Paul Lendvai, Orbán. Europe’s New Strongman. Hust and Company, London, 2017. 273 p.
Hunter S. Thompson a Rolling Stone 1994. június 16-i számában történelmi tettet hajtott végre, amikor a nekrológírás íratlan szabályait felrúgva He was a crook (Egy szélhámos volt) címmel emlékezett meg Nixon elnökről. Thompson láthatóan hosszan érlelt gyűlölettel és újságírói precizitással elevenítette fel, Nixon és csapata hogyan vette át kegyetlenül a republikánus pártot, majd az elnökséget, miközben „letaposta az ellenségeit, sőt, bizonyos barátait is, akár egy náci.” Nixont és mindazokat, akik asszisztáltak az általa elkövetett háborús bűntettekhez és törvényszegésekhez: Kissingert, Agnew-t és Hoovert stricinek, banditának, tolvajnak, hübrisszel megfertőzött szörnyetegnek nevezi.
Leginkább az a hasonlata a találó, amikor Nixont borzhoz hasonlítja. A borz az őt üldöző kutyát úgy téveszti meg, hogy halottnak tetteti magát, emiatt egy pillanatra zavarában a kutya megáll, és a borz ezt a pillanatot kihasználva tépi szét a fogával a kutya nyaki ütőerét, miközben négy kezének karmával már a halott kutya fején csüng. Hogy mi vezette a gonzo újságírás úttörőjének tollát, világos: igazán hitt az amerikai intézményrendszerben, az emberi méltóságban, és őszinte patriotizmusában úgy érezte, hogy Nixon „örökre bemocskolta a világot, amelyben élünk”.
Thompson nekrológja szerint Nixon emberi tulajdonságainak (kegyetlen, bizalmatlan, erőszakos és gátlástalan) köszönhette sikereit és aztán bukását is, és mivel rémes ember volt, ezért rémes stílusban írt róla. A narratív stílusnak a megválasztása a politikai életrajzíró első döntése. A második életrajzírói döntés az, hogyan viszonyul a szerző az életrajzok írásának ahhoz a nagy kockázatához, hogy az ember az írás pillanatából visszanézve könnyen fejlődéstörténetként, egyfajta fejlődésregényként tekinti a főhőse történetét.
A veterán, magyar származású, Bécsben élő újságíró, Paul Lendvai munkájával nem vállalt kockázatot egyik kérdésben sem. A kötet a német nyelvű Orbans Ungarn (Kremayr und Scheriau Verlag, Wien 2016) fordítása – feltételezhetően a szerző által, mert a fordító neve nincs feltüntetve – egy összefoglaló záró fejezettel kiegészítve. Lendvai a 2. fejezet 4. lábjegyzetében felsorolt tíz magyar nyelvű Orbán-életrajzot felhasználva írt egy tizenegyediket egy világnyelven, néha idézve az online hozzáférhető újságokat és folyóiratokat is és ritkábban saját anekdotáit. A kötet nem pontosan lábjegyzetelt, ez a szerkesztői munka hiányossága: azt például lábjegyzeteli, hogy mi az a Canossa-járás, de Orbán magánéletéről szóló információ forrásait nem.
Lendvai esetében a Thompson-dilemma, azaz hogyan lehet olyasvalaki életrajzát megírni, akit az életrajz írója enyhén szólva nem kedvel, még komplexebb, hiszen Lendvai valamikor nagyon kedvelte és becsülte Orbánt. Egyik fontos anekdota a könyvben annak az estének a leírása, amikor 1993-ban Bécsben Lendvai a néhai Krysztof Michalskival – aki a soft power egyik fontos kelet-európai intézménye, az Institut für Wissenshaften der Menschen igazgatója volt – és Orbánnal utóbbi előadása után hármasban vacsorázott.
Ekkor Krysztof Michalskival együtt Lendvai is úgy érezte, megtalálták azt a tehetséges politikust, „a reményteljes jövő emberét”, aki Magyarországot és Közép-Európát új irányba vezetheti.
Jó szemük volt az emberi minőségre, nem tévedtek. Orbán valóban Közép-Európa legfontosabb politikusa lett, csak nem abban az értelemben, ahogy Michalski és Lendvai akkor elképzelték. Csak egyetérteni lehet Lendvai, a mai magyar politikai helyzetről szóló, a német kiadáshoz utólag hozzáírt összefoglaló fejezetben található értékelésével:
„Az 1989-es rendszerváltás óta sohasem láttam ennyire csekélynek Magyarországon a liberális és progresszív változások esélyét, sem pedig ennyire reménytelennek a felvilágosodás olyan értékeinek helyzetét, mint a tolerancia, a tényeken alapuló vita tisztelete, a kormány ellenőrzését szolgáló rendszer épsége, a média tárgyilagossága és pártatlansága, a nemzetközi beágyazottság elismerése.”
A kötet annak a folyamatnak a leírása, mely „orbanizáció” néven került be a politikai szakszókincsbe, és amelyet a könyvben is bőséggel idézett szakértők sokféle módon próbáltak leírni: önkényuralmi rendszer, maffiaállam, hibrid rezsim, populista fordulat, alkotmányos diktatúra, illiberális demokrácia, vagy éppen a polypore állam kiépülése.
Lendvai nem tudott fejlődésregényt írni, azt 1993-ban kellett volna megírnia. 2017-ben csak fordított fejlődésregényt írhat, amiben feltárja azt a folyamatot, melynek során egy kis liberális párt vezetőjéből Orbán egy abszolút többséggel és alternatíva nélkül kormányzó politikus lett, aki egy új politikai rendszert épít ki.
A kötet, mint egy túladatolt újságcikk, korrekten végigvisz ezen folyamat tényszerű állomásain anélkül, hogy feltenné a kérdést: miért is történik mindez, vagy elemezné az okokat.
Ehelyett válasza ezekre a kérdésekre az életrajzírás műfaji követelményeinek megfelelően egyszerű: az életrajz főhőse maga a mindenható cselekvő, tehát Orbán személyisége miatt alakult így a magyar politika. Ezzel Lendvai követi a római császárkor történetírói hagyományát, amelyben a személyiség és a hatalom összefüggéseivel magyarázták a birodalom fejlődését. Ez az életrajzírói stílus megteremtette a konzervatív történetírás alapját, mely a személyre fókuszál és nem strukturális tényezőkre.
Lendvai idézi azokat az interjúkat, ahol elmondják, hogy Orbán „korlátlan hatalomvágya átformálta személyiségét,” hogy „nem ismeri a lelkiismeret-furdalást,” és „az erőpolitika gátlástalan játékosa.” Lendvai munkájával szükségszerűen hozza létre a sikeres, népszerű és európai formátumú, emberinél is nagyobb politikus képét, akivel szemben nincs semmilyen lényegi társadalmi, kulturális vagy politikai ellenállás, de a könyvet elolvasva, még alternatíva sem.
(A szintén utólag írt fejezet Lendvai által említett két politikailag reményt keltő tendenciája mára már kudarcot vallott: a szegedi szocialista polgármester, Botka elnöksége a szocialista párt széthullásához vezetett, valamint a sikeres népszavazásért aláírást gyűjtő mozgalom, a Momentum mögül kiálltak a szponzorok és a párttá alakult csoportot éppen a parlamenti bejutás határán vagy az alatt mérik a közvéleménykutatók a recenzió írásakor.)
Az azonban, hogy mi vezetett az 1989 utáni 3. Magyar Köztársaság intézményeinek elfoglalásához, és az Európai Uniós forrásokkal megfinanszírozott új Orbán-rendszerhez hű, új elit kiépítésével létrehozott teljesen új fajta államalakulathoz, a könyvben magyarázat nélkül marad.
Ezt nem csak egy különleges, magát a szegénységből felküzdő self-made man személyisége magyarázza, aki jó időben volt jó helyen, amint azt Lendvai részletesen leírt történetekkel bemutatja, hanem az 1989 utáni neoliberális átmenet strukturális problémái, amelyek láthatatlanok maradnak a liberális értékek iránt elkötelezett Lendvai számára.
A szerző joggal kritizálja a kommunista utódpárt MSZP korrupciós ügyeit és ötlettelen stílustalanságát. Számára a legnagyobb ellenzéki erő „öreg kommunisták és szociáldemokratákként pózoló baloldali karrier-politikusok visszataszító kígyófészke”, anélkül, hogy bemutatná, hogy ez a párt a kritikai progresszív politizálás lehetősége elől szívta el a teret – az elől, ami alternatívát jelenthetett volna a baloldali gazdasági populizmust nemzeties retorikával ötvöző NER-nek.
Nem említi a szerző a magyar konzervatív politizálás gyengeségét sem, mely éppúgy hozzájárult a nernyikek felemelkedéséhez, mint annak idején Nixon megválasztásához.
De kimarad a könyvből a 2008-as gazdasági válság miatt megroppanó neoliberális gazdasági, kulturális és politikai rend válságának elemzése is, mely szükségszerűen fordította a szavazókat egy élhetőnek vélt alternatíva felé, annak ellenére, hogy ezzel a politikai döntéssel a választók nagyobbik része éppen a saját gazdasági érdekeik ellen fellépőket támogatta.
A harmadik, nem mellékes kihívás az életrajz írója előtt, hogy megértse a könyve hősének személyiségét. Thompson, amikor a borzot használta, hogy bemutassa Nixont, alaposan megfigyelte, hogyan él ez a kis, szőrös állat. Ledvai ezt a megértést a futball esetében elmulasztotta. Pedig ha valami, akkor a futball ismerete segíthetett volna az orbáni személyiségrajz megírásában, sőt, az egész fordított fejlődésregény élettel való megtöltésében.
Orbán éppen a sötét, márkás öltönyös, halkszavú technokraták száraz szakpolitikai nyelvezetével szemben az azonosulást biztosító érzelmekkel való feltüzeléssel, melynek része volt a focizni szerető közember imidzse, nyerte meg 2010-ben a teljes népesség kicsit több mint 30%-ának a szívét, majd a szavazatát. Ez elég volt a magyar választási rendszerben a minősített többséghez és a NER kiépítéséhez vezetett. Sőt, az utóbbi időben az egyre gyakrabban kiderülő korrupciós esetek és a nemzetközi szervezetek alapvető kritikája ellenére is úgy tűnik, stabil többsége megmaradt.
Nem telt el tíz év a legendás nekrológ után, hogy Thompson azt írta: „Nixon egy karrierpolitikus volt, és mindent megvetek, amit képviselt – de ha az idei elnökválasztáson ringbe szállna Bush és Cheney elvetemült bandája ellen, boldogan rászavaznék.” Ez mutatja, hogy mindig van lejjebb, ha arról beszélünk, mennyire sérülékeny a liberális demokrácia intézményrendszere. Lendvai könyvét olvasva nem kizárt, ha ezen a szinten marad az Orbán rendszer kiépülésének elemzése és megértése, akkor az az idő is eljöhet, hogy még ezt a szükségszerűen tehetségesnek ábrázolt politikust is visszasírjuk.
