az azonban, hogy milyen eszközök a megengedettek, már egyáltalán nem ilyen egyértelmű.

Régóta történnek olyan dolgok Magyarországon, amelyeknek egy önmagát demokratikusnak nevező államban soha nem lenne szabad még csak fölmerülniük sem. A média és a tömegkommunikációs eszközök kisajátítása ezek közül az egyik leghatásosabb módszer a tömegek befolyásolására. A gyűlöletpropaganda nem véletlenül olyan hatékony: szociálpszichológiai tapasztalatokon nyugszik.

Muzafer Sherif, a csoportkutatásairól ismert török-amerikai szociálpszichológus és munkatársai a múlt század közepén a csoportközi viszonyokat vizsgálták: többek között azt is, hogy hogyan változtatható meg a különböző csoportok egymáshoz való viszonyulása. Azt találták, hogy két ellenséges csoport egymással akkor békíthető ki, ha találunk számukra egy közös ellenséget: ekkor lesznek képesek az összefogásra. Pacifista mivoltukból fakadóan a kutatók nem elégedtek meg ezzel az eredménnyel.

A kísérlet végén arra a következtetésre jutottak, hogy egy fölérendelt cél, amelynek elérése együttműködés nélkül lehetetlen, minden további nélkül kibékíthet két ellenséges csoportot.

A magyar kormány, úgy tűnik, Sheriféknél kevésbé pacifista: ők megelégszenek a közös ellenséggel is. Az óriásplakátok és a közmédia reklámblokkjai szerint egyetlen módon szállhatunk szembe az olyan ránk törő ellenlábasokkal, mint a bevándorlók vagy a civil szervezetek: ha beállunk a kormány mögé. A nagy és okos állam mögé, aki hatalmából és erejéből kifolyólag az egyetlen, aki képes megvédeni minket.

A félelemnek valódi összetartó-ereje van: aki félti az egzisztenciáját és a számára fontos értékrendet, az mindent meg fog tenni, hogy biztonságban maradjon. A félelemre építeni ezért nagyon kifizetődő lehet, hiszen ki ne szeretne a hős megmentő szerepében tetszelegni, aki szembeszáll bármivel és bárkivel, csak megóvja népét a világégéstől. Még jobb, ha a világégés valójában csak egy alig pislákoló tábortűz, amit a propaganda szele tart életben.

A gyűlöletpropaganda az értelem helyett az érzelmekre hat, és az állampolgárok létbizonytalanságára épít – és mint ilyen, mélységesen elítélendő. De nemcsak akkor, ha a kormánypárt műveli.

A DK határon túli magyarok ellen uszító kampánya sokak egyetértését váltotta ki – holott a menekültekhez hasonlóan a határon túli magyarok sem szeretnének az életünkre törni. Az nyilván tény, hogy többségük a Fideszre fog szavazni, de rajtuk csak egy-két mandátum sorsa múlik. Rajtunk viszont majdnem kétszázé.

Emellett látni kell, hogy a határon túli magyarok pártpreferenciájának évtizedekre visszanyúló okai vannak. A határon túli magyar közösségek fennmaradása nagyban függ az anyaország támogatásától, márpedig Magyarország mindig sokkal bőkezűbb volt a Fidesz-kormány idején, mint a baloldali kormányok alatt. Emellett a Fidesz propagandája nemcsak országhatárokon belül jelenik meg: a legtöbb határon túli magyar egyszerűen nem vagy alig találkozik az ellenzéki pártok reklámjaival.

Hasonló a helyzet a vidéki nyugdíjasokkal is: hagyományosan fideszes közösségeknek tartjuk őket, de ritkán gondolunk bele abba, hogy milyen kevés jut el hozzájuk abból, ami a budapesti értelmiség számára alapvetőnek tűnik. Akihez csak az jut el, hogy kevesebb rezsit kell fizetnie, és megvédik őt a kerítés túloldalán ólálkodó veszélytől, az teljes joggal hiheti azt, hogy ebben az országban politikailag minden a legnagyobb rendben van. Pontosan ez a baj a Comedy Central szavazásra buzdító videóival is: a nemtörődöm Gábor és a nyugdíjas Emőke azoknak a csoportoknak a sztereotípiáit jelenítik meg, amelyeket a magyar ellenzéki pártok szavazói már-már ellenségüknek tekintenek.

A gyűlöletkampánnyal egyféleképpen szállhatunk szembe: ha hiteltelenné tesszük. Ha megcáfoljuk, kinevetjük, vagy egyszerűen rávilágítunk arra, hogy a cél nem szentesítheti az eszközt.

Azok a pártok pedig, amelyek gyűlöletpropagandával igyekeznek szavazatokat gyűjteni, senkinek a bizalmát nem érdemlik meg.

Se a menekültek, se a határon túli magyarok nem lehetnek kampányeszközök. Emberekről van szó, és az ellenük való uszítás csak tovább szítja a feszültséget és növeli a megosztottságot az amúgy sem békés magyar társadalomban. Gyűlöletben és félelemben élni pedig senki számára nem egészséges: se a gyűlöletkampányok célpontjai, sem az abban résztvevők, sem pedig azok számára, akik az egészet végigasszisztálni kénytelenek.

Ahogy egy demokráciához alapvető szükség van politikai vitákra, úgy egy egészséges társadalomhoz is nélkülözhetetlen a megfelelő vitakultúra elsajátítása. Az egyet nem értéshez nem szabadna gyűlölködésnek társulnia. Ne utáljuk a menekülteket, az ENSZ-et, Sorost vagy Brüsszelt, de ne utáljuk a határon túli magyarokat, a szavazatukat eladó mélyszegénységben élő embereket, a gáborokat és az emőkéket sem – hanem próbáljunk számukra alternatívát nyújtani. Ha pedig ezt a politikai pártok nem teszik meg, akkor nyugodt szívvel utasítsuk el őket: ne szavazzunk arra, aki érdemi politika helyett gyűlöletkampányokat folytat. Helyette támogassunk egy olyan pártot, amelyik észérvekkel, érdemi vitákkal és pozitív üzenetű kampányokkal dolgozik.

Ha nem akarjuk, hogy az elkövetkező években vagy akár évtizedekben a politikai csatározások határozzák meg a társadalmunkat, akkor most kell határt szabnunk ennek a folyamatnak. Ha a szavazatunkkal nemet mondunk a gyűlöletkampányokat alkalmazó pártokra, és így azok nem vezetnek eredményre, akkor ezek a pártok új módszerekhez fognak folyamodni. Ez pedig hatással lesz az állampolgárokra is: ha nem félünk és gyűlölünk annyit, érdemben oda tudunk majd figyelni egymásra. Még az is lehet, hogy végre kialakul Magyarországon egy egészséges politikai vitakultúra.

(Címoldali kép: Orbán Viktor facebook-oldala)